Miért pont Iránba?

Miért pont Iránba...?

Ezt többen kérdezték tőlem még indulás előtt.

Először is azért, mert az Ausztráliában élő barátom pont oda hívott meg egy háromhetes útra. És azért is, mert a várható látványok és élmények mellett azt is meg akartam tudni, hogy vajon neki és azon keveseknek van-e igazuk, akik már jártak Iránban és a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel beszélnek az országról és az iráni emberekről, vagy a „mainstream” médiának, ami terroristának állít be minden iránit és hiszékeny ismerőseimnek, akik attól féltenek, hogy el leszek adva az araboknak. És, ha igen, mennyiért?

Egy közel 3000 km-es körutat terveztünk: Teheránból busszal fogunk menni Esfahan és Shiraz-on át  Bandar Abbas-ba a Perzsa-öböl partjára, onnan hajóval Qeshm-szigetre, aztán vonattal Yazd-on át vissza Teheránba.

December 27

Isztambul

Pont délben indultunk Ferihegy repülőtérről a Pegazus légitársasággal, isztambuli átszállással. Másfél óra repülés után megérkeztünk Isztambulba. Isztambulba magyar útlevéllel nem kell vízum. Nyolc óra várakozás után fog indulni a gép Teheránba. 

 A várakozási idő alatt városi busszal bementünk Kadiköybe. A busz épp indult, a pénztáros bódéban senki nem volt, a buszsofőr nem fogadott el pénzt tőlünk, így ingyen utaztunk. Komppal átmentünk Eminönü-be az Aranyszarv Öböl egyik kikötőjébe, ahol megnéztük az Ahmed szultán mecsetet (Kék Mecset) és a közeli bazárt. Gyönyörű üzleteket, sok turistát láttunk. Az idő hűvös volt, esett az eső, mégis tömeg volt mindenhol. Helyi idő szerint kicsivel éjfél után indultunk tovább Teheránba.

December 28

Teherán

Két és fél órás repülés után, helyi idő szerint hajnali négy órakor érkeztünk az Imam Khomeini repülőtérre. Innentől kezdve hajamat be kell takarnom és valami kabátot vagy hosszú pulóvert is kell hordanom, ami a fenekemet betakarja. Érkezés után vízumkérés. A vízumkérésnél meg kellett adnunk egy „szponzor” nevét és telefonját, egy címet, ahova megyünk.  Esetünkben ez a Shiraz-i Niayesh Boutique Hotel managerének neve és mobil száma volt, akinél néhány héttel előbb emailben szobát foglaltunk 3-4 napra. Rövid, 20 perces várakozás után megkaptuk a 15 napra szóló vízumot. Majd két hét után kell meghosszabbítani valamelyik városban, ahol éppen leszünk akkor, hogy három hét múlva, kifelé az országból minden rendbe legyen. A vízum magyar útlevéllel 60 Euró, ausztrállal 100 Euró, a hosszabbítás 3 Euró.

A város a repülőtértől 70 km-re van, így taxival akartunk menni, csak előtte pénzt kellett váltanunk. A hajnali órák ellenére a repülőtér tele volt utasokkal, tömeg mindenhol, minden nyitva volt. A pénzváltónál jobban váltották az Eurót, mint a bank, 40.000 riált kaptunk egy Euróért vagy 32.000 riált egy US dollárért. Az egész úthoz szükséges készpénz a zsebünkben volt és a nyakunkban lógott egy erszényben, mert az évek óta tartó törvénytelen szankciók miatt külföldi bankkártyát nem lehet használni az országban és nemzetközi átutalást sem lehet csinálni.

A Hotel Naderibe szerettünk volna eljutni. Sok taxis van, jönnek ajánlkozni. Egyikük, talán nem is taxis, érthetetlen módon, nagyon drága volt. 9 millió rialért akart bevinni a városba, ami kb. 30 USD. A taxiállomás fölé kiakasztott tábla szerint 5,5 millió a tarifa. Kiválasztottunk egyet, aztán a városba érkezéskor derült ki, hogy a sofőr nem tudta hol van a hotel. Először elvitt egy másik hotelhez, aztán telefonon kért segítséget merre menjen. Végül megérkeztünk egy kivilágítatlan, felirat nélküli kapuhoz.

A hotel kora reggel 6-kor még nem volt nyitva, de a csengetésre kijöttek. Nem volt hely, vagyis egy szoba lett volna, de az nagyon zajos volt. Pár száz méterre van egy másik hotel, a New Naderi, ezt nem találta a taxis. Telefonon megbeszélte velük a hotelos, hogy átmegyünk oda és ugyanannyiért kapunk egy szobát, mint nála. Átmentünk, de ők két napot akartak számolni, egyet délig és egyet déltől, ráadásul nem a megbeszélt áron, hanem jóval drágábban. Visszamentünk az előző helyre, de akkor már nem nyitott ajtót a portás, hiába kopogtunk. Üveges volt az ajtó, így láttuk az árnyékot, hogy a kulcslyukon kukucskál kifelé. Még üresek voltak az utcák, de pont jött a járdán egy öltönyös fiatal srác, aki megszólított, hogy segíthet-e valamiben. Mondtuk hotelt keresünk. Ő tudott egyet a munkahelye, egy bank mellett, néhány saroknyira onnan, menjünk vele. Kicsit hűvös volt és a hátizsákot is egyre nehezebb cipelni. Negyedórás gyaloglás után megérkeztünk a Hafez Hotelbe. 

Mondták, hogy sajnos ott sincs szabad szoba, de a recepciós srác felajánlotta, hogy fog mutatni egy másik hotelt, már meg is beszélte velük, csak várjuk meg, 7-kor fog végezni, és akkor elkísér oda. Nem volt jobb ötletünk, vártunk a hallban.  Nagyon fáradtak voltunk már, előző nap reggel óta úton voltunk.  Aztán 7-kor megérkezett a főnöknő és mondta, ha várunk nyolc óráig, akkor lesz itt is egy szabad szoba napi 40 dollárért, és ő csak egy napot fog számolni. Ott maradtunk, persze, közben kaptunk forró teát is. Külföldieket nem láttunk, belföldiekkel volt teli a hotel. Furcsállva néztük, hogy a hallban egy kicsi feldíszített karácsonyfa állt. Megkérdeztük, hogy miért van ez itt, erre az volt a válasz, hogy csak tetszik nekik, azért. 

Végre nyolc óra lett, a takarítónő befejezte dolgát, mehettünk aludni. 

A legfelső emeleten van a szobánk, az ablakból látom a hófödte Alborz hegységet. 

Pár óra alvás után elindultunk várost nézni. A Ferdowsi tér mellett bementünk a Romance kávéházba, ami belül pont úgy néz ki, mint egy amszterdami kávéház. Helyi busszal mentünk, nagyon olcsó a buszjegy. A buszjegyet nem felszálláskor, hanem leszálláskor kell megvenni.  Külön utaznak a nők és a férfiak. A férfiak a busz elejében, a nők pedig hátul. Hatalmas forgalom volt, araszolva haladtunk.

A kávéház után még elmentünk városnézésre. Nem láttunk külföldi turistákat. Átsétáltunk a Daneshgu parkon. Nincsenek hatalmas plázák és nagy shopping centerek, csak rengeteg, néhány embert foglalkoztató kiskereskedések. Az utcákban mindkét oldalon végig üzletek vannak, és valahogy csoportosítva is vannak, egy utcában csak egyféle üzlet van, akár több száz egymás mellett. Pl. „cipő utca”, „hangszer utca”, „csillár utca”, „sztereo utca”, stb. Nincs itt hiány semmiben. Rengeteg áru van a boltokban, szinte kifolyik az utcára. Vevők is vannak bőven, nagy csomagokkal, dobozokkal. Semmi nyomát nem látom az évek óta tartó illegális szankcióknak. 

Szembeszökő, óriási plakátokat látunk. Két évvel az 1979-es forradalom után a nyugat által felfegyverezett Szaddam Husszein megtámadta Iránt, és az 1980-1988 között nyolc éven át tartó háborúban egymillió fiatal iráni vesztette életét. Az ő emlékükre szerte az országban számtalan helyen, házfalakon, parkokban, utak mellett hatalmas táblákat állítottak fel Imam Khomeini, Khamenei ajatollah és a mártírok arcképeivel. Piros tulipánokat festenek a hősök mellé, vagy ültetnek a táblák alá, úgy tartják, hogy a vérükből piros tulipán nyílik. A mártírok családjait az állam eltartja.

Teherán egy 12 milliós város. Hatalmas a forgalom, nagy a zaj. Millió kocsi meg busz, egymást érik és még több motor ahol még van kis rés köztük. Egy motoron többen utaznak, akár négyen öten is, kicsi gyerekekkel az ölükben, sisak nélkül. Az egyik taxis szerint 2 millió motor van Teheránban és félmillió taxi. Szabályokat nemigen tart be senki, de jól halad a forgalom. A zebra nem számít, de minden jármű utat ad a gyalogosnak. 

Meg kellett tanulnunk átmenni a túloldalra. Családapák betolják a babakocsit a forgalomba, mögöttük az anyuka a másik gyerekkel és a forgalom átengedi őket. Megállni a járdaszélen a legrosszabb, mert azonnal megáll egy taxi is, amit így ki kell kerülni, és ha tovább tétovázunk, akkor megáll egy másik is. Egyszerűen csak át kell menni határozott léptekkel. És mosolyogva. A három hét alatt egy koccanást se láttunk, és soha egy dühös, fenyegető hangot, káromkodást nem hallottunk. Sok gyalogos van a járdán, meg motorosok is jönnek minden irányból, de senki nem jön nekem, nem kellett kerülgetnem senkit.  A szembejövők kerülnek ki engem, utat adnak már messziről, és egymásnak is. Ilyen egyszerű.

És sok európai arcot látok, pedig Ázsiában vagyunk.  Igaz, általában sötétebbek a színek, de látok szőke gyerekeket, kék vagy zöldszemű embereket. Itthon sokan úgy tudják, hogy az irániak arabok. De ez nem így van. Perzsák. Az irániak árják. Az Irán szó maga árját jelent. Élnek arabok is Iránban, a lakosság 3 %-át teszik ki, a Zagrosz hegységtől délre, lent a Perzsa Öböl partján a „bandar”-oknak nevezett kikötővárosokban laknak, ezért bandarinak is hívják magukat.

Nincs olyan nagyon szigorúan betartva ez a „haj-eltakaró” szabály. Szinte minden nőnek kilátszik a haja a kendő alól. Sőt, nagyrészük kontyot visel, arra teszi a kendőt, a fejüket szinte nem takarja semmi. Különben is, az öltözködésnek semmi köze az iszlám valláshoz, a Korán egy szót se szól a nők öltözködéséről. Az egy hagyomány, minden városban más. Más nők fekete csadort viselnek, ami első látásra mind egyformának tűnik. De közelebbről nézve változatos szabásúak, különböző mintájúak és sokféleképpen viselik őket. De csak nyilvános helyeken, alatta színes ruhákat hordanak. Más városokban a nők színes csadorban járnak, Teheránban inkább a fekete jellemző. Az üzletek kirakatában meglepően sok és színes, változatos szabású kosztümöket, estélyi ruhákat lehet látni.

December 29

Teherán-Esfahan

A hotelben reggeliztünk. Volt sajt, túró, főtt tojás, humusz, tzatziki, méz, lekvár zöldségek és kenyér.  A kenyér lapos, lepényszerű. Tea és kávé is volt, de csak Nescafé. Reggeli után indultunk Esfahan-ba. 440 km, hat órás út. Már reggel sütött a nap, kellemesen melegített, nem volt hideg.

Metróval mentünk a buszpályaudvarra. A hotelben leírták egy névkártyára perzsa nyelven (farszi), hogy merre kell mennünk. Négy metróvonal van, nekünk kettővel kellett menni. Megváltottuk a jegyet, ami három napig érvényes. Néhány tábla és felirat kétnyelvű, angolul is ki vannak írva dolgok, de sok csak arab betűkkel. Mikor leértünk a metróba és próbáltunk tájékozódni, többen jöttek azonnal segítséget adni. Volt, aki ellenkező irányba akart irányítani, de végül sikerült megtalálni a helyes utat.

Reggeli csúcsforgalom, nagy tömeg volt, a hátizsákokkal alig fértünk be a metró kocsiba, de senki nem bánta, sőt, mindenki nagyon segítőkész volt, még a helyüket is felkínálták. Az első kocsi nőknek van fenntartva, oda férfiak nem szállhatnak be, de a nők minden kocsiba beszállhatnak, ha férfivel vannak. A metrókocsiban a tömegen birkózta át magát egy árus, nyakába akasztott kosarából különböző dolgokat kínál, fogkefét, cukorkát.

A buszpályaudvaron sok busztársaság van. A bejáratnál a buszosok hangosan kiabálják a városok nevét ahová a busz indul. Gondolom így szeretnének utasokat szerezni. Megváltottuk a jegyet, nagyon olcsó volt, 6 dollár, ez nem VIP busz. VIP busz kb. 10 dollár lett volna. Szóltunk, hogy a legelső ülésre szeretnénk jegyet venni a sofőr mellé, mert csak onnan tudunk jól fotózni. Ez a trükk aztán mindig bevált, minden buszon megkaptuk a legjobb helyet.

Nem tartják pontosan a menetrendet, biztos több utast remélnek, ezért kicsit késve indultunk.

A buszon indulás után kaptunk kekszet, sütit és innivalót. Nem túl kényelmes a busz. Ráadásul, a sofőr 33 fokra felfűtötte, a saját ablakát kinyitotta, hátul meg az utasok ájuldoztak a melegtől, de ez még nem volt elég, nagyon hangosan hallgatta zenéjét is, ami elég idegesítő volt. Nehéz volt már elviselni, így Laci odament és letekerte a hangerőt, meg a fűtést. Aztán a sofőr szépen lassan fokozatosan megint egyre hangosabbra vette. Maradt a füldugó.

Gyönyörű tájakon utaztunk a Zagrosz hegységben, lenyűgöző formájú és színű hatalmas hegyek között. Csoda volt az egész.  Az út jó minőségű, kétsávos. Útközben megálltunk párszor pihenőhelyeken. Délutánra elálmosodtam, de sajnáltam alvással tölteni az időt, mert lemaradtam volna a látványról, amit a hegyek nyújtanak. 

Elkezd besötétedni és a járműveken késve kapcsolják fel a világítást. Elég ijesztőek a kivilágítatlan autók és motorosok, némelyik szinte csak az utolsó pillanatban látszik. Nagyon szép a naplemente a hegyek között. Teljesen besötétedett mire megérkeztünk Esfahanba.

Ezen a buszpályaudvaron is sok taxis van, mindegyik jön, hogy elvisz. De nem kell menni sehova, mert van egy hotel helyben, a Kave. Ott szálltunk meg az éjszakára, reggel innen fogunk indulni tovább Shiraz-ba. 35 dollár a hotelszoba kettőnknek.

Fáradtak voltunk, de lepakolás után helyi busszal bementünk a városba megnézni a Naqsh-e Jahan (Imam) Square-t, ahol a muszlim világ talán legcsodálatosabb épületei vannak. Elkéstünk, sajnos nem sokat láttunk belőle, mert már sötét volt és a tér nem volt kivilágítva.

Benéztünk a teret körbevevő árkádok alá. Már este kilenc óra múlt, de sok üzlet még nyitva volt, rézművesek dolgoztak. Nem csak árulták, de ott is gyártották portékájukat. Több mester edényeket kalapált, két másik egy nagy fazekat forrasztott. Nagyon sokféle réz áru volt, hatalmas vázák, 2 m-es állatszobrok, még sose láttam ilyet.

Visszafelé a hotelbe menet nem jó buszra szálltunk, elkanyarodott más irányba, így a sofőr nem kért pénzt, megint ingyen utaztunk.  Leszálltunk és taxival mentünk vissza a hotelba.

December 30.

Esfahan-Shiraz

A hotelben reggeliztünk, szinte ugyanazt kaptuk, amit az előző reggel és mint minden reggel ezután. Utána felszálltunk egy Shiraz-ba induló buszra. Szintén napos idő volt, felhőtlen kék ég, napközben kellemes meleg, naplemente után hűvös lesz.

Most VIP buszra vettünk jegyet, jóval kényelmesebb, mint amivel eddig utaztunk. 490 km Shiraz, nyolc óra buszozás. Nagyon olcsó a belföldi utazás. Az üzemanyag is nevetségesen olcsó, egy dollárért négy liter benzint vagy dízelt adnak. Néhány dollárnyi riálért elvisz a busz sok száz kilométert.

A pályaudvar várótermét nagy akváriumok díszítik, mindegyikben papagájsügérek és cápaharcsák vannak. Kint a buszoknál várakozás közben Laci csavar egy cigit, ami nagy érdeklődést vált ki az ott várakozó emberekből. Odajönnek, körbeállják, kérik, hogy nekik is csavarjon. Az egyikőjük maga is szeretné megpróbálni, így a közönség még nagyobb érdeklődéssel figyeli a műveletet.  

Ez a busz is késve indult a menetrendhez képest. Megint az első ülésre kértük a jegyet. A buszon indulás előtt most banánt és narancsot kaptunk. Ez a sofőr már tekintettel volt az utasokra nem úgy, mint a tegnapi. Erősen süt a nap, így lehúzza a szélvédőn a napellenzőt, de amikor látja, hogy fotózni szeretnék, mindig feljebb húzza. Többször teával kínált. Több pihenőhelyen megálltunk az út során. Ez az út is gyönyörű 2- 3000 méteres hegyek között vezet. Szintén este, sötétben, gyönyörű naplemente után érkezünk Shiraz-ba. Jó döntés volt nem repülővel utazni, így láttuk a csodálatos tájakat. Nem volt olyan fárasztó az utazás, mint az előző nap, mert kényelmesebbek voltak az ülések és a busz rugózása is jobb volt.

A buszpályaudvaron szintén sok a taxis. Találkozunk két hátizsákos lengyel sráccal, talán az első európaiakkal mióta Iránban vagyunk. Ők is abba a hotelbe igyekeztek, mint mi. Egy taxiba szálltunk velük, így megosztva a 2-3 dolláros fuvart. Ők Yazdból jöttek, sok érdekeset mondtak a városról. Mi két hét múlva fogunk eljutni oda.

Rövid taxizás után megérkeztünk a Hotel Niayesh-be, ahol foglalt szobánk volt. Őszinte örömmel fogadtak. Laci hozott ajándékba egy erdélyi hímzett terítőt az egyik recepciós hölgynek, viszonzásul a csodaszép imaszőnyegért és imakőért, amit ő kapott a hölgytől még szeptemberben, amikor ott járt. Ez itt így megy, mindenki igyekszik örömet szerezni a másiknak. Öt napot szándékozunk maradni.  40 dollár naponta kettőnknek. A szobában túl meleg volt, mert pont a konyha fölött voltunk. Mondták, hogy reggel kapunk majd egy másik szobát, ami már kellemesebb lesz. A hotel éttermében vacsoráztunk. Elég nagy volt a választék. Svéd asztalon volt lencseleves, köles-leves, joghurt, többféle saláta, kenyér. Ezen kívül az étlapról lehetett választani tucatnyi helyi ételekből. Mindig minden étel friss és jóízű volt. 2-3 dollárból meg tudtunk vacsorázni.

Nagyon szép az étterem, egy zárt udvar, fákkal, szökőkúttal, köztük az asztalok. Az udvarról nyílnak a szobák, színes ablakokkal. A tetőn hangulatos teázó van ahol vízipipázni is lehet és belátni az egész várost. A szomszédban galambdúcokat láttunk. 
Vacsora után már nem mentünk ki a városba, fáradtak voltunk. 

December 31.

Shiraz  

Az ígéretüket megtartva a management felkínált egy másik szobát, így átköltöztünk oda. A már szokásos reggeli után elmentünk a városba. Betévedtünk egyfajta asztalos műhelybe, de volt ott agyagos és csempés mester is. Ezek itt mind művészek. Látszik minden tárgyon, hogy évszázadok vagy ezredek óta űzik az ipart. Tátott szájjal csodálkoztunk fagyökérből készült szobraikon, vagy a festett csempéken, aztán még teát is kaptunk a kerti asztaloknál. Valószínűleg ott is lakott a fafaragó mester, mert műhelye mögött volt egy kis szoba, amiben volt egy ágy. Kedvesen fogadott, megengedte, hogy fotózzunk. Az egyik sarokban imádkozó hely volt berendezve, éppen imádkozott egy fiatal nő. A kertben a falat mindenhol régi fotók és Korán idézetek díszítették. 

Utána bementünk a Vakil Bazárba. Nyolc bazár van Shirazban, mindegyik óriási nagy, nem is lehet körbe járni őket egyszerre. Van itt mindenféle áru elképesztő mennyiségben és választékban. Szőnyeg, függöny, textil, ékszerek… Az aranyművesnél tömve van a kirakat ezer meg ezer fehér és sárga arany ékszerekkel. Ennyi aranyat még nem láttam együtt. És ilyen kirakatból százat látok sorban, aztán több ilyen sort látok egymás mellett… Elképesztő...

A bazárban megszólított egy idősebb úriember, kedvesen kérdezte, hogy tud e valamiben segíteni. Cigarettapapírt szerettünk volna venni, eddig sikertelenül, így megkérdeztük, hogy hol találnánk. Nagyon segítőkész volt, mondta, hogy menjünk vele. Megmutatta a "dohányüzlet utcát" az afgán negyedben, ahol a 30 éve háborút szenvedő Afganisztánból menekült szerencsétlenek árulták mindenféle olcsó portékáikat. Közben Lacival szóba elegyedtek, jól tudott angolul, ő egy nyugdíjas mérnök. Bemutatkoztunk egymásnak, Maleknak hívják. Felajánlotta, hogy elvisz minket egy szép helyre és megjelölte a helyet a térképen Lonely Planet könyvünkben. Ez a könyv mindig velünk volt, tele van mindenféle hasznos tudnivalóval. Kíváncsiak voltunk, így elmentünk vele a Nasiralmulk Mecsetbe (Pink Mosque), de zárva volt. Délelőtt és délután van nyitva, délidőben zárva. 

Malek úr mondta, hogy jöjjünk vissza ide másnap reggel, addig mutat nekünk egy másik szép helyet. Elmentünk az Aramgah-e Shah-e Cheragh Mecsetbe (Fény Temploma). A női bejáratnál adtak egy hatalmas kendőt, ami tetőtől talpig betakart és nem lehetett bevinni a fényképezőgépet, a kapuban le kellett adni a megőrzőbe. De telefonnal lehetett fotózni, azt nem bánták. Aztán bent az udvaron megint együtt voltak nők és férfiak, családok, szavaló óvodásokat és iskolásokat is láttunk, de az épületekbe megint csak nemek szerint szétválva mehettünk be, a cipőt le kellett venni, cipővel nem lehet bemenni.

Lenyűgöző a hely. Minden fal és a kupolás mennyezet is 2x2 centis tükörlapokkal van kirakva, a hatalmas csillárok fényei tükröződnek, csillog, ragyog minden. Középen egy szoba nagyságú színezüst kamra van, üveg ablakokkal, az is fényesen csillog a sok simogatástól. A kamrában Imám Réza egyik mártír bátyjának maradványai van. A sok áhítatosan imádkozó nő látványa nagy hatással van rám.

A mecsetben van egy iroda ahová kedvesen beinvitáltak minket, kínáltak teával sütivel, a világ sok országából érkező muszlimokat fogadják itt. Laci beírt a vendégkönyvbe.

Utána Malek felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a Nomád bazárt is. Útközben megálltunk egy zárszaküzletnél. Nekem ez azért érdekes, mert én is zárszaküzletben dolgozom. Bementünk és a boltos megengedte, hogy beálljak a pult mögé a kulcsmásoló géphez és csináljunk fotókat, mint aki már új munkahelyet talált, hogy elküldhessem azokat aggódó főnökömnek. Több olyan zárat, lakatot láttam, mint amiket mi is árulunk Budapesten.

Aztán Malek egy cukrászdában vett nekünk egy zacskó sütit. Rengeteg fajta sütemény közül lehetett választani, gyönyörűen voltak kirakva a pultba és nagyon olcsóak.

A Nomád bazárban szintén áruk tömkelege volt. Nagyon élénk színű ruhák, kendők, textilanyagok hatalmas választékban. Itt is tömeg van, de valahogy mindenhez kényelmesen oda lehet férni, nem kell tolakodni.

Érdekes ez a nomád dolog. Azt gondoltam, hogy az Iszlám Köztársaságban mindenki shiíta muszlim kivétel nélkül. De ez sem igaz. Évezredek óta élnek itt szunnita muszlimok, keresztények, zsidók, zoroasztriánusok is, szabadon gyakorolva vallásukat. Többször láttunk út menti erdők szélén táborozó kisebb csoportokat, róluk azt mondták ők pogányok. Az is meg van engedve. Akkor mi nincs?

A bazár után elköszöntünk Malektól és visszamentünk a hotelba. Többször felajánlotta segítségét még több városnézésben, így megbeszéltük vele, hogy másnap délben megkeressük a bazárban, ugyanott ahol délelőtt találkoztunk és megint mutatni fog csodaszép helyeket.

Egy kis délutáni pihenő után ismét kimentünk a városba. Már sötét volt az utcán, de megint ugyanolyan tömeg volt mindenhol, mint délelőtt. A hotelba vezető utcában is van egy mecset. Ma este, mint minden szerdán, csak nők használják.

Bementünk egy szőnyegboltba, ahol gyönyörű perzsaszőnyegeket láttunk. Amikor a boltosok észrevették, hogy bámészkodunk befelé, kedvesen behívtak, lapozták a hatalmas szőnyegeket és megengedték, hogy fotózzunk.

Az egyik utcasarkon a járdára kitett ketrecekben madarakat és kisállatokat árultak. Csirkéket, galambokat, papagájokat. Egy másik üzletben és előtte nagyon pici nyulak és hörcsögök voltak. Az üzlet előtt fiatal srácoknál pórázon volt egy vörös mókus. Megengedték, hogy a kezembe vegyem a mókust és lefotózzuk. Egy másik boltban pedig árultak is ilyen vörös mókusokat.

Közben megéheztünk, egy útba eső étteremben vacsoráztunk spagettit, sült csirkét, salátát és doog-ot ittunk. Itt Iránban az ayran-t doog-nak hívják, ami lényegében vízzel hígított joghurt. Laci annyira megszerette, hogy naponta tízet megivott. Nekem kicsit savanyú volt.

Visszamentünk a hotelbe, kicsit neteztünk, vagy inkább neteztünk volna, nagyon lassú volt a net. Sok weboldal nem érhető el. YouTube sincs, meg FB se. Ezek okos emberek.

Szilveszteri buli nincs. Itt nem ilyenkor ünneplik az újévet, hanem márciusban, a tavaszi napfordulón. No Ruz a neve és inkább családi ünnepnek számít, mint nálunk a karácsony.

Már negyedik napja hordom egész nap a kendőt a fejemen, de egyáltalán nem zavar. Induláskor kicsit tartottam tőle, hogy zavarni fog, főleg ha meleg lesz, de egyáltalán nem. Sőt, kezdtem megszeretni. A végén annyira „hozzám nőtt”, hogy itthon is gyapjú sálat hordok. Jól esik a hidegben, hogy nincs szabadon a fejem.

Január 1

Shiraz

Reggeli után elindultunk megkeresni Malekot a bazárban, de előbb megint bevásároltunk a sütis-boltban. 1.5 dollárért kaptunk vagy 10 db különféle finom sütit, ami rögtön ott a járdán el is fogyott. 

Fizetni is meg kellett tanulnunk. A bankjegyekre rial van írva, 1 Euro 40,000 rial, ugye, de ezt a szót senki nem használja. A tuman szót használják mindenhol ami 10,000 rial-t jelent, tehát amikor a kereskedő hármat mutat ujjával 30,000 rial az ár. Eleinte előfordult, hogy túl nagy bankjeggyel akartunk fizetni, de az árusok minden esetben kiválasztottak egy kisebbet a kezemben lévő legyezőként kiterített kötegből.

Sok kézzel szőtt, nyomott, hímzett textilüzletet láttunk, az egyikben vettünk egy sokszínű, szőtt hátizsákot nekem. Itthon napokig jártuk a várost hasonló hátizsákot keresve, de nem találtunk. Itt kb. 50 hasonló boltban több százféle volt, szebbnél szebbek. Végül, a legszebb üzletben sok válogatás után megtaláltam az igazit. Egy kicsit sikerült lealkudni az árából, így aztán egy gyönyörű hátizsákkal távoztunk. 

A bazárban egy öt éves kisfiú minden áron tűbefűzőt szeretett volna eladni Lacinak és ő sajnos nem ment bele, amit utána meg is bánt. Jó fotó lett volna.

Koldusokat, akik csak kéregetnének semmiért cserébe, nem láttunk. Habár az Iszlám előírja, hogy adományozni kötelező, mindegyikük kínál valamit a kapott adományért. Ócska mérlegével megméri testsúlyunkat, stb.

Megálltunk egy ház bejáratánál bámészkodni, ahol nagy padlóvázák gyönyörű kézi munkával szőtt textillel voltak bevonva. Meg színes nemezelt posztótakarók lógtak a falon. Éppen jött kifelé egy fiatal hölgy és kedvesen mondta, hogy menjünk be. Felmentünk a lépcsőn, csodálkozásunk csak fokozódott. Az emeleten, a hosszú folyosón végig gyönyörű textilek, a folyosóról több szoba nyílt, mind műhelyek, ahol ezeket a szép dolgokat készítették. A folyosóról nyílt egy étterem is, díszletként rengeteg régi rádió volt kiállítva benne.

A bazárba érve a tömeg ellenére megtaláltuk Malekot, nagy örömmel fogadott minket.  Ő is kapott egy erdélyi hímzéssel készült terítőt, az utolsót, és megkértük, hogy vigye el feleségének. Örült neki, de először nem akarta elfogadni.

Helyi buszra szálltunk és elmentünk Hafez költő sírkertjét megnézni. Hafez Shiraz-ban született a XIV. században. A bejáratnál egy ember áll egy sárga papagájjal, ami csőrével találomra kivesz egy dobozból egy borítékolt verset a sok közül és nekem adja. Gyönyörű kertben egy márvány kupola alatt van a sírhely, amit az emberek nagy tiszteletben tartanak. Kár, hogy nem tudunk farsziul. Vajon milyen gondolatai lehettek ennek a költőnek, amiket még 800 év után így megbecsülnek? Több tucat festő van az udvaron, festik a sírkert adta tájképeket. A kertben szökőkutak, mesterséges tavak és naranccsal teli fák vannak. Sok látogató volt, családok, csoportok fényképezik egymást, de külföldi turistákkal itt sem találkoztunk. 

Malek visszavitt a Vakil bazárba, ott a Saraye Mehr étterembe, ami egy szép hangulatos hely. Süteményt ettünk és forró teát ittunk. Utána Malek visszakísért a hotelhez, megbeszéltük vele, hogy másnap reggel is elénk fog jönni a hotelhez, és ismét mutat majd szép helyeket. 

Kis pihenés után este csavarogtunk még kicsit a városban, majd ugyanott ahol előző nap, megvacsoráztunk. 

Január 2

Shiraz

Délelőtt tíz órakor a megbeszéltek szerint találkoztunk Malekkal. Kaptunk tőle ajándékot, Laci egy nadrágot én pedig egy kendőt. Hozott reggelit is, sajnos nem emlékszem a nevére, hogy mi volt az. Zöld színű, sűrű főzelékszerű, nem tudom miből készült, de nagyon finom volt.

Most is városi buszra szálltunk és elmentünk Saadi költő sírkertjét megnézni. Saadi (1213-1291) Shiraz másik nagy költője. Úgy látszik, itt nagy becsületben tartják a költőket, nálunk nincsenek ilyen becsületben tartva. Laci meséli, hogy pár évvel ezelőtt a segesvári várban látta Petőfi mellszobrának talapzatát, és lent a várfal tövében a szobrot, darabokra törve. Már benőtte a gaz, évek óta ott heverhetett. Hafez költő sírkertjéhez hasonlóan ez is egy gyönyörű kert, tujákkal és rózsákkal övezve. Itt is sok a látogató, de külföldieket itt sem láttunk. A kertben lévő kávézóban leültünk egy kávéra. Malek szóba elegyedett egy mullah-hal aki a családjával sétált a kertben. Odaült az asztalunkhoz, megkértem, hogy csináljunk egy közös fotót.  

Ezután buszra szálltunk és elmentünk a város bejáratánál levő Korán Kapujával szembeni hatalmas parkhoz, ahol nagy játszóterek vannak, mini vidámparkkal a gyerekek részére. Péntek lévén tele van a park, piknikező családokkal, társaságokkal. Innen egy meredek út vezet fel az Allah Akbar Hasadékhoz. Nagyon meleg van, komoly megpróbáltatás felmenni a hegy tetejére. Szépen kiépített út vezet felfelé. Többször megállunk pihenni, majd az egyik alkalommal Malek fel akarta venni a hátára Lacit, hogy segítsen neki a „hegymászásban”. Mindannyian jót nevettünk ezen. Megérte a fáradságot, mert csodálatos látvány volt madártávlatból lenézni a városra. A kilátó tövében síremlékek vannak elhelyezve. 

A hegyről lejövet Malek megkérdezte, hogy elmennénk e hozzá, szívesen vendégül látna és bemutatná a feleségét. Igent mondtunk, amit ő kitörő örömmel fogadott. Buszra szálltunk és elindultunk Malekékhoz. Nagyon szép városrészben lakott, szép házak, minden ház kertjében narancsfák voltak. A felesége tanárnő, még nem volt otthon, a családjánál volt látogatóban. Malek már nyugdíjas. 

Szép rendezett lakásba érkeztünk. Fáradtak voltunk a hegymászás után, így kényelmesen leheveredtünk a szőnyegre, az erre a célra kialakított helyen. Malek hozott párnákat, takarót, hogy még kényelmesebb legyen. Mi pihentünk, néztük a PressTV-t, Malek pedig készítette az ebédet. Megint azt a zöld színű főzelékszerűt kaptuk, amit már előzőekben említettem. Sült tojással, dióval és kenyérrel tálalta. Volt savanyúság is, és citromlé italnak. Nagyon finom volt, jóllaktunk. Ebéd után visszaheveredtünk a kényelmes párnákra, kaptunk teát és narancsot. Malek felajánlotta, hogy menjek be a szobába és feküdjek le az ágyra, aludjak nyugodtan, de jobbnak láttam a nappaliban maradni. 

Nemsokára megérkezett a felesége, ő is nagyon kedvesen fogadott minket. Eléggé elszaladt az idő, így indulni szerettünk volna, gondoltuk taxival visszamegyünk a hotelbe. De Malek nem engedte, a saját autójával felesége társaságában visszavitt a hotelhez. Megbeszéltük vele, hogy másnap megint elénk jön reggel tízre a hotelhez és elvisz a Pink Moszkba.

Este elmentünk a szokásos étterembe vacsorázni. Emlékeztek rá, hogy előző nap keveselltük a krumplit, így most akkora adagot kaptunk, alig bírtuk megenni.

Január 3

Shiraz

Reggeli a hotelben, menü ugyanaz, mint mindig. Az este egy ausztrál srác érkezett a hotelbe. Bringával Londonból. Megy haza Brisbane-be. 

Tíz órakor kimentünk a sarki moszk elé, ott találkoztunk Malekkal és busszal elmentünk a ‎ Nasir-al-Mulk Mosque-hoz (Pink Moszk). A színes üvegablakokon átszűrődő napfény csodálatos fényjátékot csinál bent a moszkban a falakon és a gyönyörű színes szőnyegeken. A boltívek és a kupolák aprólékosan kidolgozott mintás csempével vannak kirakva, a falakon élénk színű mintás csempék adnak ki egy nagy mozaik képet. Nagy udvar tartozik a moszkhoz, medencével a közepén. De, itt nincsenek hívők, csak maroknyi orosz, olasz, japán turista fotózik. 

Az udvar szemközti oldalán levő épületben egy múzeum van kialakítva. Az ajtón két kopogtató van, külön a férfiaknak és külön a nőknek. Az alakjukból derül ki, hogy melyiket kinek kell használni, ezzel tudatva a háziakat, hogy férfi vagy nő érkezett. Ezt később sok kapun megfigyeltük. Itt a nőire rá van kötve még egy kis fehér masni is. 

Bent láttuk a régi fürdési szokásokat. Ide nem jött be Laci, így kettesben maradtam Malekkal, aki minden bizonnyal nem tudott ellenállni szőke hajamnak és kék szememnek, kihasználva a helyzetet, hogy nincs senki a teremben, elkezdett ölelgetni, ami számomra elég kellemetlen volt. Jeleztem neki nemtetszésemet, de ő nem igen foglalkozott vele, mutogatta a helységben található dolgokat, hogy fotózzam, de mindig egy nem kívánatos ölelés lett a vége. Így mondtam, hogy én kimegyek Lacihoz, Malek meg úgy viselkedett mintha mi sem történt volna. 

Nagyot csalódtunk Malekben, hiszen az elmúlt napok alatt egy igazi úriembernek bizonyult. Mondtuk neki, mi visszamegyünk a hotelbe, de ő szeretett volna még elvinni minket a bazárban lévő étterembe. Félretettem mérgemet és elmentünk az étterembe. 

Egy tradicionális perzsa ételt ettünk, dizi a neve. Ez egy leves, amiben bárányhús, bab és zöldség van. Egy magas kancsószerű kerámia edényben tálalják, amiből át kell kanalazni tetszés szerint az összetevőket egy fém edénybe, majd össze kell préselni az egészet egy pépes masszává egy mozsárhoz hasonló nyeles fém passzírozóval. Kenyérrel szokták enni. Nekünk nem volt szimpatikus ez az összepasszírozás, így mi levesként fogyasztottuk el, úgy nagyon ízlett. Ebéd után mondtuk Maleknak, hogy mi most már tényleg visszamegyünk a hotelbe, mert reggel érkezett egy öt tagú német csapat bringával, igaz, csak a repülőtérről, a cargo-ból, és velük van találkánk. Ragaszkodott hozzá, hogy taxiba szálljunk vele és elvitt minket a hotelig. Nem értettük miért akart annyira taxizni, mikor pár száz méterre voltunk a hoteltől. Elköszöntünk tőle, megköszöntük az elmúlt napokat és elváltunk. Sajnálom, hogy így alakult, mert igazán kedves ember volt, de a történtek után nem volt kedvünk többet találkozni vele. Ezek a keletiek elvesztik józan eszüket mikor szőke nő közelébe kerülnek.

Ezután elmentünk az afgán bazárba. Laci bement egy borbélyhoz, de megbánta. Nem volt túl kényelmes a borotválkozás, mert nincs a székeken fejtámla. Talán  ezért szakállas itt minden férfi? 

A hotelben befizettük egy félnapos kirándulást másnapra Perszepoliszba. A hotel éttermében vacsoráztunk. Minden este sok új élménnyel gazdagodva kellemesen elfáradva mentünk aludni.

Január 4

Perszepolisz    

                                                                               

Reggel nyolckor jött értünk az idegenvezető egy kis busszal és sofőrrel, indultunk Perszepoliszba.  Ebben a hotelben mindig volt egy tucatnyi különböző helyekről érkezett hátizsákos, ez volt az összes külföldi Shiraz-ban. Olyan 3-4 naponként cserélődött a társaság. Perszepoliszba egy olasz párral és két japán lánnyal mentünk.

Perszepolisz előtt megálltunk megnézni Naqsh- e Rustam Nekropoliszt, az Achameneid királyok sziklába vájt, már üres sírhelyeit. Ez egy hatalmas sziklafal, négy sírhely található benne, óriási lovas domborművek vannak a falba vésve.

Innen tovább mentünk Perszepolisz óperzsa romvárosba, ami 65 km-re fekszik Shiraztól. I.e. 515-ben kezdte építeni I. Dáriusz perzsa király, de még az utódai sem tudták befejezni. Nagy Sándor hadjárata során az ő utasítására tűzvész áldozata lett. 125 000 négyzetméter nagyságú területen fekszik, hatalmas kapukkal, oroszlán és bika szobrokkal, 22 méter magas oszlopokkal. Több lépcsősor található itt, amin számos reliefek láthatóak. Néhol 14 méter magas kőfalak, az egyik falon nyolc méter hosszú és két méter széles felirat található. A komplexumtól néhány méterre a Kúh-e Rahmat kősziklájában három királysír van. Furcsa, érzés volt a hatalmas építmények között sétálni, elgondolkozva azon, hogy kik és hogyan tudták felépíteni az akkori technikákkal ezt a hatalmas kő komplexumot, aminek minden felületét aprólékos és alapos kőfaragások takarják.

Nagyon meleg volt, itt nyáron elviselhetetlen lehet a meleg, nincs sehol árnyék.

A hotelben, amikor befizettük a kirándulást lehetett választani, hogy csak Perszepoliszba megyünk, ami fél napos program, vagy elmegyünk Pasargadae-be is, ami egy egész napos kirándulás. Mi a félnaposat választottuk. Perszepoliszból a visszaindulásnál a két japán lányt átültették egy másik autóba, ezért azt gondoltuk, hogy őket viszik az egész napos programra, mi meg megyünk vissza a hotelba. Aztán furcsállva néztük, hogy nem Shiraz felé megyünk, hanem ellenkező irányba. Kis idő múlva megkérdeztük, hogy hová megyünk. A sofőr mondta, hogy Pasargadae-be. Mondtuk, hogy mi nem szeretnénk oda menni, nem is azt fizettük be, álljon meg, mi kiszállunk és visszamegyünk stoppal. Ők értetlenül álltak a dolog előtt, megnézték a névsort, ami hat névből állt, az olasz pár, a két japán lány és mi. Ő szerintük a mi nevünk az egész naposhoz van írva. Valaki elkevert valamit, mi nem szerettünk volna tovább menni. Nem engedték, hogy kiszálljunk, felajánlották, hogy átültetnek egy másik autóba, ami visszavisz a hotelbe, de azt nekünk kell kifizetni. Ezzel mi nem értettünk egyet, mi csak szerettünk volna kiszállni, egyénileg majd megoldjuk a visszautat. Aztán az olasz pár közbeszólt, hogy leginkább ők is visszafordulnának és vigyenek vissza mindannyiunkat a hotelba.

Délután elmentünk a Pars Travel utazási irodába megvenni a buszjegyet Bandar Abbas-ba. Ott az irodából foglaltak nekünk helyet Bandar Abbas-ban, a Farouk Hotelban, és ott az irodában ki is fizettük a szobát.

A mai napon is sok új élménnyel lettünk gazdagabbak. 

Január 5

Shiraz

Reggel a hotelben leadtuk a mosnivalót, majd elindultunk a régi városrészbe. A hotel melletti szűk utcákban mindenhol csak falak ablak nélkül, magas kerítések és zárt vasajtók voltak, de az egyik nyitva állt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet az ajtók mögött, így bemerészkedtem. Laci megállt kint, megjegyezte, hogy bátor és pofátlan vagyok. Az ajtó mögött még egy kis szűk sikátort és onnan egy narancsfákkal teli udvart láttam közepén medencével, az épület homlokzatán gyönyörű festéssel. Az udvaron lévők észrevették, hogy kicsit bátortalanul kukucskálok befelé és kedvesen intettek, hogy menjek be. Egy műhely volt az épületben ahol gyönyörű intarzia munkával díszítettek fából készült tárgyakat, bútorokat. Fehér köpenyben dolgoztak nők és férfiak. Kedvesen végigvezettek a műhelyen, megmutatták a munkafolyamatot és a munkáikat. Különböző formájú és méretű fa dobozokat, sakktáblákat, dísztárgyakat. Nagyon jó hangulatú, napfényes, csendes, nyugodt munkahely volt, tele kedves, mosolygó művészekkel. 

A szűk utcákból álló labirintus egy forgalmas piac labirintussá változott át. Friss és gusztusos az összes zöldség és gyümölcs, amit árulnak. Nagyon jó friss petrezselyemillat terjeng. Sok halárus is van, ott már nem annyira jó az illat. Sokféle túrót árulnak dekára, nem tudunk választani. Mikor látta az árus a tétovázásunkat, több féléből is odanyújtott egy késhegynyi falatot, kóstoljuk meg őket. Finom volt mindegyik, az egyikből vettünk egy darabot. Elmentünk egy zöldségeshez paradicsomot venni, hogy mindjárt meg is együk a túrót. Három darab paradicsomot kiválasztottunk, de az árus nem fogadott el érte pénzt, odaadta ajándékba. A pékek egyfolytában sütik a kenyereket és mindig rövid sor áll minden pékség előtt, így mindig mindenki forró kenyérrel megy haza.

                                      
                         

                                      
                         

Felmentünk egy forgalmas út felett a felüljáróra és onnan néztük a város forgatagát. Érdekes a közlekedés. Többen ülnek egy motoron, akár négyen, sisak nélkül, kisgyerekekkel. A motorosok forgalommal szemben is közlekednek, gyalogosok is bárhol mennek át a többsávos úton. A piacon nagy tömeg, a halárusok hangosan kiabálva próbálják eladni halaikat. A zöldségesnél nagyon jó ízű hatalmas szemű epret vettünk. Miért itt minden gyümölcs, zöldség igazi ízű? És általában, minden étel, kenyér, tej olyan, mint utoljára gyerekkoromban volt.

A hotelbe visszafelé menet bementünk egy motoros boltba megérdeklődni a motorbérlést. Iránban nem lehet motort bérelni legálisan, csak kocsit. Itt adtak volna egyet olyan baráti alapon, de drágának találtuk.

Ismét a hotel éttermében vacsoráztunk. Ez az utolsó éjszakánk itt, reggel indulunk tovább.

Január 6

Shiraz- Bandar Abbas

Délelőtt 10 óra 30 perckor indult a busz, 620 km, több mint 9 órás út.

Eljöttünk a hotelből, taxiba szállás előtt vettük észre, hogy ott felejtettük az útleveleinket. Visszamentünk értük, éppen akarták utánunk küldeni másik taxival a buszpályaudvarra. A hotelban azt mondták, hogy 70,000 rial a taxi, de a sofőr 100,000-ért akart elvinni. Végül 80,000-ért elvitt. Ezen a buszon is megkaptuk a két első ülőhelyet, így jól tudtunk fényképezni. Indulás előtt kaptunk meleg ételt, rizst csirkesaslikkal és egy üdítőt.

A Maharlu tó mellett buszozunk. Szép látvány, ahogy a vízen tükröződik a szemközti hegy, de félig ki van száradva a tó, csónakok állnak a kiszáradt part mentén, minden fehér, só.

Útközben a sofőr teával kínált. Nagyon sok kis falu van errefelé, több mint Teherán és Shiraz között. A falvak között sok birka és kecske csorda legel. Elmegyünk egy hatalmas narancsliget mellett. Az egyik pihenőhely ahol megálltunk egy étterem a sivatagban, a környéken nincs semmi más. Egy elegáns étterem, fehér masnis huzatokkal vannak bevonva a magas háttámlájú székek, hosszú asztalok mellett. Nekem egy kicsit olyan stílus mintha esküvő készülne. Volt, aki megebédelt, mi teát ittunk. Még 305 km buszozás van hátra.

Hegyeken keresztül vezet az út, ismét csodálatos látványt nyújt a táj. Több helyen olyan fehér a talaj mintha havas lenne. De nem hó, só. Már besötétedett, amikor elérünk egy útszakaszhoz ahol nagy dugó volt. Szerpentinen mentünk fel a hegyre, araszolva, sokat álltunk. 
A személyautók a legkisebb résen is átpréselték magukat a sok kamion között, hogy előrébb jussanak. Aztán beértünk egy hosszú alagútba, ahol egy defektes kamion foglalt el egy sávot, ami kicsit félelmetes volt, mert ott is szinte végig állt a forgalom, csak nyeltük a kipufogógázt. Mikor kiértünk az alagútból onnan már haladt a forgalom.

Este nyolc óra lett mire megérkeztünk Bandarba. Taxival mentünk a Farouk Hotelba. A szoba itt is tiszta, rendes, légkondicionálóval, viszont az ablakot nem lehet kinyitni, ami úgyis egy kb. két méterre levő betonfalra néz. Lepakoltunk és kimentünk a városba.

Vacsorát egy kis boltban vettünk, szalámi, tej, kenyér. Leültünk a bolt előtt megenni. Jött egy srác motorral, odajött hozzánk, kedvesen beszélt hozzánk, de nem tudott angolul, mi meg nem tudunk fársziul, így mosolygunk rá, ő meg annál inkább csak beszélt. Jót nevettünk rajta, mert elővett egy rongyot és törölgette a tiszta csili-vili motorjának gumiját, a futófelületet. Aztán újra boldogan beszélt hozzánk, egy szót nem értettünk belőle. Majd megjött a barátja egy zacskó naranccsal és kaptunk tőlük két szemet ajándékba, aztán elmentek. Amíg ott ültünk és ettünk többen odajöttek, érdeklődtek honnan jöttünk. A „Hungary” szó semmit nem mond nekik. Azt kell mondani „madzsarisztán”, úgy azonnal tudják. Odajött egy nő is, talán kért valamit, őt egy éppen arra járó fiatal srác küldte tovább, mondván hogy a nő bolond, aztán adott egy marék szotyit is.

Visszamentünk a hotelbe és megkerestük a managert. Érdeklődtünk tőle, hogy tud e segíteni abban, hogy ha átmegyünk Qeshm szigetre, akkor ott lehet-e motort bérelni. Behívta egy alkalmazottját, aki odavalósi. Távozáskor hátrálva ment ki az ajtón, és motorbérlésben ő sem tudott segíteni. Azt mondták, csak autót lehet bérelni, azt is csak sofőrrel.

Január 7

Bandar Abbas - Qeshm sziget

Reggeli után próbálunk netezni, írni az itthoniaknak, de nagyon rossz, lassú, sokszor megszakad a kapcsolat.

Pénzt szerettünk volna váltani, de a hotelben nem lehet. Sok bank van a városban, de nem váltanak pénzt, majd be kell mennünk a városközpontba. Mivel közeledik vízumunk érvényességének lejárta, bementünk egy utazási irodába is megérdeklődni, hogy hol tudjuk majd meghosszabbítani miután visszajöttünk a szigetről. Nagyon kedvesek, segítőkészek voltak, felírtak egy címet.

Leültünk egy üzlet bejárata mellé a lépcsőre, az üzletben lévő fiatalember kihozott nekünk két teát anélkül, hogy kértük volna. Többen megszólítanak, érdeklődnek honnan jöttünk és segíthetnek e valamiben. Itt kevesebben beszélnek angolul, mint Shirazban.

Elmentünk a piacra nézelődni. Itt is sok zöldség, gyümölcs van a halárusok mellett, minden friss. Sok nőnek maszk takarja arcát, halat pucoltak. Megkérdeztem egyiküket, hogy lefotózhatom-e. Nem engedte. Mikor tovább mentünk utánunk szaladt, visszahívott, hogy őt nem fotózhatom le, de a többiek megengedik. 

Taxiba ültünk, mondtuk, hogy a kikötőbe igyekszünk, de előtte még a városközpontban, az egyetlen hotelnál szeretnénk megállni, ahol van pénzváltás, mert a szigeten biztos nem lesz. Elvitt a hotelhoz, nagyon segítőkész volt. Leállította a motort, bekísérte Lacit, én a kocsiban maradtam és csodálkoztam, hogy miért adta kezembe a kocsi kulcsot. Sikerült a pénzváltás, tovább vitt a kikötőbe. Nagy dugó volt a városban, araszolva haladtunk.

A kikötő bejáratától elektromos kisautóval elvisznek a móló végére a jegypénztárig. A kisautó vezetője elkéri az útlevelünket és meg is váltja a hajójegyünket, ami 200,000 rial (7 dollár).

A hajón sok az utas, teljesen tele van. 1 óra 10 perc hajózás után kikötünk Qeshm szigeten. Qeshm a Perzsa Öböl legnagyobb szigete, 150 km hosszú. 

A kikötőben a turista információnál nem beszéltek angolul, de segítségként felhívták azt a telefonszámot, amit az útikönyvből kinéztünk és átadták a telefont Lacinak. Ez a szigeten lévő egyik faluban egy magánszállás száma. Megbeszélték, hogy értünk jönnek a kikötőhöz. A szigeten nincs tömegközlekedés, csak taxival lehet közlekedni. Kb. negyed óra várakozás után meg is érkezett értünk egy férfi, akiről kiderült, hogy nem a magánszállás vezetője, hanem egy taxis. Őt hívták a turistainformációban, nem a könyvben lévő számot. A taxis elvinne minket arra a szálláshelyre, ami 70 km-re van a várostól egy kis faluban. Gyors fejszámolást végeztünk, és arra jutottunk, hogy nem éri meg elmenni olyan messzire, mert az oda- vissza taxizás többe kerülne, mintha ott a városban szállunk meg egy hotelben. Így nem mentünk el ezzel a taxissal. A turista információban elmondták, hogy melyik hotelben milyen árak vannak, így kiválasztottunk egy olcsóbbat és oda mentünk. 

A kikötő bejáratánál rengeteg taxi van, az egyikkel elvitetjük magunkat az Asmari hotelba. Nem tudja hol van, kicsit autókáztunk mire odatalál. Láttunk egy motoros srácot akinél volt egy papagáj, és a kormányon ülve utazott a madár.

A hotel itt is tiszta, rendes, szépen berendezett hallal. 30 dollár a szoba. A szobából a kilátás az öbölre néz. Szóba elegyedtünk a hotelban dolgozó fiatal srácokkal, mesélték, hogy a szülőfalujukból eljöttek a szigetre dolgozni, mert feléjük nincs munka. Itt se keresnek sokat, 300 dollárt havonta, de nem nagyon van más lehetőségük.

A sziget lakossága nagy részben arab, egyáltalán nincsenek külföldi turisták. Sok nő maszkot visel az arcán, a hosszú kendők alatt. Szűk, színes flitterrel kirakott nadrágot viselnek, mint egy csizma, látszik a tépőzár a bokájuknál. Itt is rengeteg motoros van, de nők itt sem vezetnek motort, utasként motoroznak. Nem átvetett lábbal ülnek a motoron, hanem féloldalasan, mint régen a lovon. Erre a célra ki is van alakítva egy hosszú lábtartó a motoron.

A cukrászdákban rengeteg sütemény és torta van, gusztusosan kirakva a pultba. Vettünk pár darabot és az üzlet előtt leültünk megenni. Most is odajött egy nő, de itt is egy éppen arra járó férfi elküldte és utána elnézést kért tőlünk, azt mondta bolond a nő. Később üldögéltünk egy padon, majd itt is kaptunk ajándékba egy járókelőtől narancsot. Eddig szinte minden nap kaptunk valakitől valamit, nagyon kedvesek, segítőkészek mindenhol az emberek.

Este a hotel éttermében vacsoráztunk saslikot és zöldséget.

Január 8

Qeshm

Hangos imaszóra ébredünk, mint minden reggel, lassan megszokjuk. Nem bántó a hang, sőt, nagyon szép énekek inkább. Naponta többször a hangszórókból az egész városban szól az ima, de ez így volt más városban is. A hotel éttermében reggelizünk. Itt nem svédasztal van, hanem felszolgálják az ételt, szinte ugyan azt, mint az eddigi helyeken, csak itt még tojásrántottát is kapunk.

A szoba ablakból láttunk egy temetési menetet. Nem koporsóban viszik a halottat, hanem úgy néz ki, mint egy ágy, színes takaróval van lefedve. Csendben, a vállukra rakva többen viszik, utánuk megy a temetési menet. Csak férfiak vannak, nők és gyerekek nincsenek köztük.

Már délelőtt 10 órakor nagyon meleg van. Papucsban, hosszú szoknyában és egy vékony felsőben vagyok, ami persze hosszú ujjú és a fejemen ott a kendő. Nyáron elviselhetetlen meleg lehet itt.

Megkérdeztük a srácokat a motorbérlés felől. Hivatalosan nincs ilyen, de megoldható. Meg is beszéljük, hogy reggel majd jön egy ember aki kölcsön adja a motorját, az árban is megegyezünk, 15 dollár egy napra. Azt is elmondják, hogy legjobb lesz elvegyülni a többi motoros között hogy ne állítson meg a rendőr.

Lesétáltunk a kikötőbe. Kiderült, hogy a hoteltól gyalog tíz perc sétányira van, nem is kellett volna taxiba ülnünk mikor ide érkeztünk. Nagyon szűk sikátorokból állnak az utcák. Elgondolkoztam, hogy itt hogyan vannak a lakáscímek, hiszen semmilyen rendszer nincs a sikátorokban, össze-vissza nyílik egyik a másikból, kis beugrókkal, zsákutcákkal, tiszta labirintus. A legtöbb bejárat egy vasajtó, nem lehet belátni sehová, hogy mi van mögötte. Kecskék kószálnak szabadon, sok sovány macskát is lehet látni.

Ebéd után szinte minden üzlet zárva lesz, majd este nyitnak ki újra. A hotel étterme is este nyolckor nyit. Elmentünk a bazárba venni Lacinak napszemüveget a másnapi motorozáshoz. Itt is nagy a tömeg a bazárban, rengeteg áru van, de nincs annyi étterem és büfé, mint más városokban, így kicsit nehézkesebb az étkezés. 

Este elmentünk sétálni, már besötétedett mikor odaértünk egy épület elé, ami talán rendőrség volt, vagy valami katonai szervezet, mert az udvaron egyenruhások voltak. Egy nagy kivilágított tábla volt a kapu felett, a Hezbollah címeréhez hasonló puskát ábrázolt, amit lefotóztam. Már indultunk tovább, amikor utánunk jött az egyik két méteres egyenruhás, mérgesen mondott valamit és el akarta venni a fényképezőgépet. Először nem akartam odaadni, aztán már engedtem volna, de nem tudta elvenni hiába rángatta, mert rá volt tekerve a csuklómra a pántja. Sötét volt, nem láthatta, de mutattam neki, hogy miért nem tudja elvenni, akkor letekerte a csuklómról és elvitte. Közben mondtam neki, hogy kitörlöm a fotót, mert gondoltam, hogy az a probléma. Mondta, hogy nem és ment tovább a géppel. Mentünk volna utána az épületbe, nem engedtek be az ajtón, kint volt egy pad, mondták, hogy üljünk oda. A gépet bevitte. Féltem, hogy elveszik a kártyát belőle, vagy kitörlik az összes fotót, amit eddig csináltam. Kis idő múlva kijött a gép nélkül és kérte az útlevelemet. Mondtam, hogy a hotelben van, azt is, hogy melyikben. Pár perc múlva megérkezett egy nem egyenruhába öltözött férfi, jól beszélt angolul, úgy tűnt, hogy ő a főnök. Hozta a gépet is és visszaadta és megkért, hogy töröljem ki azt az egy fotót. Kitöröltem, ő megköszönte és további jó utat kívánt. Nem volt ez olyan nagy probléma csak túljátszotta a hatáskörét egy katona. Mondjuk, minden okuk megvan óvatosnak lenni.

Vacsorázni egy kis étterembe mentünk.

Január 9

Qeshm

Reggel beöltöztünk a motorozáshoz, úgy kellett kinéznünk, mint a helyiek, hogy ne állítson meg a rendőr. Laci felvette a muszlim sapkáját, palesztin kendőjét én pedig tetőtől talpig egy nagy kendőbe öltöztem, úgy, hogy ne látsszon a szőke hajam és semmim. Napszemüveg és kész voltunk. Sisak nem kötelező, szinte senki nem használ. Olyan jól sikerült az „álruhám”, hogy senki rám se nézett, míg előtte mindig sokan néztek. Már a hotel előtt állt a motor, amikor lementünk, amit nekünk szántak. Nem nagyon tetszett, úgy nézett ki, hogy elég rossz műszaki állapotban van. 125cc motor, nem használnak nagyobbat. A kuplungkarnak egy hatos csavar volt a tengelye, szinte lógott. Nem volt rajta visszapillantó tükör, de igazából az ottani motorokon szinte egyiken se volt. Önindító se volt rajta, berúgni viszont nehéz volt, alig akart beindulni. Benzin is alig volt benne. Elbizonytalanodtunk, hogy elmerjünk-e vele indulni. Látták bizalmatlanságunkat, így hoztak egy másikat. Az már egy fokkal jobb állapotban volt, de benzin abban se sok volt. A motor tulajdonosa elvitte megtankolni és teli tankkal kaptuk meg.

Elindultunk Laft felé, 50-60 km. Utunk során ebben a faluban voltunk legtávolabb Európától. A városból kiérve sivatagban motoroztunk. Lassan mentünk, nem volt forgalom, mikor nagy ritkán egy busz vagy kamion ért utol mindig dudálva jelezték, hogy jönnek és meg fognak előzni. Sokat küszködtem a kendővel, hogy ne fújja le rólam a szél, nem is értem a helyi nők hogyan csinálják, hogy rajtuk marad motorozás közben. 

Megálltunk pihenni a sivatagban az út szélén, sehol semmi, egy perc múlva megállt mellettünk egy autó és kiadott a benne ülő férfi egy fóliatálcába csomagolt rizst saslikkal, két süteményt és két üdítőt. Nem akartuk elfogadni, de ragaszkodott hozzá.

A vízparton mindenhol hajóépítés folyik. Évszázadok óta fából építik ugyanazt a teherhajó típust. Pár kilométerrel arrébb legelésző tevecsorda mellett motoroztunk el. A falvakban nincs semmi mozgás, teljesen kihalt minden. Aztán az egyik mecsetben sok férfit láttunk imádkozni, úgy tűnik, ott van mindenki azért üres a falu. Nincsenek éttermek, csak kis boltok vannak, de péntek lévén azok sincsenek nyitva. Még egy innivalót sem tudtunk venni egész nap. Minden házon egyfajta torony van, úgynevezett széltorony ami a légáramlat vízen való átvezetésével a lakóhelységek hűtését szolgálja, egyfajta természetes légkondicionáló.  

Vissza, Qeshm város felé megálltunk az egyik faluban egy bolt előtt, ami éppen zárt. Volt az ajtó mellett egy csap, megörültem neki, inni akartam belőle. Még éppen időben kijött a boltból a srác és szólt, hogy abból a vízből nem szabad inni. Épp, hogy csak a számhoz ért a víz, nagyon maró rossz íze volt. Egyébként Iránban mindenhol lehetett inni a vezetékes vízből, csak pont ebből nem. A nagy városokban az utcákon, tereken, parkokban sok nyilvános ivókút van, néhányat a mártírok emlékére építették családjaik. Miután figyelmeztetett a srác, hogy nem lehet inni a vízből, kihozott egy üveg hideg vizet a hűtőből, ami nagyon jól esett a melegben.

A városhoz közeledve egy útjelző táblát követve mentünk a City Center felé. Körbe mentünk a városon és eljutottunk egy nagy plázához. Több embert megkérdeztünk, hogy merre van a city center, de mindig ide irányítottak vissza. Kb. a harmadik kör után jöttünk rá, hogy nekik a city center egy ilyen nevű bevásárló központot jelent a város peremén, mi meg a város központját kerestük, ugye. Ezután úgy tettük fel a kérdést, hogy merre kell menni a kikötőbe Bandar Abbas felé, így egyből a helyes irányba kalauzoltak minket és végre visszataláltunk a hotelhoz. Kényelmetlen volt a kicsi motor, estére nagyon elfáradtunk.

Este a városban sokat kerestünk egy helyet ahol ihatnánk egy teát. Sok kisebb étterem van, inkább büfé szerűség, mindegyikben csirke, hamburger és pizza van, tea sehol. Sok járkálás után feladtuk a teakeresést és visszaindultunk a hotelba, és éppen a hotel mellett volt egy teázó, amit eddig nem vettünk észre. Végre finom forró teát kaptunk és a főnök nem is fogadott el pénzt érte.

Vacsorázni ismét a hotel éttermébe mentünk. Laci csirkét kért én halat, de mindketten csirkét kaptunk. Szóltam, hogy halat kértem, rögtön elnézést kértek és ki akarták cserélni. Mondtam, hogy nem szükséges, most már megeszem ezt. Erre a pincér elővett a hűtőből két hatalmas fagyasztott halat és elkezdett bohóckodni, kardozni vele.

Január 10

Qeshm- Bandar Abbas

Indultunk vissza Bandar Abbasba. Gyalog mentünk a kikötőbe. A hotelból az egyik alkalmazott felajánlotta, hogy elkísér, megmutatja a legrövidebb utat. Pár perc séta után meg is érkeztünk.

A kikötőben egy fiatal srác segít megváltani a jegyet, kell hozzá útlevél. Ő is Bandarba igyekszik, így velünk marad a hajón is, beszélgetünk. Xerxész a neve.

Ez a hajó kisebb és gyorsabb, mint amivel odafelé mentünk. Kevesebb, mint egy óra alatt érünk vissza Bandarba. Most is tele van a hajó, sok az utas. Egy szűk kabinban kapunk helyet, sokan vagyunk benne, nagyon meleg van és nincs levegő. Indulás után kijöhetünk a kabinból, így kellemesebb az utazás.

A kikötőben sok a taxis, alkalmi útitársunk segít, megbeszéli a taxissal, hogy a rendőrségre szeretnénk menni, oda vigyen.

A rendőrségen a vízumhosszabbítást szerettük volna elintézni. Sajnos ez nem sikerült, mert a főnök elutazott Teheránba, hétfőn fog visszajönni, és csak ő adhatja a pecsétet. Mi akkor már Yazdban leszünk, így felírják a yazdi rendőrség címét, majd ott elintézzük a vízumot.

Taxiba szállunk és elmegyünk a Farouk Hotelba, ahol pár nappal ezelőtt voltunk. Most is csak egy éjszakát maradunk. Előre ki kellet fizetnünk a szobát. Ennek a szobának is az ablaka egy betonfalra néz. Megy a légkondicionáló és pont az ágyra nyomja a hideget. Kikapcsolni nem lehet, mert központi, így kitoltuk az ágyat a szoba közepére, hogy ne jöjjön ránk a hideg.

Kerestünk egy utazási irodát ahol meg tudjuk venni másnapra a vonatjegyet Yazdba. Megálltunk egy utcasarkon, próbáltunk tájékozódni, hogy merre van az utazási iroda. Megszólított egy férfi, kérdezte segíthet-e. Mondtuk neki, hogy mit keresünk. Erre beültetett az autójába és elvitt az irodához. Be is jött velünk. Kiderült, hogy a vonatjegy megváltásához szükség van az útlevélre, így vissza kellett mennünk a hotelba. Felajánlotta, hogy szívesen visszavisz minket a hotelhez. Újra vissza az irodába már gyalog mentünk, nem volt messze. Két vonat fog indulni másnap Yazdba, az egyik délelőtt, ami első osztályú, négy személyes kupé, kettőnknek 512.000 riál a másik kora délután másodosztályú, hat személyes a kupé és 316,000 riál. Első osztályúval szeretnénk menni, de arra már elfogytak a pároknak fenntartott helyek, különválva kéne utaznunk a nők és a férfiak között. A másodosztályúra vettünk jegyet. Éjszaka fogunk utazni, az ülésekből fekhelyeket fog csinálni a kalauz.

A jegy megvásárlása után vettünk a sarki péknél fánkot, sütit, tejet és a parkban füvön ülve megettük. Aztán busszal bementünk a városközpontba. Lementünk az öböl partra. Sokan voltak a parton, kisebb-nagyobb csoportokban ültek az emberek, teáztak, vízipipáztak. A buszról láttuk, hogy az utcákban szinte minden ház előtt a kapukban is társaságok üldögélnek, vízipipáznak. 

Ismét elmentünk az egyetlen hotelba ahol váltanak pénzt. Sétálgattunk a városba, nézelődtünk. Találtunk egy edzőtermet ahová kíváncsian bekukucskáltunk. Ide is, mint eddig mindenhová ahová belestünk, kedvesen behívtak. Elmondták, hogy ez egy ősrégi iráni sport, bastani a neve. Egy költeményeket hangosan szavaló dobos által diktál ütemre vasból készült nyíl szerű eszközzel, fa pajzsokkal és hatalmas bunkó alakú súlyzókkal hagyományos testgyakorlatokat végeznek. Egy fiatal srác mondta, hogy este kilenckor fog kezdődni az előadás, jöjjünk vissza akkor. Kértük, hogy írják le a címet, hogy majd visszataláljunk taxival, addig elmegyünk vacsorázni. Nem írták fel a címet, de a srác kocsival visszavitt a hotelhez és mondta, hogy fél kilencre majd értünk jön. Nagyon keveset tudott angolul, de azért jól megértettük egymást. Ő török, Iránban él a feleségével és a kislányával. Ők is vele voltak az autóban.

Nem a hotelben vacsoráztunk, hanem egy közeli étteremben. Hotdogot ettem, Laci pizzát. A pizza nem volt jó, olyan volt a tésztája mintha valami sárga porból lett volna.

A megbeszéltek szerint fél kilencre ott volt értünk a török srác. Nagyon tetszett a bastani, teljesen a hatása alá kerültünk a hangos dobszólónak és éneknek. A bemutató után mindenki imára emelte kezét és elmondta az imát. Sajnáltam mikor vége lett, szívesen néztem és hallgattam volna még egy darabig. A srác visszavitt minket a hotelbe. Útközben megállt egy fagyizónál, akart nekünk fagyit venni. Megbeszéltük vele, hogy másnap reggel tízre értünk jön és elvisz a beachre, a vonatunk csak délután háromkor indul.

Nem tudtunk netezni a hotelben, nagyon lassú, inkább nincs is. 

Január 11

Bandar Abbas- Yazd

Nem jött a török srác értünk tízre, ahogy meg volt beszélve. Valószínűnek tartom, hogy rossz angol tudása miatt esetleg félre értettük egymást, vagy közbe jött neki valami. Így sétával és a hotel halljában üldögéléssel töltöttük azt a pár órát a vonat indulásáig. Közben kimentünk a pékhez, vettünk nagyon finom dolgokat az útra.

A vonatállomásra a vonat indulása előtt egy órával ki kell érni. Taxival mentünk. Sokat megy a taxi, itt nem a városok központjában, hanem a peremén vannak az állomások. Olyan ellenőrzés van, mint a repülőtéren. Csomagátvizsgálás, biztonsági kapu, útlevél ellenőrzés. Az ellenőrzésnél külön kapun mennek a nők és a férfiak. Volt még bőven idő az indulásig, így fagyiztunk, néztük a foci VB-t. 660 km, 12 órás vonatút állt előttünk.

A vonaton nagyon erősen ment a légkondi a kupéban, de amikor szóltunk, lejjebb kapcsolták. Hatan vagyunk a kupéban, egy arab hölgy, két fia és egy unoka és mi ketten. A sok csomaggal kicsi a hely, szorosan vagyunk. Indulás előtt minden utas kap egy dobozt különféle sütikkel és egy csomag törlőkendővel, meg egy üveg hideg ásványvizet.

A Zagrosz hegységen keresztül vonatozunk északra Yazd felé. Öt óra felé elkezd sötétedni, amit nagyon sajnáltam, mert nem lehet tovább látni a gyönyörű tájat. A naplemente most is csodás, mint mindig. Ahogy a nap rásüt a hegyek tetejére, mintha világítanának olyan hatást keltenek. A magasabb helyek csúcsai hóval borítottak. Aztán csak zötykölődtünk a sötétben.

A vonaton dolgozó egyik fiatalember mikor látja, hogy fotózok, megszólít, hogy menjek vele, mutat valamit. Megmutatta a gépházat a műszerekkel és a kupéjukat ahol pihennek. Laci viccesen megjegyezte, hogy majd úgy jársz mint a Malekkal.

Megkeressük az étkezőkocsit. Két féle étel közül lehet választani, csirke rizzsel vagy csirke kebab. Nem volt túl jó, nagyon száraz volt a csirkehús, zöldség semmi nem volt hozzá.

Vacsora után visszamentünk a kupéba, megkértük a kalauzt, hogy csinálja meg a fekhelyet és lefeküdtünk. Féltünk, hogy elalszunk és elkéssük a leszállást, ezért megkértük a kalauzt, hogy keltsen majd fel mielőtt Yazdba érünk. A biztonság kedvéért beállítottam telefonomon az ébresztőt hajnali kettőre. Nagyon meleg volt, próbáltunk aludni, több-kevesebb sikerrel. Az egyik állomáson kb. egy órát álltunk, kellemetlen volt a monoton zúgást hallgatni. Már majdnem elalszunk, mikor Laci megszólalt: Mi a Jó Isten ez?  A félhomályban egy bugyit láttam a kezében. Mondtam neki: Dobd el gyorsan, az egy bugyi, honnan van? Mire ő: Most esett a fejemre. Nagyon kellett nevetnem, alig bírtam visszatartani. Laci feküdt legalul én felette, felettünk pedig az arab kisfiú. Ő vetkőzött és leesett a bugyija.

A kalauz jön végig a folyosón és minden kupéba bekopog, hogy érkezünk Yazdba. Furcsállva nézzük, ahogy mindenki téli ruhát vesz fel, pedig szinte nyáriban szálltunk fel.

Január 12

Yazd

Hajnali fél háromkor érkeztünk a vonatállomásra. Nagyon hideg volt, ezért öltözött fel mindenki meleg ruhába már a vonaton. Mi is elővettük a kabátokat a hátizsákokból. Az állomás közelében van egy hotel, de nem mentünk oda, mert nem akartunk a város szélén megszállni. Inkább az állomáson maradtunk reggel hatig-hétig aztán keresünk szobát a városban. Nagyon hidegek a váróteremben a vasból készült székek, fázunk. Azért elbóbiskoltunk kicsit. Mások is aludtak a váróban. Hajnali órák ellenére meglepően sok volt az utas. Volt egy digitális óra a falon, a Perzsa naptár szerinti dátumot, 1393. 10. 22. mutatta. Iránban három naptár van használatban: a napéjegyenlőséghez igazodó Perzsa naptár, az általunk is használt Gergely-naptár és a hold járásán alapuló Iszlám-naptár.  Az újságok fejlécére mind a három különböző dátum ki van nyomtatva.

Taxival indultunk a Silk Road Hotelbe. Korán volt, még nem volt nyitva. Az étterem bejárata nyitva volt, így bementünk oda. Egy srác éppen a reggeli teendőket csinálta, ő mutatott egy szobát. Nem is kérte az útlevelet, nem jelentkeztünk be, majd csak miután kinyitott az iroda. Azért rákérdeztünk mennyibe fog kerülni. 25 dollár naponta, így maradtunk. Kellemes meleg volt a szobában, jól esett a kinti hideg után. Lefeküdtünk aludni egy pár órát.

Ébredés után elintéztük a bejelentkezést majd leültünk teázni. Nagyon hasonló az étterem a shirazi hotelhez. Itt is egy szobákkal körülvett zárt udvar van, narancsfákkal, szökőkúttal. Van egy farakás tűzzel, ami mindig ég, nagyon hangulatos. Messziről teljesen élethű, de nem valódi farakás, dekorációs fa és gázzal ég a láng.

Kerestünk egy fotószalont, mert kell majd két igazolványkép a vízumokhoz aztán elindultunk a megadott címre vízumot meghosszabbítani. Buszra szálltunk, a vezetőnek megmutattuk a felírt címet, hogy jó felé indulunk e. A buszon egy idősebb férfi a segítségünkre sietett. Szólt, hogy melyik megállóban kell leszállnunk, le is szállt velünk és elkísért egy másik buszmegállóba ahol át kellett szállnunk. Onnan ő nem jött tovább velünk, viszont megkérdezte a buszmegállóban várakozó utasokat, hogy ki utazik velünk egy irányba és egy fiatal lányra rábízott, hogy ő kalauzoljon tovább minket. Elég sokat utaztunk mikor újból át kellett szállni egy másik buszra. A lány végig velünk volt, segített az átszállásban. Amikor le kellett szállnunk, elmagyarázta merre menjünk, ő ment tovább. Sokat kellett visszafelé gyalogolnunk. A város szélén van a rendőrség.

Sokan voltak, de nem kellett hosszú ideig várakoznunk. Az ügyintéző rendőr maximálisan kedves, segítőkész, nagyon jól beszél angolul. Nem tudjuk a vízumot azonnal elintézni, mert előbb be kell fizetni 300,000 riált egy megadott bankszámlaszámra és hozni kell az útlevél és a repülőjegy másolatát is. Majd holnap el fogjuk vinni ezeket.

Taxival indulunk vissza a városba, mert ugyanannyiba kerül, mint a busz, viszont gyorsabb. A bank kora délután zárva van, négykor fog újra kinyitni. Addig a hotel éttermében megebédeltünk. Zöldséglevest ettünk, shuli a neve. Sokkal sűrűbb, mint nálunk a levesek, nagyon finom és laktató, fejenként két tányérral ettünk. Kis pihenés után visszamentünk a bankba befizetni a vízum árát.

Bank után megnéztük a bazárt. Itt is, mint eddig minden bazárban, tömeg és rengeteg áru van. Szerettem volna venni valami krémet piros orromra (sikerült megfáznom), Laci meg zoknit keresett. Pont az ékszer soron bámészkodtunk, töménytelen mennyiségű arany ékszerek és órák minden üzletben több száz méteren át, aztán ott volt egy illatszeres bolt szemben, a polcon meg Nivea krémek, több méretben. Vettünk egy kicsit. Hol vannak a szankciók? Megkérdeztük az árustól, hogy merre találnánk zoknit. Erre elővett a pult alól egy dobozt, ami tele volt zoknival. Hát ilyen a hely.

Yazd egy sivatagi város és estére már nagyon hideg lett, fáztunk télikabátban is. Napközben melegen sütött a nap, de az árnyékban kicsit hűvös volt. Jól esett bemenni a hotelba és a tűz mellé leülni. A hotelben vacsoráztunk, Laci spagettit én curris chilis csirkét.

Január 13

Yazd

Volt egy utazási ügynök is a hotelben, tőle megtudtuk milyen túrákat szerveznek a környéken. Másnapra befizettünk egyet Chak Chak-ba.  Megvettük holnaputánra a vonatjegyet is Teheránba.

Taxiba szálltunk, és ismét felkerestük a rendőrséget. Most is nagyon sokan voltak, de rövid várakozás után foglalkoztak velünk, ugyanaz az ügyintéző rendőr, akinél tegnap voltunk. Odaadtuk a szükséges dolgokat, kitöltöttük a nyomtatványt, de nem kaptunk azonnal pecsétet. Még egyszer vissza kell majd menni. Kedd volt, szombatra kérte, hogy menjünk vissza, addigra lesz kész. Nekünk az nem volt jó, mert csütörtök reggel fogunk indulni Teheránba és pénteken indul a repülőnk Európába. A rendőr megígérte, hogy másnapra megkapjuk a pecsétet.

Ebben a városban sem egyszerű a pénzváltás, csak néhány helyen lehet. A város szélén van egy, ami pont útba is esett, mert a Tűztemplomot igyekeztünk megtalálni és a térkép szerint ott van mellette. Gyalog mentünk, sokat sétáltunk, útközben falafelt ebédeltünk. Egy japán biciklis is érkezett az étterem elé, tanácstalan volt, hogy mit egyen, igyon. Laci vett neki egy üveg doog-ot, nagyon megörült a srác, ízlett neki. Az út menti kerítést egy graffiti festő csapat élethű képekkel festette.

A templom zárva volt, majd este lesz nyitva. Elintéztük a pénzváltást majd taxival mentünk vissza a hotelba a szokásos délutáni pihenőre. Itt nagyon jó az internet, nem szakadozik, gyors.

Taxival mentünk vissza a Tűztemplomhoz. Este gyönyörű látványt nyújt a kivilágított templom, olyan mintha tűz égne az épület homlokzatán Ahura Mazda körül. Csodálatos hatást kelt az előtte lévő medencében visszatükröződő kép. Bent, üvegfal mögött ég az ezen a helyen 1540 óta életben tartott tűz. A falakra Zarahusztra tanításai vannak írva. „Jó gondolat, jó szó, jó cselekedet.” Ez az első monoteista vallás, ebből ered az összes többi.

A Tűztemplom után megnéztük a Water Múzeumot. Évezredek munkájával készült sivatag alatti csatornahálózat szállítja a távoli hegyekből a vizet a városnak és a várost körbevevő mezőgazdaságnak.

Most is nagyon hideg volt már este, így a hotelba beérve egyből a tűz mellé ültem. A hotelos furcsállva kérdezte, hogy hideg országból érkeztem és így fázok. Mondtuk neki, hogy beteg vagyok, meg vagyok fázva, azért fázok annyira. Egyből kedvesen felajánlotta, hogy hoz gyógyszert, - mit hozzon? De nem fogadtam el, volt bőven saját gyógyszerünk.

A hotelben vacsoráztunk, megkóstoltam a tevehúst. Nem volt rossz, de nem lett a kedvencem.

Január 14

Yazd

Fél kilencre jött értünk az idegenvezető, elindultunk a befizetett kirándulásra. Személyautóval mentünk, egy japán srác jött még velünk. Megkértük az idegenvezetőt, hogy úgy osszuk be az időnket, hogy nekünk délután egy órára a rendőrségen kell lennünk a vízum miatt. Mondta, hogy megoldható, majd rövidebb ideig leszünk egy-egy helyen és el is fog vinni a rendőrségre.

Csodás sivatagi tájakon autózunk, de sok gyárat is látunk útközben. Az idegenvezető szerint 160 csempegyár van ezen a környéken. Később egyre magasabb sivatagi hegyek közt haladunk Chak Chak felé, ami 72 km-re van Yazdtól északra. A legenda szerint itt egy arabok elől menekülő nagyon szomjas szasszanida hercegnő földhöz vágta a botját és víz kezdett csordogálni nyomában. Egy Zoroasztrián tűztemplom van építve a forrás fölé, most egy zarándokhely. Egy darabig szerpentinen mentünk fel a hegyre majd onnan tovább gyalog az épületekhez. Meredek, sok lépcsővel kiépített úton lehet feljutni a Pir-e Sabz szentélyhez. Ez egy barlang, ahol a zarándokok a tűz mellett imádkoznak. Nem lehetett cipővel bemenni, gumipapucsot kaptunk. 

A hegyről lejövet az idegenvezető teával kínál termoszából, majd elindulunk a következő úti célunkhoz, ami a Narin Ghaleh. Ez egy 2000 évvel ezelőtt vályogból épített vár. Fentről a várból csodálatos látvány tárul elénk a vályogból épült óvárosra, ahol a mai napig laknak. Ezután megnéztük a karavánszerájt. Iránban ezer ilyen szeráj van, 30 km-enként vannak építve az utak mellett. Az épületben több árus van, kerámiás, bőrös és egy szövöde. Gyönyörű kézzel szőtt falvédőket lehet vásárolni. A megbeszéltek szerint a kirándulás után elvittek minket a rendőrségre.

Ismét nagy a tömeg, de az ügyintézőnk szólt, hogy pár perc és jön. Várakozás közben megszólítja Lacit egy afgán fiatalember, kérdezi honnan jött. Érdeklődik, hogy hogyan lehetne Ausztráliába kijutni, ők Iránban soha nem kapnak állampolgárságot. Persze, semmi újat nem tudunk neki mondani, csak a teheráni ausztrál követségre tudjuk küldeni. Megköszöni, hogy választ kapott kérdéseire. Közben a rendőr exkuzálja magát, nem találják Laci igazolványfotóit, amit leadott a kérelméhez, elveszett, így nincs pecsét se. Szerencsére van nálunk tartalék fotó, így kis várakozás után megkapjuk a vízumot.

A rendőrség mellett volt egy elegáns olasz étterem. Bementünk, mert már hiányoltuk az európai ízeket. Laci táskájában volt a még reggel megvásárolt kakaó és sütemény. Az étlapot tanulmányoztuk amikor szólt a pincér, hogy valami folyik Laci táskájából. Elég kellemetlen helyzet volt, a hátizsákból folyt a kakaó az étterem padlójára, de nem haragudtak ránk. Kipakoltunk belőle, minden csupa kakaó lett. Segítőkész volt a pincér, hozott egy zacskót, hogy át tudjunk pakolni bele, aztán fel kellett mosnia a márványpadlót. Ezek után nem akartunk ott enni. Visszataxiztunk a hotelba hátizsákot mosni.

Délután elmentünk mászkálni a városba. Benéztünk egy süvegcukor gyártó üzembe, nagy centrifugákban pörögtek kúp alakú edények. Ide is kedvesen behívtak, megmutatták hogyan készül a süvegcukor. Az egyik alkalmazott hátra hívott a raktárba, hogy azt is megmutatja. Ott kérte, hadd csináljon egy közös fotót velem a kollégája. Beleegyeztem, beálltunk a fotózáshoz. Erre ő átölelt és megpuszilt. Meg akart puszilni többször is, persze nem engedtem, Laci nevetve figyelte, ahogy „kimenekültem” a raktárból. Mit csinálnak ezek? Vagy én csinálok valamit rosszul? Fejemen kendő van, fenekemet hosszú pulóver takarja…

Közben beesteledett. Elmentünk egy hentesüzlet előtt. Az ajtó mellett egy srác egy falnak támasztott, térdnél levágott, véres, szőrös tevelábat árult. Elég morbid látványt nyújtott.

Az Amir Chakhmaq téren leültünk egy büfénél teázni. Ez a város is tele van széltornyokkal. Újból összetalálkoztunk a tegnapi japán biciklis sráccal, egy bastani előadásra igyekezett a tér másik oldalára. Mi is felismertük a hangos dobszót, ami a bastanihoz tartozik. Elindultunk a hang irányába, meg is találtuk a helyet, de nem mentünk be, mert itt fizetni kellett volna, és hát mi már láttunk ilyet. Később már sajnáltuk, hogy nem néztük meg.

A hotelbe menet visszafelé a parkolóban annyira nézte szőke hajamat az autóból a sofőr, egy apuka az egész családjával együtt, hogy felhajtott a járdaszegélyre és felakadt a kocsi alja családostul. Hogyan fogja ezt megmagyarázni mellette ülő feleségének? Mondom, a perzsa férfiak elvesztik józan eszüket, ha szőke hajtincset látnak. Ezt az esetet nem számolva, európai szemmel nézve az igen káoszosnak tűnő forgalomban három hét alatt egy balesetet sem láttunk és nem hallottunk szirénázó autókat sem. Vagyis volt egy eset amikor egy motoros srác bámult annyira, hogy nekikoccant az előtte álló autónak.

Január 15

Yazd-Teherán

Korán indultunk, félhatra jött értünk a taxi, mentünk a vonatállomásra, indultunk Teheránba. Nem nagy a lelkesedésünk, szívesen maradnánk még. Kérdeztem is Lacitól, hogy nem akarna-e inkább mégis eladni, hogy ne kelljen haza menni? Vagy elrabolhatna valaki…

Félhétkor indult a vonat, délután kettőre fog megérkezni, 680 km. Büfékocsi nincs, de kaptunk kekszet, süteményt, tejet, ásványvizet és egy halkonzervet. Útközben jöttek árusok, lehetett venni teát, nescafét, ezeket többször hoztak. Adtak fülhallgatót is, és egy filmet vetítettek. Kicsit unalmas lett a több mint nyolc órás zötykölődés, nagyon hangos a vonat, de a táj most is csodás volt. Itt is külön kocsi van a nőknek és férfiaknak és külön a pároknak, családoknak. 

Teheránban az állomáson, mint mindig, rengeteg taxis vár utasokra. Nem taxizunk, inkább cipeljük a hátizsákokat, nagy ívben kikerüljük őket, metróval indulunk a hotelbe. A Hafez Hotelbe mentünk, vissza oda ahol három héttel ezelőtt voltunk. Lent a metróban több utas segíteni akar. Jó a térkép a falon, nem nehéz eligazodni rajta, de azért jól jön a segítség. Kétszer kell átszállni mire a hotelhoz érünk. A metróban nagyon nagy a tömeg, alig férünk fel a hátizsákokkal. A tömegen átfurakodva árusok jönnek most is, nyakukba akasztott kosárból mindenféle dolgokat árulnak, pl. fogkefét, cipőtalpbetétet, cukorkát.

A hotelba érkezésünket nagy öröm fogadta. Egyből megismertek, kedvesen fogadtak, érdeklődtek merre jártunk a három hét alatt, hogy éreztük magunkat.

Este beültünk a városban lévő helyi „kocsmába,” ami egy teaház. Furcsállva néztek, hogy nő létemre bemegyek, itt csak férfiak vannak, de nem szóltak. Iránban tiltott az alkoholfogyasztás, itt mindenki teát iszik és vízipipázik. Az asztaltársaságok csendben beszélgetnek vagy játszanak a telefonjukon valamilyen közös játékot. Aki egyedül van az is a telefonjával játszik. Mi is kérünk teát, de nem játszunk a telefonunkkal. A higiénián kicsit lehetne javítani. Nem a legtisztább a ruházata a felszolgálónak, a pohárba bedugja az ujját és úgy hozta ki a poharat. De nem vagyunk finnyásak, majd a forró tea fertőtlenít, megittuk.

Január 16

Teherán

Reggel nem nagy örömmel összecsomagoltuk a hátizsákjainkat, megőrzésre leadtuk a recepción és kijelentkeztünk a hotelból. Ez az utolsó napunk itt, hajnalban fog indulni a gépünk.

Már nagyon jól megy a metróban való tájékozódás, tegnapi jegyünk is érvényes, mert három napig lehet használni a megváltott jegyet, így metróval indultunk megnézni a volt Amerikai Nagykövetség épületét.  „Kém Barlang” a neve. 1953-ban ebből a követség alatti bunkerból vezényelte le a CIA a kormány puccsot ami Mohammad Reza Shah-t hatalomra juttatta. Az 1979-es Iszlám Forradalom alatt a teheráni diákok, akik féltek az amerikai beavatkozás megismétlődésétől, megrohanták a követséget, foglyul ejtettek 52 diplomatát és 444 napig fogva tartották őket. Amerikai kommandósok tettek egy kísérletet a „kémek” kiszabadítására, de kudarc lett belőle, több helikopterük kigyulladt a sivatagban. Itt őrzik azokat a dokumentumokat, amiket az iratmegsemmisítőből a diákok megmentettek és aprólékos munkával összeraktak. Az épület egyfajta múzeumként van fenntartva, de csak ritkán van nyitva a nyilvánosság előtt. Sok látogató van így is a kerítés falán látható festmények miatt, amik a „Nagy Sátán,” az USA feletti győzelmet ábrázolják. 

Meg szerettük volna nézni az Ékszermúzeumot, de pénteken nem volt nyitva. Az Üveg és Kerámia múzeum viszont nyitva volt, így elmentünk oda. Megnéztük útikönyvünkben a térképet, de nem találtuk meg elsőre. Egy fiatal pár segített, elkísértek a bejáratig. A múzeum épülete fákkal teli hatalmas kertben található. Egy gazdag Perzsa család otthonának épült a gyönyörű kastély, majd az egyiptomi követség épülete lett, 1976-ban alakították múzeummá. Gyönyörűen kiállított üveg és kerámia tárgyak láthatók i.e. 5000-től időrendi sorrendben.

Ezután tojásrántottát ettünk a hotel melletti bazárban, nagyon jó volt. A forró acél serpenyőben tálalják, amiben sütötték valami paradicsomos szósszal, friss kenyérrel. Itt mindennek igazi íze van. Nézelődtünk kicsit aztán visszamentünk a hotelbe. Megbeszéltük, hogy éjfélre hívnak nekünk egy taxit, ami kivisz a repülőtérre. Hajnali ötkor fog indulni a gépünk.

Az esti órák már unalmasan telnek a hotel halljában üldögélve. Teáztunk, néha elbóbiskoltunk a kanapén, aztán éjfélkor megérkezett értünk a taxi. 70 km-t taxiztunk a repülőtérig. Most, éjszaka is nagy volt a forgalom, mint mindig. 130 km-es sebességgel haladtunk, de sok autó lehagyott, mintha egy németországi autópályán lettünk volna. Közben a sofőr egy kézzel a telefonjában lévő fotókat mutogatta Lacinak, teát töltött nekünk, datolyával kínált. Látta, hogy náthás vagyok, hátranyújtott egy csomag zsebkendőt.

A repülőtéren hatalmas tömeg van, rengeteg az utas. Itt sose áll le ez az emberáradat? Unalmas várakozással, megint padon fekve alvással telt az idő a gép indulásáig. 

Laci nem akart felszállni a gépre, vissza akart fordulni. 

Szóval, ezekért mentem pont Iránba.
És én is vissza akarok oda menni.

Budapest, 2015. március