Olaszország a Balkán felől érkezve
Szeptember 8.
Szombat reggel korán indulunk. Annyi cuccunk van, hogy tele van a kocsi. Hihetetlennek tűnik, hogy mikor motorral megyünk ugyanilyen hosszú útra, akkor elfér a cuccunk egy-egy pici oldaltáskában.
A cél most Dél-Olaszország, Nápolytól délre akarunk menni. Az teljesen más világ, alig hasonlít Észak-Olaszországra, mintha nem is az európai kontinens része lenne. Azt tervezzük, hogy Bosznián és Montenegrón át Albánia, Durres kikötőbe megyünk, ahol komppal áthajózunk Bariba és onnan Nápoly-Róma-Trieszt útvonalon visszajövünk Budapestre. Jó hosszú, legalább 3500 km lesz az út és csak két hetünk van rá.
Nincs forgalom, szinte üres az M6-os egész a horvát határig. Udvar határátkelőnél megyünk át Horvátországba. Nincs sorbaállás, nincs ellenőrzés, csak átrobogunk rajta. Délben már a horvát-bosnyák határon, Samacban vagyunk. Itt sincs ellenőrzés. Szarajevóba vagy annak a környékére szeretnénk még ma eljutni, kb. 200 km.
Szarajevótól 10 km-re Ilidzában egy üres panzióban szállunk meg. Meglepődött az öregember, hogy valaki szobát vett ki tőle. Nagyon szép parkban van a panzió, szomszédságában egy hangulatos étteremmel.
Vacsora előtt elmegyünk sétálni, nagyon jó itt a levegő. Egy gyönyörű fasorral szegélyezett sétányhoz érünk, ide nem lehet behajtani autóval, csak külön engedéllyel. Konflisok sora várakozik utasokra, de sokan kerékpároznak, vagy gyalog vágnak neki a majdnem 4 km-es útnak ami a Boszna folyó forrásához vezet. Biztos csodálatos lenne a látvány, de nem sétálunk már el olyan messzire. Oda-vissza már sok lenne mára ennyi autózás után. És már szürkület lesz mire oda érnénk. Inkább visszamegyünk az étterembe vacsorázni.
Nagyon hangulatos az étterem. Egy szőlőlugas alatt található kerthelyiségben ülünk. Csevapcsicst rendelünk, finom, és olcsó.
Szeptember 9.
Reggel korán indulunk tovább, hosszú út áll előttünk. Gyönyörű utakon haladunk a hegyek között, sokszor alagutakban. Némely alagút teljesen sötét, fel kell kapcsolni a reflektort. A szerpentin pedig olyan keskeny, hogy alig fér el két autó egymás mellett. Az alagutak nem megépített alagutak, nincsenek tartószerkezeteik, nincs bennük világítás, csak simán a hegyből vannak kivájva.
Aztán szembejött egy boci.
Az út minősége nem túl jó, rázkódunk sokat. Nincs forgalom, mégis lassú a haladás. Montenegró határáig ilyen úton haladunk. Minden perce nagyon élvezetes. A határhoz közeledve sok faházas kempinget látunk a fák közötti völgyekben. Ezek mind rafting táborok. Sok kocsit is láttunk kajakokkal megpakolva. Irigyeljük őket.
Hum határátkelőhelynél megyünk át Montenegróba. A Tara folyón átívelő híd túloldala már Montenegró.
Itt nagy élmény lehet kajakkal lejönni!
Továbbra is hegyek között autózunk, csak csodálkozunk a táj lenyűgöző szépségén. Rengeteg alagút van, szinte alagútba be, alagútból ki vezet az út. Legszívesebben percenként megállnék fotózni és élvezni a tiszta, friss levegőt.
A mélység felett a kanyont összekötő hídon áthaladva egyből alagútba érkezünk, egy hármas alagútba. Nagyon élvezem a látványt.
Lenézve a mélységbe, látszanak a hegybe vájt alagutak. Laci sajnálja, hogy ő vezet, nem tud annyira bámészkodni.
A kanyargós úton a fák között gyönyörű türkizkék vizet pillantunk meg. Ez a Piva tó. A tó felett, a szemközti hegyről egy kötélpálya vezet le a partra, egy zipline. Csuda jó lehet! Szívesen kipróbálnám, de szorít az idő, haladnunk kell tovább.
A hegyről lefelé, a tengerparthoz közeledve nem kevésbé csodás látvány fogad. Nemsokára elérjük a
Kotori-öblöt.
Nagyon meleg van lent a tengerparton. A hegyekben kellemesebb volt. Az öblöt megkerülve vezet az út Kotorba. Fél ötkor érkezünk a városba. A nem egész 200 km-es utat több mint öt óra alatt tettük meg és alig álltunk meg egy-egy helyen kis pihenőre. Lassú volt a haladás a hegyek között.
Kotorban sem állunk meg. Szívesen megnézném, de most inkább megyünk tovább a város fölé, a Lovcen Nemzeti Parkba, ott szeretnénk szállást találni éjszakára. Majd holnap reggel megnézzük Kotort.
Végigautózunk a középkori városfal mellett, ami 4,5 km hosszan veszi körbe az óvárost. Látjuk a városfal mögött magasodó sziklafalra épített Szent János (Sveti Ivan) Erődöt. Biztos csodaszép a kilátás onnan fentről ha van az embernek ereje felkapaszkodni az 1350 lépcsőfokon. Nekem nem biztos, hogy lenne.
Egy 18 km-es keskeny szerpentin vezet fel a Jezerski hegy tetejére, a Lovcen hegység második legmagasabb pontjára, 1660 m-re. Itt található a Njegos mauzóleum. II. Petar Petrovic-Njegos Montenegró leghíresebb költője, püspöke volt. Ő építette a kápolnát a hegy tetejére, és az volt a kívánsága, hogy itt temessék el. Mi inkább a csodálatos kilátás miatt autózunk fel a hegyre.
Több mint fél órát kapaszkodunk felfelé, ott megszűnik a jó minőségű aszfaltút, és a folytatás nagyon rossz, köves. Egyre lassabb a haladás, egyre jobban rázkódunk. Ez már tényleg a Karakoram. Lacinak nem is tetszik annyira. Fél, hogy valami felverődő kő megsérti a Volvot vagy kitépi a gumikat. Én meg magunkért aggódok. De azért megyünk tovább.
Hosszú időnek tűnik amíg zötykölődünk kb. 20 km-es sebességgel ezen a rossz úton. Kezdünk jól elfáradni, főleg Laci, hiszen reggel óta vezet. Nincs is kedve tovább menni. Megnézem a telefonomon a térképet, azt mutatja, hogy még hét km a csúcs. Hét km ezen az úton nagyon soknak tűnik, már kezd lemenni a nap, sötétben meg még rosszabb lenne lefelé jönni, így nem megyünk tovább. Megállunk egy szakadék mellett, itt széles az út, meg tudunk fordulni és a kilátás is csodaszép.
Gyönyörködünk egy ideig a látványban, szívjuk a tiszta friss levegőt, aztán visszafordulunk. Én kicsit sajnálom, hogy nem mentünk fel a csúcsra, de Laci azzal vigasztal, hogy már itt is olyan magasan vagyunk, hogy pont azt látom amit onnan látnék. És nem lenne jó ha kipukkadna egy, vagy több gumi ezen a rossz úton. Lehet, igaza van.
Éjszakára nem megyünk vissza Kotorba, itt maradunk fent a hegyen, Njegusiban. Ez egy kis település, állítólag a 2011-es népszámlálásnál 35 lakosa volt. Itt találunk egy régi kőházban éttermet és kiadó szobát is. Azt mondták, hogy több mint 250 éves a ház. Olyan olcsó a szoba, hogy nem hiszünk a fülünknek. Laci többször is rákérdez, hogy biztos jól érti-e az összeget. Hét Eurót kérnek, fejenként. Egy ajándék. És nagyon kedves, segítőkész mindenki. Vacsora után már csak bedőlünk az ágyba, nagyon elfáradtunk. Teljes csend van, egyből elalszom. Reggelig fel sem ébredek. De jó lenne ha itthon is ilyen csend venne körül!
Szeptember 10
Reggel nyolctól van reggeli lent az étteremben. Laci már fél nyolckor ébreszt, hogy készülődjek. Nagyon jó a friss levegő, jól esik kilépni a szabadba és körben hegycsúcsokat látni.
Reggeli után egyből indulunk. 220 km-re van Durres. Onnan fog indulni a komp este Olaszországba, Bari-ba, azt el szeretnénk érni. A km nem sok, de ismerve az útviszonyokat, hosszú út lesz.
Ugyanazon az úton megyünk lefelé ahol tegnap jöttünk fel. A lefelé menet is egy izgalmas élmény. Itt is látok egy kötélpályát amivel át lehet csúszni a szemközti hegyre. Kipróbálnám, de még nincsenek nyitva, nekünk viszont most is muszáj haladnunk. Úgy látszik, mindig lemaradok a zipline-ról.
Azért megállunk egy kilátónál pár fotót csinálni, gyönyörű a kilátás a Kotori- öbölre.
Majdnem egy órát autózunk lefelé a hegyről mire Kotorba érünk. Teljesen elszédültem az éles kanyarokban. Gondoltuk megnézzük a várost, de olyan sok autó van mindenhol, hogy nem találunk parkolóhelyet. Van egy nagy parkoló a parton, de az is tele van, és hosszú sor áll a bejáratnál arra várva, hogy kiürüljön egy hely. Nekünk nincs időnk várni, el szeretnénk érni az esti hajót. Így sajnos nem látjuk a városfal mögötti Öreg-Kotort.
Nagyon meleg van. Dél körül jár, mikor elérünk a Skadar-tóhoz. Innen már nincs messze a határ. A tó egy része Montenegróhoz, egy része pedig Albániához tartozik. Fél egy körül érünk Hani i Hotit - Bozhaj határátkelőhöz. Szerencsére nem kell sokat várni, nincs nagy forgalom és nagy ellenőrzés sem.
Innen még 150 km Durres. Errefelé nincs túl sok látnivaló. Egy útszéli kis boltnál megállunk kis pihenőre, nagyon finom péksüteményeket veszünk.
Negyed ötre érünk a kikötőbe. Zárva van a pénztár, ötkor lesz nyitás. Borzasztó meleg van, így ötig már nem megyünk sehová, inkább megvárjuk az árnyékos váróban. 23.00 órakor fog indulni a hajó és reggel 8.00-kor fog érkezni Bariba. Örömmel nyugtázom, hogy szélcsend van, nincsenek hullámok és nem is várható vihar.
Jegyvásárlás után elmegyünk kicsit körülnézni a városba. Fél tízig van időnk, addig kell beszállni a hajóba. Sok látnivaló nincs a kikötő környékén. Viszont nagyon guszta süteményeket találunk egy cukrászdában, és finomak is. Túl sok pénzt váltottunk még a határnál és olcsóság van itt nagyon. Ami pénz maradt a vacsora után, azt mind sütikre költjük, ezek elállnak több napig.
Kivárjuk az utolsó perceket a beszálláshoz, de még így is sokáig kell sorba állni mire bejutunk a hajóba. Sok utas van, két hatalmas, hétemeletes hajó indul egy időben.
Nem vettünk kabinos jegyet, nem éri meg fizetni a klausztrofóbiás kis dobozért, ezt megtanultuk a tavalyi kompon, a Balti tengeren. Van hálózsákunk abban fogunk aludni a nagy közös termek egyikében a kényelmes fotelokban. Vagy a földön, ahogy sokan mások tették.
Indulásig körbenézzük a hajót, hogy mi hol található. Bár nem nagyon lesz szükség semmire az éjszaka. Ma is szinte egész nap autóztunk, fáradtak vagyunk. Indulás után elhelyezkedünk a hálózsákokban. Sokan mások is így csinálnak. Én a gyerekek játék-szobájában egész jót aludtam, csak kicsit kemény volt a padló.
Szeptember 11.
Hajnalban egyszer felébredtem, úgy éreztem nagyon mozog a hajó, hullámzik a tenger. Gyorsan visszafeküdtem. Hétkor ébredtem arra, hogy a hangosbemondó azt mondja, fél óra múlva érkezünk Bariba. Kimentem addig a fedélzetre, csináltam pár fotót egy Adria-tengeri napkeltéről.
Menetrend szerint nyolckor jövünk ki a hajóból. Megérkeztünk Itáliába.
Nincs semmi szép a kikötő körül. Csak emelődarukat és raktárakat látunk. Fáradtak nem vagyunk, jól aludtunk az éjszaka, elindulunk Nápoly felé. Az Amalfi-part a mai cél.
Nincs nagy forgalom, jól lehet haladni, viszont nagyon meleg van. Kb. másfél óra múlva érünk Gravina In Puglia-hoz. Gravina egy ősi település amelyen keresztül haladt a Via Appia, a Római Birodalom egyik legfontosabb útja. Ezen az úton feszítették keresztekre a Spartacus lázadás résztvevőit Rómától Capua-ig. Ideje egy kis pihenőt tartani, bemegyünk megnézzük milyen ez a kis település.
Hát ezért jöttünk Dél-Olaszországba! Középkori hangulatot árasztanak a város régi házai a szűk sikátorokban. Mint egy labirintus olyan az egész. Rosszabb, mert egyre szűkebbek az utcák, épp hogy elfér az autó. Egyik sikátorból a másikba jutunk, teljesen el vagyunk tévedve. Az egyik kis utcácskában megállunk, nem merünk tovább menni, attól félünk beszorulunk a falak közé, inkább visszatolatunk. A sarkon megkérdezi egy férfi, miért tolattunk vissza? Mert nem férünk el, mondja neki Laci. Mire ő, de elférünk, csak fel kell rakni az egyik kereket a járdaszegélyre. Biztos viccnek szánta, mert mosolyog. Mi is mosolygunk, és nem követjük tanácsát.
Mint egy tölcsér, egyre szűkülnek az utcák, már fogalmunk sincs hol járunk. Hogy jutunk ki innen? Jön egy szemetesautó, megkérdezzük a sofőrt, merre van a kijárat. Mutatja merre menjünk és robog tovább. Csak nézünk, hogy azzal a nagy autóval bement arra a szűk helyre. Mi nem merünk arra menni amerre mondta, nem férne el a kocsi. Csak egy kiutat találunk, azon kijutunk egy térre, ott van egy kávéház, beülünk oda. Laci kávézik, én addig elmegyek fotózni. Gyönyörű a kilátás a sziklafalról az óvárosra. Látszik a városon átvezető régi római kőhíd, és az óváros kőházai.
Mikor visszaérek a fotózásból látom Laci beszélget a szemetes emberrel. Engem várnak. Kérdezte Lacit, hogy mi van, miért nem mentünk amerre mondta? Laci mondta hogy nem akar mert szűk a hely. Akkor azt mondta, hogy megvár engem amíg előkerülök a fotózásból, addig söpör egy kicsit, utána majd kivisz minket ebből a labirintusból. Egyből bevezetett egy behajtani tilos szélesebb utcába, ő ment elöl a sárga villogós szemeteskocsijával, mi meg követtük. Nagyon jópofa pasi volt, örültünk, hogy segített. Magunktól nem tudom mikor keveredtünk volna ki onnan.
Tovább autózunk nyugatra, Nápoly felé. A következő város ahová benézünk Tolve.
Tolve is egy hangulatos középkori város, helyenként meredek, szűk utcákkal. Turisták errefelé nincsenek, minden eredetinek, igazinak tűnik.
Háziasszonyok, akár három vagy négy is, balkonjaikról átkiabálva beszélgetnek az utca túloldalán lakó szomszédaikkal.
Mikor visszamegyünk a főútra, sokszor nézek hátra, nagyon tetszik a hegytetőn lévő városka látványa.
Tolvét elhagyva egy autópályán, hosszú viaduktokon haladunk tovább.
Késő délután érjük el az Amalfi partvidéket Vietri városánál. Vietriben régi hagyománya van a kerámia kézművességnek. Egymást érik a kerámia üzletek, műhelyek, csoda szép munkákkal. Számomra Olaszország egyenlő a művészettel, minden művészeti ágban. Minden olasz egy született művész. Legyen az üveg, textil, bőr, fém, vagy akármi, az olasz mestereket nem lehet utolérni. Amellett, hogy a legjobb minőséget készítik el, valami csodaszép művészit is hozzáadnak, amit csak ők tudnak. Például, a tíz nap alatt láttunk három Ferrarit, ami bármikor megnyeri F1-et, ugye, és akkor még ott vannak a belerajzolt gyönyörű vonalak - hát nekem ez a szép!
Egyfolytában a tengerparti sziklafal oldalában haladunk, csodálatos látvány nyílik a magasból a tengerre.
Minori-ban járunk mikor már kezd ránk esteledni, muszáj szállást keresni. Nem könnyű feladat. Szűkek az utcák, sehol nem lehet megállni kocsival, tele van minden autóval. Végül egy kis hotelben találunk szobát, de parkolóhely nincs. Két utcával arrébb van egy fizetős parkoló, oda tudjuk lerakni a kocsit éjszakára. Majdnem annyiba kerül mint a szoba.
Halat vacsorázunk egy tengerpartra néző kerthelyiségben. Gyönyörű az esti fényekkel kivilágított partszakasz. Ma is kellemesen elfáradtunk az utazás és a sok élmény során.
Szeptember 12.
Minori az Amalfi-part leghosszabb partszakasza, már a római korban is közkedvelt üdülőhely volt.
Az elmúlt napokban szinte egész nap mentünk, így ma pihenős napot tartunk. Végre nem kelünk korán, nem kell tovább indulni. Üldögélünk a beachen, gyönyörködünk a látványban. A nagy meleg ellenére nem strandolunk, ahhoz nincs kedvünk.
Sétálunk a városban, nézelődünk a kis üzletekben.
Kicsit nosztalgia mikor az egyik cipőboltban fapapucsokat látok. Milyen divat volt ez régen! Meg az alföldi papucs. Mindenkinek volt.
Este is besétálunk a városközpontba, nagyobb az élet mint napközben volt. Éttermek sora várja a vendégeket, szinte mindenhol teltház van.
Szeptember 13.
Jó ötlet volt a tegnapi pihenés. Ma újult erővel indulunk útnak a szokásos reggeli órában. A meredek hegyoldalban, falvak között kanyargó úton haladunk. Csodaszép a sziklákra épített házak látványa, és mélyen alattunk a tenger.
Néhol olyan keskeny az út, hogy a kanyaroknál az egyik járműnek meg meg kell állni, utat kell adni a másiknak, nem lehet egymás mellett elférni. Meglepő módon jól halad a forgalom és még koccanás sincsen.
Conca Die Marini-nél megállunk egy kerámiás üzlet előtt. Csodaszép az üzlet kirakata a nagy kerámia szobrokkal, és csodálatos a kilátás a tengerpartra. Az üzletben millió színes kerámia figura található, a legminibb mérettől az óriás méretig. Nehéz lenne választani, ha vásárolni szeretnék. De mi csak bámészkodunk. Fotózni sajnos nem lehetett bent az üzletben, pedig érdemes lett volna megörökíteni a gyönyörű kerámia munkákat.
Positano-ig követjük a partot, aztán elkanyarodunk északra a Nápolyba vezető útra.
Újra autóúton haladunk, viaduktokon át. A távolban látjuk már a Vezúvot. Nápoly előtt szeretnék elmenni a Vezúvhoz és Pompeibe, az ókori romvárosba.
Láttuk a Pompeibe vezető táblát, de valahogy mégis elkeveredtünk a kijáratoknál, így egyszerűbb volt Ercolano-ba menni.
Ercolano is egy ősi romváros, akkori neve Herculaneum volt, ami Pompeivel együtt pusztult el a Kr.u. 79-es Vezúv kitörésénél.
Herculaneum feltárt városrésze, mögötte a felhők között a Vezúv.
A romváros utcáiból nyíló házakban nagyon jó állapotban láthatóak a freskókkal díszített falak és a mozaikmintával kirakott padlók.
Ezek itt a csónakházakba menekült több mint 300 ember maradványai, akik a vulkáni hamuban égtek el.
Kicsit megelevenedik az emberben a történelem, mikor belegondol, hogyan éltek akkor.
Ma már ahhoz késő van, hogy elmenjünk a Vezúvot megnézni, meg nincs is tiszta idő, hegyre meg párás időben nem érdemes menni, így megyünk tovább Nápolyba.
A városhoz közeledve feltűnt, hogy ez a város nem hasonlít az eddig látott városokhoz, mintha egy másvilágba érkeztünk volna. Első dolgunk szállást keresni, ami itt se könnyű, mert nem lehet megállni sehol a kocsival. Én mindig a kocsiban maradok amíg Laci bemegy megkérdezni a szobát, ami vagy drága vagy nincs hely. Aztán az egyik hotelben a recepciós hölgy nagyon kedves, ajánl nekünk egy apartmant, fel is hívja őket és megbeszéli, hogy megyünk. Kapunk egy térképet is tőle, amin bejelöli merre menjünk.
Az Aranella negyedbe megyünk, fel 300 m magasra a Vomero Hegy fölé. Az utca már megvan, csak parkolási lehetőséget kell találnunk. Mikor megállunk, odalép hozzánk egy férfi, kérdezi, hogy a B & B Ariaviva-t keressük-e? Lejött elénk az utcára, ő a panziós. Még szerencse, hogy az utcán várt minket, nehéz lett volna megtalálni a kiírás nélküli, vaskapu mögött lévő panziót.
Nagyon kedves pár, a felesége fent vár minket a lakásban. Nagy, tágas a szoba, fürdőszobával és konyhával. Nagyszerű lesz, itt maradunk három éjszakát. Csak az autó nem jó helyen áll. Elmegyünk a szomszéd utcában lévő fizetős parkolóba, de nem veszik be a kocsit, tele van. Kicsit tanácstalanul állunk, épp jön a panziós hölgy és felajánlja, hogy vigyük el hozzájuk a kertbe a kocsit arra a három napra míg itt vagyunk. Nincs jobb megoldás, beleegyezünk. Kipakoljuk a csomagokat a kocsiból és elindulunk a panzióst követve. Azt mondta fél óra az út, de a dugó miatt több mint egy óra lett belőle. Leparkolunk a kertjükben, és a panziós visszavisz minket a centrumba. A vezetési stílusa nagyon eltér Laciétól, így kapaszkodok, néha levegőt se veszek. Őrült gyorsan száguldozunk a szűk utcákon a sötétben, közben úgy pattog a kocsi, hogy az az érzésem mindjárt kiesik a kerék. Az egyik utcában épphogy elfér két autó egymás mellett, minden szembejövővel összekoccannak a visszapillantó tükrök. Ez senkit nem zavar, mindenki halad tovább mintha mi sem történt volna. Minden tükröt ragasztószalag tart egybe. Örülök mikor végre megérkezünk. Őrület! 40 km-t autóztunk, hogy le tudjunk parkolni. Mondjuk, nem bánom, ennyivel többet láttunk a városból.
Szeptember 14.
Nápoly
Rosszul aludtunk, mégsem olyan jó ez a hely mint gondoltuk. Nem a szobával van baj, hanem a zajjal. Egy enyhén emelkedő, forgalmas utcában lakunk, csukott ablakon és leengedett redőnyön keresztül is őrült hangzavar jön be. Késő estig nagy a forgalom és korán hajnalban kezdődik a szemetesautó csattogásával.
Elindulunk városnézésre. Már a kapun kilépve egyre erősödik bennem az érzés, hogy nem Európában vagyunk, hanem valahol Ázsiában. Nem is hasonlít a város Észak-Olaszországra. A szűk utcákban koszos házak, hatalmas a forgalom és a zaj. Az emberek is teljesen mások mint amit eddig láttam. Olyan déli típusúak, sajátos nyelvjárásukkal. Előszeretettel használják a testbeszédet, erősen gesztikulálva, gyorsan beszélnek.
Elsétálunk a Piazza Dante-ra. Elég káoszos a közlekedés. A zebránál nem állnak meg az autók, néha a piros lámpánál se. Hárman is ülnek a kis motorokon, sisakot nem mindig használva.
A tér mellett és a környező utcákban rengeteg használt könyvárus van. Bemegyünk a könyvesboltokkal szegélyezett kis alagúton a város ősi kapujának egyikéhez. Üzletekkel teli szűk kis utcákba jutunk. Nagy a tömeg, pezseg az élet. Több utcai zenésszel találkozunk, mindegyik külön- külön egy igazi művész.
Ez itt marihuana, bárhogy nézem!
Ez meg egy cannabis üzlet.
Ez meg egy pici Cinquecento és néhány Vespa gyerekeknek.
Több Pulcilennanak öltözött ember fotóztatja magát, persze pénzért.
A történelmi városközpontban a Centro Storicoban vagyunk. Rengeteg templom, bazilika,
kegyhely van errefelé. Itt található a Napoli Sotterranea, a földalatti Nápoly. Minden pillanatban valami régi dologba ütközik az ember.
A Piazza Garibaldira igyekszünk, ott van a legközelebbi metróállomás, ahonnan vissza tudunk menni a szállásunkra. Egyre koszosabb, sötétebb utcákra jutunk. Egymást érik a Srí Lankai éttermek. Ez már tényleg inkább Ázsia nekem.
Ez a Garibaldi egy óriási tér, itt van a pályaudvar is. Errefelé ritka az európai ember. Beülünk egy kávéra a napernyők alá. A szomszéd asztalnál egy norvég pár ül, hasonló korúak. Most jöttek hajóval Spanyolországból. Persze, az Európát elözönlő idegen emberáradat veszélyeiről esik szó. Egy pillanat alatt egyetértünk. Ők azt fájlalják, hogy Norvégia lassan de biztosan követi Svédországot. Jó érzés mikor az ember igazolva látja nézeteit mások által. Sőt, sokak által.
Azt mondja Laci, megfigyelte, hogy az utóbbi években mikor azt válaszolja, hogy ő magyar, egyre több tiszteletet, megbecsülést kap a "where you from" kérdezőktől. 10 évvel ezelőtt sokan azt se tudták merre van Magyarország, most meg, de főleg a déli országhatárra felépített kerítés óta mindenki mosolyog, bólogat...
Visszametrózunk a szobába. Nagyon elfáradtunk a 30 fokos melegben. Jól esik egy kis délutáni pihenő. Azaz, jól esne, de olyan zaj árad fel az utcáról a szobába, hogy nehéz pihenni.
Este ismét gyalog indulunk a régi városrészbe, csak most másik útvonalon, más utcákon. Elképesztő a hely. Alig van pár méter vízszintes terep, minden utca emelkedik vagy lejt, vagy lépcsők hosszú sorát kell megmászni. Autók, motorok sok helyen elfoglalják a járdát. Naplemente után a szűk sikátorokban teljes a sötétség, közvilágítás nincs. Csak annyi világosság van amit a hold és a lakásokból kiszűrődő fények adnak.
Vacsora után ismét metróval megyünk haza. Tíz óra felé jár, de még mindig nagy a forgalom, tehát a szoba is nagyon zajos. Nehezen alszom el, pedig nagyon elfáradtam.
Szeptember 15.
Felkelés után szembesülök vele, hogy nagyon fáj a lábam. Lacinak is. Izomláz van a vádlinkban a tegnapi sok emelkedőtől meg lejtőtől. Azt mondják az izomlázra rá kell dolgozni, így mára is gyalogolós programunk van.
A Vomero városrésszel kezdjük. Lesétálunk a tengerpartra ahol a Castel Nuovo található, a város jelképe. Nem megyünk be, nem nézzük meg közelebbről, majd később. De ilyenkor előre tudom, hogy nem fogunk újra idejönni. Így is lett. Sajnos az idő rövidsége miatt nem jut mindenre idő.
Helyette a siklóvasútra ülünk, azzal megyünk fel a Sant'Elmo hegyre ami igazából inkább egy domb. Itt található a Sant' Elmo erőd és a Certosa di San Martino kastély. Azt reméltem szép lesz a kilátás a siklóról, ahogy emelkedik a város fölé, de földalatti alagútban ment a kocsi. A megállótól még sokat kell felfelé gyalogolni az erődig. Szegény Laci alig bírja, sokszor meg kell állni. Én is lihegek, nagyon meleg van. Mire felérünk a várhoz, Laci úgy kifáradt, hogy ő már nem akar bemenni és még ott is egy csomót mászkálni. Inkább leül egy padra a kilátónál.
Igazából a kilátás miatt jöttünk fel ide. Csodaszép a panoráma a városra. Fentről, a várból többet lehetne látni, innen nem látszik a tenger. Viszont látszik a Vezúv, halványan, nem teljesen tiszta az idő.
Miután kigyönyörködtük magunkat visszametrózunk a szállásunkra. Jól esik kicsit ledőlni, pihenni a hűvös szobában.
De nem maradunk sokat. Türelmetlenek vagyunk, még rengeteg látnivaló van itt. Újra útra kelünk. Most a Quartieri Spagnoli városrészbe megyünk, ismét gyalog. Nem bánom, így sokkal többet látunk a városból, mintha metróval közlekednénk.
Csuda hely ez! Nincs egy ép autó a városban! Mindegyik meg van törve, horzsolva több helyen, vagy éppen mindenhol körben. Úgy néz ki, ez senkit nem zavar, meg se csináltatják. Minek? A szűk utcákon és a sűrű forgalomban perceken belül úgyis újra összetörik őket. Laci szerint a Volvo is csak azért úszta meg kár nélkül, mert nem használtuk. Lehet igaza van.
A Via Toledo-n sétálunk ami olyan "váci utcás". Ez egy széles utca, rengeteg csili-vili üzlettel. Nagy a tömeg, itt is utcai zenészek táncosok szórakoztatják a közönséget némi kis pénzt remélve. Van egy homokszobor készítő is, ilyet még nem láttam. Nagyon szép kutyacsaládot formált homokból. Dobálják is kalapjába az aprót.
,
A Via Toledo-ból nyíló szűk utcák nem ilyenek, azok már "nápolyiassabbak". Egy ilyen kis utcában lévő étteremben vacsorázunk. Az úttesten vannak az asztalok. Csak robogók jönnek erre, kocsik el se férnének. Nem igazán vagyok éhes, csak egy csirkés salátát kérek, Laci meg egy helyi specialitást, valami krumplis spagettit eszik. Azt mondja isteni finom volt. A saláta is.
Vissza a szállásra metróval megyünk. Toledo állomásnál szállunk fel, ami a világ leglátványosabb metróállomásai közé tartozik. Tényleg nagyon jól néz ki. Lefelé menve olyan érzése van az embernek mintha a tenger mélyére süllyedt volna. Az aluljáró két falán mintha a tengervíz ringatózna.
Az állomás lenyűgöző, a járat sűrűsége már nem annyira. Tíz percenként jár a metró.
Szeptember 16.
A megbeszéltek szerint reggel nyolckor jön értünk a panziós.
Sajnálom, hogy már menni kell. Szívesen maradnék még pár napig, lenne még itt egy csomó látnivaló. Lenyűgöző ez a város koszos, zsúfolt utcáival, csodaszép kirakataival, régi épületeivel és a déli mentalitású Napolitano lakóival. Az is tetszik, hogy mindig mindenki jól öltözött. "Nápolyt látni és meghalni", mondja a mondás, aminek eredete bizonytalan. Remélem nem a valóságon alapszik.
Vasárnap lévén nincs nagy forgalom, hamar odaérünk a kocsihoz. Nagyon kedves a panziós, még kivezet minket a Via Appia-ra, mert magunktól bonyolult lenne kijutni a városból a kacskaringós utcákon.
A következő város Caserta. Itt nem állunk meg, csak átrobogunk rajta.
Caserta után Capua-ba érkezünk. Capua is egy ősi, római kori város régi épületekkel, macskaköves utcákkal. Itt megállunk kicsit.
Laci nosztalgiázik, próbál visszaemlékezni a helyre. Volt itt a város szélén egy menekülttábor ötven évvel ezelőtt. 1968 nyarán, miután egy barátjával kiszöktek Magyarországról, ebben a táborban töltöttek néhány hónapot kanadai vízumra várva, együtt a Vasfüggöny mögül érkezett többi tinédzser "disszidenssel".
Bemegyünk egy kávézóba, a tábor felől kérdezünk. Azt mondják még létezik, de már régóta egy lakatlan romhalmaz, nem használják semmire. Mi azt gondoltuk most is tele lesz a mostani "menekültekkel".
Capua után elkanyarodunk a tengerpart irányába. Ez most a Tirrén-tenger lesz. Még Róma előtt, a tengerparton szeretnénk valami szállást találni, talán egy kempingben. Fasorral szegélyezett úton haladunk, jobbra az Appennin-hegyeket látjuk, majd Formia után a baloldalon a tengert is.
Itt kezdődnek a part menti sziklákkal szegélyezett kanyargós utak, alagutakkal és viaduktokkal tarkítva. Ezek a kedvenceim.
Sperlonga-nál járunk mikor több kempinget jelző táblát látunk. Gondoltuk, megnézünk egyet, jó lenne egy bungallót kivenni éjszakára. Gyönyörű fasorral szegélyezett út vezet a bejárathoz.
A kemping egy gyönyörű, hatalmas parkban van. Olyan mint egy kis város. Van itt bent minden. Sportpályák, üzletek, étterem, mozi, medence, még egy kutyasétáltató park is, és Maserati-k a parkolóban. Aztán mikor meghalljuk, hogy mennyibe kerül, leesik az állunk. Annyiba kerül mint egy drága ötcsillagos hotel. Akármennyire tetszik a hely, tovább indulunk.
Egymást érik errefelé a kempingek. Több helyre bemegyünk érdeklődni. Végül találunk is egy megfelelőt, közvetlen a tengerparton. Múlt hétvégén lett vége a vakáció szezonnak, így van itt hely bőven, alig van már vendég. Egy faházat bérelünk ki. Nagyon jó a levegő, csodás a kilátás a tengerre. Azt tervezzük két éjszakát itt maradunk.
A kemping éttermében vacsorázunk. A választék nem túl nagy, lehet a szezon vége miatt. Aztán nagyon kellemes a parton üldögélni, hallgatni a tenger zúgását. Gyönyörű a naplemente, mint mindig.
Jót alszunk a tökéletes csendben, a zajos Nápoly után.
Szeptember 17.
Nagyon meleg van már korán reggel. A napon képtelenség megmaradni. Nem megyünk le a partra, mert ott nincs árnyék. A napernyők nem adnak elég árnyékot.
Van itt a kempingben egy medence is. Megkeressük, hátha ott van árnyék és a meleg vízben kellemes lenne az üldögélés. Azt nagyon szeretjük.
Kis csalódás ér, mert a víz hideg. Ebben nem fogunk üldögélni. Bele se megyünk. Csak a medence partján, az árnyékban heverészünk. Jól esik végre semmit nem csinálni.
Késő délután már nem olyan erős a nap, le lehet menni a tengerhez. Én megyek fürdeni. Úgy indultam neki, hogy hú! de hideg lesz, aztán kellemesen meleg a tenger. Sokkal melegebb mint a medence vize. Csuda jó így strandolni, egyedül vagyok, nem kell tolongani.
,
Este beautózunk Fondi-ba, az itteni sík vidék egyetlen dombjának tetejére épült kisvárosba. Mintha egy középkori sziget emelkedett volna ki a síkságból. Aztán a legtetején, az óvárosban több fiatal afrikai menekültet látunk ődöngeni az utcákon. Hát ők, hogy kerültek ide? És tényleg jól érzik magukat itt?
Terracina-ba megyünk vacsorázni.
Szeptember 18.
Nagyon jó volt a kempingben, de már várom, hogy Rómába érjünk. Kíváncsi vagyok, hogy milyen Róma, az Örök Város. Még 130 km és ott vagyunk.
Nem megyünk el egészen Rómáig, csak egy macera lenne ott a parkolás és a hotelkeresés. Roma Lido-n egy tengerparti kempingben kivesszük a faházat amit már tegnap lefoglaltunk. Így a parkolás is meg van oldva.
Ez a kemping már nem annyira szép és jó mint ahonnan jöttünk. Elhanyagoltnak tűnik az egész terület. Egy kis faházban vagyunk egy szobával, fürdőszobával, de olyan kicsi az egész mint egy kutyaól. Jobb lenne ha tágasabb lenne. De úgysem leszünk bent a házban csak amíg alszunk. (Vagy még addig se. A második este, lefekvéskor egy hatalmas bogarat találtam az ágyamban, és ettől úgy megijedtem, hogy inkább kint a kocsiban egy matracon töltöttem az éjszakát.)
A kapu elől busz megy a Cristoforo Colombo vonatállomáshoz amivel fél óra alatt be lehet jutni Rómába. Azt tanácsolja a recepciós hölgy, hogy hagyjuk itt a kocsit és használjuk a buszt, mert nem biztonságos a kocsit az állomás parkolójában hagyni.
Még csak délután van, kipakoljuk a csomagjainkat a kocsiból és bemegyünk Rómába egy gyors körútra. Majd holnap reggel vonattal megyünk és az egész napot a városban fogjuk tölteni. Itt is egy fasorral szegélyezett úton haladunk. Gyönyörűek ezek az utak.
Ez a város nem is hasonlít Nápolyhoz. Teljesen más. Ezt Cittadini Romani-k (Római Polgárok) lakják. Itt nagyobb a tisztaság, a rend, és nem olyan kaotikus a közlekedés. Nagy a forgalom itt is, és parkolni errefelé is szinte lehetetlen de legalább mindenki betartja a szabályokat.
Csak úgy, céltalanul autózunk, figyeljük a várost. Átautózunk a Piazza di San Giovanni in Laterano-n, itt található a Laterano Obeliszk, ami a világon a legnagyobb álló ókori egyiptomi obeliszk.
Bármerre megy az ember mindig valami ókori dologba ütközik. Vagy egy gyönyörű épület, vagy csak egy falmaradvány, egy oszlop, egy emlékmű, egy templom, de minden utcában, minden pillanatban van valami bámulni való.
Nem könnyű a tájékozódás, nagyon bonyolult ez a város. Az utcák össze-vissza kanyarognak,
ráadásul az utcanevek egyik sarokról a másikra átváltoznak. De most nem baj, hogy nem tudjuk hol járunk. Nincs semmi úti célunk, csak autózunk. Kezd sötétedni, felgyúlnak a városi fények. Csodaszép a Colosseum esti megvilágításban. Meg az egész város.
Lassan elég az autózásból, valahol vacsorázni kellene, utána visszatalálni a kempingbe vezető útra. Valami Roma Lido táblát kell találnunk. Egyre sűrűbb a forgalom, egyre lassúbb a haladás, egyre jobban nem tudjuk merre járunk. A táblák adnak egy körülbelüli irányt, de a sok kereszteződés miatt hamar elveszítjük a fonalat. Ha megkérdezzük merre menjünk, mindig azt a választ kapjuk "sempre dritto", mindig egyenesen. De az egyenes pár méter után elkanyarodik vagy szétágazik. Azért nem veszünk el, megtaláljuk a helyes irányt.
Egy pizzázóban vacsorázunk isteni finom pizzát, aztán egy cukrászdában alig tudunk választani a sok finomság közül.
Szeptember 19.
Nem aludtam jól, nagyon zajos ez a szoba is. Behallatszik a forgalom zaja. Ráadásul egész éjjel zuhogott az eső, hangosan kopogott a ház tetején. És a reggeli készülődés is egy macera ebben a kicsi helységben. Ketten nem lehet elférni. Nem is maradunk sokáig, indulunk megint városnézésre. Ma a Vatikánvárosba megyünk. Be van borulva, lóg az eső lába. Talán jobb is ez, mint az elmúlt napok őrült meleg napsütése.
Nem követjük a recepciós hölgy tanácsát. A kempingtől két km-re van a Cristoforo Colombo vonatállomás, és tegnap láttuk hogy rengeteg autó parkolt ott. Kocsival megyünk oda és a parkolóban hagyjuk a kocsit mi is, mint sokan mások.
Napi jegyet veszünk a vonatra, hét euró és 24 órára érvényes az összes római vonalra.
Sűrűn jár a vonat, fél óra múlva Rómában vagyunk a Piramide-nál. A Piazzale Ostiense-n található Cestius Piramisról kapta a megálló a nevét. Szomszédságában van a Porta San Paolo (San Paolo Kapu), ami két hengeres tornyával úgy néz ki mintha egy vár lenne.
Innen egy busz visz Vatikánba. Nagy a tömeg rajta, alig férünk fel. Nagy tömeg van Vatikánban is, rengeteg turista bámészkodik mindenfelé. Meglepődve látom, hogy milyen sok indiai árus próbál eladni valamit. Mivel esik az eső, most főleg esernyőt és esőkabátot árulnak a szokásos szelfibot és más bóvli tárgyaik mellett.
Hogyan került a "bóvli-business" a kereszténység központjában turbános hindu vallású indiaiakhoz?
Átverekedjük magunkat a Piazza San Pietro-ra (Szent Péter tér), a Szent Péter Bazilika előtt elterülő óriási elliptikus térre. A Bazilika két oldalán hatalmas oszlopcsarnok szegélyezi a teret. Az oszlopcsarnokok felett életnagyságúnál nagyobb szenteket ábrázoló szobrok állnak. A térre és a Bazilikába sorba állás és biztonsági ellenőrzés után lehet csak bemenni.
A Szent Péter térről átsétálunk a Piazza del Popolo-ra. A Porta del Popolo a középkorban a város legfőbb kapujának számított. Ezen a történelmi kapun át jutunk a térre.
Itt végezték ki egykoron az eretnekeket és innen indult az egyik legfontosabb északra vezető római út, a Via Flaminia. A tér közepén áll egy ókori egyiptomi obeliszk, körülötte négy egyiptomi oroszlán szökőkúttal.
A tér déli oldalát két szinte egyforma templom a Santa Maria dei Miracoli és a Santa Maria in Montesanto szegélyezi.
A nyugati oldalon áll a Neptunusz Forrása szökőkút. A keleti oldalon pedig épp fel van állványozva Dea Roma szobra, amely előtt a nőstény farkas szoptatja Romulust és Remust.
Elállt az eső, fülledt meleg lett. A Piazza di Spagna felé sétálunk tovább. Itt is sokan vannak, tele van a tér emberekkel. Róma egyik legnépszerűbb terén vagyunk. Itt található a 138 lépcsőfokból álló Spanyol Lépcső, ami a Santissima Trinitá dei Monti reneszánsz templomhoz vezet. A lépcsősor lábánál, a tér közepén áll a La Barcaccia, a bárkát ábrázoló barokk stílusú szökőkút.
A tér környékén elegáns butikok kínálják drága áruikat. Pl. ezt a 8,000 Eurós kabátot.
Tovább sétálva a Trevi-kúthoz jutunk. Itt még hatalmasabb a tömeg, alig lehet odaférni a szökőkúthoz. A káprázatos szökőkút legendája szerint olyan édes a vize, hogy aki iszik belőle az visszatér a városba. A modern hagyomány szerint aki pénzt dob a szökőkútba azt a sors visszavezeti Rómába.
Itt, a kútnál ért utol minket Miki barátunk telefonhívása a Garda-tó északi csúcsától, Riva del Garda-ból. Egy Észak-Olaszország motoros túrán vett részt barátaival, ők egy nappal előbb indultak Pestről mint mi. Három hengeres Triumph-ja megállt és most egy helyi szerelőnél valami elektromos alkatrészre vár. Barátai visszaindultak Magyarországra, ő meg egyedül ott ácsorog a városban. Mivel tudta, hogy mi is úton vagyunk a közelben, felhívott és megkért, hogy kanyarodjunk arrafelé és vigyük haza Pestre. Majd később vissza fog jönni a motorjáért.
Na, számunkra ez egy tökéletes érv amellett, hogy újból meglátogassuk a Garda-tavat. Holnapután reggel fogunk indulni északra hazafelé és kis kitérővel Miki barátunkért.
Még elsétálunk a Termini-hez, ott szállunk fel a metróra. A pályaudvar környéke teljesen más mint ahol eddig jártunk. Koszos, zsúfolt utcák, rengeteg afrikai és ázsiai mindenfelé, csoportokban ácsorognak, beszélgetnek, telefonálnak vagy épp táskákat, cipőket, bóvli ajándéktárgyakat árulnak. Errefelé nincsenek "cittadino romano-k". Beülünk az egyetlen olasz étterembe egy tányér minestrone-ra. A többi étterem mind vietnámi, kínai, indiai... Jól esik a meleg leves.
Mára elég volt a tömegből, meg el is fáradtunk a sok mászkálásban. Elmetrózunk a Roma Lido vonathoz és vissza megyünk a Cristoforo Colombo-ra.
Nincs semmi baja a kocsinak, pont úgy áll ott ahogy ott hagytuk.
Este a Lido-n vacsorázunk, egy pizzázóban. Mindig, mindenhol nagyon finom a pizza, nehéz megunni.
Lehet, hogy szezonban nagy forgalom van errefelé, de most teljesen kihaltak az utcák.
Szeptember 20.
Mai program a Colosseum és környéke. Most is az állomáson hagyjuk a kocsit és vonatra ülünk. Borús az idő, de nem bánjuk, kellemesebb lesz így a városnézés mint tűző napon.
A Római Birodalom legnagyobb amfiteátruma a Colosseum volt. Az elliptikus építmény gladiátor és állatviadalok színhelye volt az ókorban. Több mint ötvenezer nézőnek adott helyet.
Itt is turistaáradat van, hosszú sorok állnak a pénztáraknál. Idegenvezetők(?) azt mondják minimum másfél órát kell sorban állni mire sorra kerülünk, de ha őket felfogadjuk (jó drágák), akkor soron kívül bejuthatunk. Na, ez nekünk nem kell. Sajnálom nagyon, de lemondok róla. Inkább csak kívülről körbejárjuk az épületet.
A Colosseumtól nem messze áll a 21 méter magas Constantinus Diadalív.
A Colosseum szomszédságában a Palatinus domb lábánál helyezkedik el a Forum Romanum, ami az ókori Róma fő köztere volt. Ide is hosszú sor várakozik a bejutáshoz. Lassú a haladás a biztonsági ellenőrzés miatt. Ezt is csak kívülről járom körbe mint sokan mások. A Forum területén több templom, diadalív, oszlopos csarnok áll. Az építmények zöme romos állapotban van.
A Colosseumtól a Via dei Imperial sugárúton sétálunk a Piazza Venezia irányába.
A sugárúton haladva az öt dísztérből álló Fori Imperiali (Császári Fórumokat) tekinthetjük meg.
Láthatjuk Ceaser Fórumát a Vénusz templom oszlopmaradványaival, Augustus Fórumát a Mars Templommal, Vespasianus Béke Templomát és Traianus Oszlopát ami egy 38,7 méteres márvány oszlop aminek tetején eredetileg Trianus aranyozott bronzszobra állt. 1587 óta Péter apostol szobra áll a tetején.
A sugárút beletorkollik a Piazza Venezia-ba. Ez a tér Róma egyik forgalmas közlekedési csomópontja, innen ágaznak el a város legfontosabb útvonalai. Déli oldalát II. Viktor Emanuel király tiszteletére épült Monumento a Vittorio Emanuele II fehér márványból készült emlékműve uralja.
Az I. Világháborúban elesettek emlékére egy Ismeretlen Katona sírja is található a homlokzaton az Örök Láng mellett amit az olasz díszőrség katonái őriznek Roma istennő szobra alatt.
Az emlékmű belső termeiben múzeum található ami a XVIII.sz. vége és az I. Világháború közti időszakot mutatja be. Ezt hívjuk "békeidő"-nek, ugye.
Nagyon meleg van, de megérte felmenni a magas lépcsősor tetejére, csodaszép a kilátás az emlékmű teraszáról a térre. A sugárút egyik oldalán a Forum Romanum, másik oldalán a Fori Imperiali, a végénél pedig a távolban a Colosseum látható.
A tér nyugati oldalán a művészeteknek otthont adó reneszánsz Palazzo Venezia áll. Laci szerint erről a balkonról szokott a pápa beszélni.
Mára ennyi volt a városnézés. Megint sokat gyalogoltunk, kellemesen elfáradtunk. Még elbuszozunk a Terminihez, ott van leves. Ma egy kínaiban eszünk zöldséglevest. Ez is nagyon finom.
Utána metróra szállunk, visszamegyünk a Cristoforo Colombo-ra. Semmi baja a kocsinak, úgy tűnik jól tettük, hogy nem hallgattunk a kempingben a hölgyre és az állomáson mertük hagyni.
Utána metróra szállunk, visszamegyünk a Cristoforo Colombo-ra. Semmi baja a kocsinak, úgy tűnik jól tettük, hogy nem hallgattunk a kempingben a hölgyre és az állomáson mertük hagyni.
Mikor belépünk a szobába, meglátok egy hatalmas bogarat futni az ágyamon. Úgy irtózom a bogaraktól, nem merek befeküdni az ágyba, inkább a kocsiban alszok.
Szeptember 21.
Nagyon kényelmes volt a kocsiban alvás. A lehajtott hátsó ülésekre terített vastag szivacson jobban aludtam mint az előző napokban bent a szobában.
Sajnos, vége a római tartózkodásunknak, indulunk hazafelé. Vagyis előbb még a Garda-tóhoz Mikiért. Már nem maradt elég idő a kis utakon menni, fel kell mennünk a Strada del Sole-ra, a fizetős autópályára, ott gyors a haladás. Ezen megyünk Modena-ig és onnan tovább északra Bolzano felé a tó északi csúcsáig.
Nem szeretem az autópályákat. Unalmasak és én mindig elálmosodok. A látvány nem köti le figyelmemet, mert nem látok részleteket.
Azért a Strada del Sole-n az azúr kék ég alatt jobb a helyzet. Csodás, hegytetőre épített kisvároskákat latunk.
Nem szeretem az autópályákat. Unalmasak és én mindig elálmosodok. A látvány nem köti le figyelmemet, mert nem látok részleteket.
Azért a Strada del Sole-n az azúr kék ég alatt jobb a helyzet. Csodás, hegytetőre épített kisvároskákat latunk.
A Garda-tóhoz közeledve hegyekkel övezett úton haladunk, így már nem unalmas az utazás.
Az autópályáról lehajtva kezdődik számomra újra a csodás utazás a kanyargós szerpentineken, a hegyek között.
Hat óra felé megérkezünk Riva del Garda településre a fagyizó elé ahogy megbeszéltük Mikivel. Egyből odalép a kocsihoz, eddig rendben vagyunk.
A találkozás örömére meghív minket egy fagyira. Olyan sokféle fagyi van, hogy nem tudom eldönteni melyiket szeretném. Akkora gombócot kapunk, hogy bőven elég lett volna egy is, a kettőt alig bírom megenni. Pedig nagyon finom. Fagyizás után szállást kell keresnünk, mert már megint ránk esteledik.
Gyors döntést hozunk, Szlovénia felé megyünk haza. A távolság hasonló, mintha Ausztria felé mennénk, de arra úgyis sokat járunk, inkább nézzük meg Szlovéniát. A tó nyugati oldalán délre, Verona felé autózunk a tó partját követve. Következő település Nago Torbole. Itt találunk egy kiadó szobát tóra néző csodás kilátással. Sajnálom, hogy már kezd sötétedni és reggel majd indulni kell tovább.
Gyors döntést hozunk, Szlovénia felé megyünk haza. A távolság hasonló, mintha Ausztria felé mennénk, de arra úgyis sokat járunk, inkább nézzük meg Szlovéniát. A tó nyugati oldalán délre, Verona felé autózunk a tó partját követve. Következő település Nago Torbole. Itt találunk egy kiadó szobát tóra néző csodás kilátással. Sajnálom, hogy már kezd sötétedni és reggel majd indulni kell tovább.
És ugyanaz reggel.
Szeptember 22.
Reggelinél elhatároztuk, a mai napot strandon fogjuk tölteni, ha amiatt éjszaka kell vezetni akkor is. Oda indulunk ma reggel, úgyis útba esik.
Két évvel ezelőtt, Como-ból jövet itt a közelben találtunk egy strandot, a legjobbat, legszebbet, amit el lehet képzelni. Itt Cola mellett, a Parco Termale del Garda. Azt nem lehet kihagyni. Ezt már akkor tudtuk mikor Mikinek megígértük, hogy eljövünk érte.
Hatalmas fák között, gyönyörű parkon át vezet az út egy óriási medencéhez. Lehet vagy 100 m hosszú. Olyan nagy, hogy tíz méteren belül senki nem közelít meg soha benne. A hőfoka 34 °C, pont a legjobb, de van két melegebb pezsgőfürdős medence is a nagy medencén belül, ami 37-39 °C-os. A meder valami apró kavics, ami egy ajándék a talpamnak, és minden lépésnél valami gáz pezseg fel belőle. Hát, ez közel van a mennyországhoz! És van egy barlang is ami pezsgőfürdős és nagyon meleg vizű vízmasszírozók alatt lehet üldögélni. Vannak itt öltözők, príma étterem, nyugágy, napernyő, még mókust is láttunk.
Ki se jövök a vízből egész nap. Még enni is sajnálok elmenni, annyira kellemes a vízben. Délután három órára terveztük az indulást. Nagyon elröpült az idő, szinte csak most jöttünk és már három óra van. Laci felöltözve integet a partról, hogy indulnunk kell. Mi Mikivel még a vízben vagyunk, nem akarunk menni. Mint a gyerekek. Laci kiabál, hogy indulás, mi meg mondjuk, hogy még csak öt percet hadd maradjunk.
Mondtam Mikinek, hogy bocsi, de örülök, hogy lerobbant a motorod, különben nem jöttünk volna ide, már otthon lennénk. Nehezen szedelőzködök össze, nem szívesen indulok, de muszáj.
Újra autópályán haladunk Verona és Trieszt felé, aztán Gorizia-nál megyünk át Szlovéniába. Nincs is határ, csak a táblák kiírásából tudjuk, hogy már Szlovéniában vagyunk. Itt a határtól pár kilométerre, egy kempingben szállunk meg éjszakára.
Szeptember 23.
Borús, ködös reggelre ébredünk. Errefelé nyoma sincs a tegnapi jó időnek. A mai cél csak az, hogy minél előbb haza érjünk. Még 600 km. Nem is állunk meg sehol, csak pár perces pihenőkre.
Őt óra felé Pesten vagyunk.
Laci még az út előtt mondta, hogy neki Itália a legszebb ország a világon. Szerintem minden ország minden kontinensen szép. De, ez a körút után egyetértek vele.
Budapest, 2018 Október 29.
