Annapurna testközelben
Pokhara - Jomsom - Pokhara
2016 március 4-8
2016 januárban tett India-Nepal körutunkon Laci barátommal 6 napot töltöttünk Pokharában, hogy lássuk a hegyeket. Végre, az utolsó délutánon és reggelen, összesen három órára megmutatkozott az Annapurna. De, csak halványan. Nagyon párás volt a levegő. Aztán délre eltűnt.
Másnap haza kellett jönnünk, lejárt a szabadságom. Barátomat nem hagyta nyugodni a kudarc. Február végén visszament Pokharába azzal a céllal, hogy beljebb, feljebb menjen a hegyekbe és csodaképeket hozzon onnan.
Az első 10 napban nem volt szerencséje. Ugyanúgy, mint előtte, Pokharából csak alig kivehető fehér foltokat látott, amit a kamera nem is észlelt.
Két választása volt. Vagy befizet egy jó drága 4 napos motoros túrára egy Royal Enfield-del és vezetővel, és akkor oda mennek ahová a vezető vezeti, vagy busszal felmegy Mustang, Jomsom-ba egyedül, a saját útján. A távolság légvonalban 100 km, úton legalább a duplája. Állítólag egy napos az út.
Laci nem tud fotózni. Nem is akar. Legtöbb, amit megtesz, hogy nyomja az automata és a tájkép gombot és zoom-ol ki-be. És a kamera is egy amatőr darab.
*****
Péntek reggel 7-kor volt a találkozó a busszal Pokharában egy kávéház előtt. A busz 8-kor meg is érkezett egy lapos gumival és egy kivételesen arrogáns sofőrrel. Valami hátfájdalmai lehettek, mert furcsa pózban ült a volánnál. Elvitte a 40 utast egy gumiszerelőhöz ahol kisült, hogy van még egy lapos a másik oldalon is.
Végül ezeket a gumikat rakták fel, mint "jó" gumikat. Folytathatták az utat. Akkor már dél volt és még Pokharában voltak.
Ezt az utat a helyiek New Road-nak hívják. Csak néhány éve létezik, előtte egy gyalogösvény vezetett itt.
A gumiszerelés után egy órával, két falu között megállt a busz. "No power," mondta a sofőr. Telefon, érkezett egy szerelő, szerelt valamit a motoron és mentek tovább. Később, úgy 2 óra múlva, épp állt a busz egy faluban a forgalomban, a sofőr tekerte a kormányt és a kerék nem mozdult. Pörgette mindkét irányban - semmi. Megint jött egy szerelő, kiszerelt és elvitt egy alkatrészt, aztán 2 óra múlva visszahozta, berakta. Mehettek tovább. Már sötét volt mikor pár km-rel Tatopani előtt megint megállt a busz, nem volt víz a radiátorban. Néhányan elindultak gyalog, mások összeöntötték vizüket a radiátorba és így a busz eljutott Tatopaniba. Ott az egész társaság elment aludni valami szálláshelyre. Laci nem akarta másnap ezzel a busszal folytatni az utat, levetette hátizsákját a busztetőről és kivett egy szobát a Himalaya Hotelben.
És reggel, az ablakból ezek a képek fogadták.
Ez a Nilgiri Himal, 6940m.
A tegnapi busz 5.30-kor, mindenkivel együtt, elment. Laci kiállt az útra. Szinte nincs is forgalom azon az úton. Mégis, egy órán belül, egy Kathmadu-i egyetem diákjait szállító busz felvette és elvitte Jomsom-ba. Végig 20 éves lányokkal kellett szorongania az első ülésen. Kazettáikat kísérve, egyfolytában nepáli slágereket énekeltek. A ZZTop-ról nem hallottak, de megígérték, utána fognak nézni.
Ez egy folyómeder. A sofőr mindig ezeket választotta az út helyett, sokkal simábbak és egyenesebbek voltak.
Délutánra megérkeztek Jomsom-ba.
Laci még előző nap a buszon összehaverkodott egy ottani sráccal, egy olyan 35 éves férfivel, Raju a neve. A buszon szinte minden utas az ő falujából jött és a rokona volt. Ő mondta, hogy a Jomsom View Hotel szintén egy rokonáé, és ott szálljon majd meg. A recepción egyből üzentek neki telefonon, jött is azonnal, és ő lett az igazi vezető. Másnapra meghívta Lacit a falujába.
Ezek a képek a hotel teraszáról vannak, az első délután.
És reggel, a tetőről ilyen képekkel folytatódott.
A hotelos, Razu nagybátyja motorral felvitte Lacit a falujukba, a hotellal szemközti hegyre. Raju gyalog követte őket.
Ez Raju faluja, és a völgy és a hegyek a faluból nézve.
Ez itt Raju. Egy gyönyörű ember. Bevitte Lacit több rokon házába. A családok épületei mindig egy udvart vesznek körül, egy emeletesek, nagy, világos szobákkal. Rend, tisztaság, nyílt átláthatóság mindenhol.
Ilyen alacsonyak az ottani ajtók. Ezért van mindig 4-5 seb Laci fején.
Ez jakszőr.
Laci barátja, Raju Thakali a teljes neve, elmondta, hogy ma az Új Évet ünnepli a falu és neki jelen kell lenni, ez a szabály. Méghozzá, beöltözve hagyományos viseletben. Ha nem, akkor 200 rúpia büntetést kell fizetnie. Elvitte Lacit a közös házba, ahol evés-ivás volt és idősebb férfiak egy kályhát jártak körbe lassan, közben egy állandóan ismétlődő szöveget énekeltek. Raju szerint a jövő évi termésről volt szó.
A férfiakat felváltva, később az asszonyok ugyanazt csinálták.
Ezek az idősebb falusiak, ők délelőtt ünnepelnek. A fiatalok majd délután fognak jönni. Íjász verseny is lesz. Ez az ő hagyományuk. Érdekes. A mienk is.
Raju kérdezés nélkül elmondta. Ők nem nepáliak. Ők thakali-k, ami egy Tibetből eredő törzs, saját nyelvükkel, kultúrájukkal. És ők buddhisták.
Laci is észrevette, a kinézetük, a csontozatuk, a tartásuk is teljesen más, mint lent délen a hinduké. Sok a kék szemű köztük. A viselkedésük is más. Nem tolakodnak határ nélkül, betartják az illendő távolságot. Semmi közös nincs bennük. Makulátlan tiszta minden. A néni a hotelben pont úgy gyúrta a kenyérnek való tésztát a pont olyan konyhában, mint Laci nagymamája a Kiskunságból. Asztal, szék, konyhai felszerelés ugyanaz. A hindu háztartásban egy asztal sincs. Mindent a földön csinálnak, mint a majmok.
Raju unokahúgával.
Raju kovácsnak hívta a mestert. Egy edényt egyengetett vissza eredeti formájára. Miért nem volt a többiekkel az ünnepségen?
Aztán egy jómódú rokon házát látogatták meg. A hölgy épp szárított jakhúst
aprított és csomagolt, amit egy rokon-asszony vitt Hong Kong-ba. A
jakhús drága dolog. Elmondta Raju, hogy a jakot nem lehet igazán
háziasítani. Nem fogadja el embertől a kaját. Csak azt eszi meg amit a
hegyoldalban kitúr magának. Mindenki tudja melyik jak kié a hegyen, de
hazahozni nem lehet.
Teljesen más emberek, mint a szubkontinensen lakó hinduk. Laci azt mondta, számára ez volt a legfontosabb tanulság ezen az úton.
A kaja és tánc után az öregek elkezdték körbejárni a falut. Szép lassan, mindig énekelve. Minden házhoz bementek.
És akkor másnap napkeltekor kezdődött egy másik csoda. Laci minden félórában felment a hotel tetejére és minden irányban lefotózta ami épp látható volt.
Közben, ez itt a néni a hotel konyhájában, és a segítője. Nem működött a vaku.
Aztán vissza a tetőre.
Azt is mondta Raju, hogy igaz, a Mount Everest a legmagasabb, de az magában áll, itt meg sok 6-8000m-es csúcs van testközelben.
A csúcsok neveit, a néhány legnépszerűbb kivételével, nem lehet kideríteni. Minden térkép, info más szót használ és minden falu másképp hívja saját csúcsait, hiszen más nyelvet is beszélnek.
És 8-kor indult a busz vissza Pokhara felé.
De, csak Tatopani-ig ment a busszal. Tato pani - Forró víz. Itt egy forrásból jön a forró víz. Egy medencében lehet ücsörögni, ami nagyon jól esik az állandó sapka-sál viseletű, sokkal hidegebb Jomsom után.
Reggel, 2 másik utassal megosztva a díjat, folytatta útját taxival Beni-be, és onnan Jeep-pel tovább Pokharába.
Estére visszaérkezett Pokharába, és hajnalban, nagy meglepetésére ott volt a hegy. Szépen láthatóan a hotel kertjéből. A Machhapuchhre, 6998m.
Nyomogatta egy ideig a gombot a kertben, aztán eszébe jutott, hogy talán itt az alkalom bepótolni egy másik mulasztást is.
Januárban kibéreltünk egy motort és felmentünk a Sarangkot-ra, ami egy hegy Poharától 7 km-re északra, hátha onnan többet látunk, de onnan se láttunk semmit. Aztán elmentünk a Begnas Tavakhoz is, amik 20 km keletre vannak, de ott is csak kudarc volt.
Most elszaladt a kölcsönzőbe és elmotorozott a tavakhoz.
Utána még a Sarangkotra is felmotorozott.
Megérte.
Így komplett a kör.
Megvalósult a szándéka.
Elhozta a "csodaképeket."
2016 március 18
