BURMA, AZ ARANYORSZÁG

   Burma, az Aranyország

Karácsony után indultunk Burmába, újabb nevén Mianmarba, egy három hetes hátizsákos csavargásra.

Inkább mentünk volna Damaszkuszba, de szét van bombázva és most lehetetlen vízumot kapni oda. Vagy Bagdadba, de az is szét van bombázva. Vagy Palmyra-ba, de az is. Lassan minden szét lesz bombázva amit igazán érdemes lenne látni.

Aztán azért választottuk Burmát mert a hatalmon lévő katonai diktatúra elzárta az országot 50 éven át minden külső befolyástól, és csak az utóbbi néhány évben kezdett néhány látogató érkezni oda. Azt reméltük se KFC, se Pizza Hut, se HSBC, és általában kevés betű lesz arrafelé, inkább érintetlen, eredeti környezettel, emberi viselkedéssel és jó kajával fogunk találkozni.

És, mert Burmába csak profi csavargók mennek.

Egész jó volt a sejtésünk.



Budapest

December 27.

Hosszú repülőút áll előttünk, 24 óra, két átszállással. Ferihegyről indul a gépünk 14:40-kor. Az Emirates légitársasággal repülünk. Öt órás unalmas repülés után helyi idő szerint 22:50-kor megérkezünk Dubaiba.

Már alig várom, hogy felálljak, kiszálljunk a gépből, de sokáig tart mire kinyitják az ajtót és kezdődhet a tolongás kifelé. Busszal visznek a repülőtér egy másik részére, ahol majd átszállunk a következő gépre. Több mint húsz perces buszozás után érkezünk meg egy hatalmas pavilonhoz, innen fog indulni a gépünk Bangkokba. Már most elfáradtam, de lelkesít az utazás.

Van még három óránk az indulásig, ami nem is olyan sok, mert olyan nagy a repülőtér és olyan messze van a beszállókapu, hogy majdnem egy órát vesz igénybe mire oda érünk. Közben a shop-okat kell kerülgetni. A szokásos, repülőtereken szinte kötelező Versace-tól, Armani-ig és Hilfiger-től Helena Rubinstein-ig üzletek. Mindig, mindenhol ugyanazok. Nem unják?

Nagy tömeg, rengeteg utas mindenfelé. De kihallgattuk őket, nagy részük nem turista vagy csavargó, hanem munkahelyéről jön vagy oda igyekszik valahová, szerte a világban.




December 28.

Dubai - Bangkok - Yangon

A várakozás közben másnap lett. Kicsit káoszos a beszálló kapunk megtalálása, mert az információs tábla az A21-es kaput mutatja, de mire be kellene szállni, azt mutatja, hogy már be van zárva az a kapu és a gép meg Hong-Kongba megy. Közben a hangosbemondó bemondja, hogy a Bangkokba induló gép az A15-ről indul. Nem értjük mi történik. Közben odaérünk az A21-re, nyitva van és Bangkok van kiírva. Még jobban nem értjük, valami össze van kavarodva. De már nem is fontos, kaptunk beszálló kártyát, keressük a helyünket. Nézzük a jegyet, a 77-es sorba szól. 77? Ilyen nagy a gép? Igen. És ez még csak a közepe. Csak csodálkozom, hogy mekkora belülről és milyen szép. Mint egy nagy terem, gyönyörű lépcső vezet fel az emeletre. Ez az A380 Airbus, ez a típus a világon a legnagyobb kétszintes repülőgép. 853 utast képes szállítani.

Hajnali három van, indulunk Bangkokba. Azért ezen a nagy gépen is kényelmetlen a hat órás út. Most még türelmetlenebbül várom már a kiszállás pillanatát, mint az előbb. És még mindig nincs vége, még egyszer át kell szállnunk.

Mire megérkezünk Bangkokba, ott helyi idő szerint dél lett. Legalább nem kell sokat várakoznunk, 13:40-kor indul a gépünk Yangonba. Ez pont arra elég, hogy átérjünk a beszállókapuhoz. Hatalmas, szép a repülőtér, de sokat kell gyalogolnunk, nincs időnk bámészkodásra.

Félóra késéssel indulunk tovább egy Bangkok Airways géppel. Ez egy kicsi gép, főleg az előző után. Nem sokan vagyunk rajta, így végre kényelmesebben lehet ülni és feküdni, és oda ahová szeretnénk. Ez csak egy  másfél órás út lesz, aminek nagyon örülök, mert már igen fáradt vagyok, elég volt a repülésből.

Nem túl gusztusos dolgot kapunk ebédre, nem is tudom mi az. Az egyik része nagyon erős, a másik meg nagyon keserű. Viccesen meg is jegyzem, hogy lehet elkezdődött egy három hetes éhezés?

Negyven perces késéssel landolunk, helyi idő szerint 15 órakor, Yangonban. Végre megérkeztünk. Nagyon hosszú volt az út.

Sietünk kifelé, Laci a dohányzószobát keresi, én már mennék kifelé a repülőtérről, de még meg kell várni a hátizsákjainkat.

Indulás előtt két héttel Laci emailben csinált egy szobafoglalást a Three Seasons hotelben, hogy most ne kelljen fáradtan hotelt keresni, egyből legyen hová menni. A visszaigazolásnál felajánlották, hogy kijönnek elénk a repülőtérre, amit el is fogadtunk. Nincs nagy forgalom a repülőtéren, nincs tömeg, mégsem látjuk, hogy valaki minket keresne. Néhány ember feltart kis táblácskát, de egyiken sincs a mi nevünk. Nem jöttek értünk. Nem baj, oda megyünk taxival, csak előbb pénzt kell váltani. A gyűrött, sérült bankjegyeket nem fogadják el, csak az újakat. Burma pénzneme a kyat. 1 USD = 1360 kyat.

Kilépve az ajtón, egyből megrohannak a taxisok. Nem nagyon szeretjük ezt a lerohanást, néha túl erőszakosnak tűnnek az ajánlkozásukkal. De biztos azt is utálnánk, ha nem lenne taxi és úgy kellene keresni. Itt van bőven, válogathatunk.

Nagyon meleg van, túl vagyunk öltözve, a télből jöttünk.

Beülünk a taxiba, és már el is kezdődött a csodálkozásom. Jobb kormányosak az autók és jobboldali közlekedés van. Ezt hogy találták ki? Nagyon furcsa. Nem beszélve arról, hogy milyen zavaró az előzésnél, hogy nem lehet rendesen előre látni. Szinte egyfolytában Laci ölében van a sofőr feje, úgy vezet. Így a kereszteződésekbe is kevésbé lát be, mintha a baloldalon ülne, pedig itt is jobb kéz szabály van. Veszélyes, de hát ők tudják...

Nagy a forgalom, araszolunk a dugóban. Sokat kell autózni, több mint 20 km-re van Yangon központja  ahová igyekszünk és ez mind utcai forgalom, autópálya nincs. A kocsiból sok helyen pagodák arany csúcsát látjuk tornyosulni. Megérkeztünk az arany pagodák országába.

A hotelben kiderül, hogy elírták a dátumot, holnapra vártak, ezért nem jött értünk senki. De van üres szoba, maradhatunk. Ez egy kicsi, 5-6 szobás családi hotel egy aránylag csendes utcában. Nem szeretjük a nagy csili-vili, drága hoteleket, nem olyan emberekkel akarunk találkozni akik azokban laknak.

A falon nagyon sok, különféle országokból származó bankjegyek vannak bekeretezve. Mi is adunk egy 500 Ft-os bankjegyet a hotelos hölgynek. Ms. Lha Lha nagyon örül, ki is teszi a  többi közé. Aztán mikor tüzetesebben megnézem a kiállítást, találok egy régi magyar papír százast is köztük.

Nagyon meleg van a szobában, pedig megy a légkondi. Nem túl tágas, de a célnak megfelel. A meleg víz elég érdekesen működik. Van egy pumpa amit a falon lévő kapcsolóval kell bekapcsolni, de előbb ki kell nyitni a vízcsapot. Hatalmas zajjal jár, csörög, zörög. Kicsit félek tőle, mert a zuhanyhoz túl közel van a vezeték, a konnektor és a kapcsoló. Nem találom biztonságosnak.

A hotel előtt van egy kis kert, és a járdán az egyetlen fa az utcában, teli madárral. Itt kellemesen lehet ücsörögni. mindig hoznak egy kis asztalkát fotelunk elé, teát, kávét, banánt. Nagyon kedvesek, egyfolytában azt figyelik mivel tudnak szolgálni. A hotelos néni azt mondta Lacinak, hogy nagyon szép vagyok. Laci is szép egy kicsit, de én nagyon. Ez biztos része az itteni jólneveltségnek, így akar kedveskedni.

Lakik a kertben egy cica is három kiskölykével, aminek nagyon örülök. Lehet velük játszani, nagyon mókás kiscicák. Olyan gyorsan mozognak, hogy mind a hármat egyszerre nem tudom lefotózni.

A hotelos srác felajánlja, (gondolom, Ms Lha Lha, a nagynéni unszolására), hogy elkalauzol minket a Yangon folyó partjára és megmutatja a Botataung pagodát.

A járdákon végig étkezdék sorakoznak. Sokféle dolgot sütnek, főznek. Kicsi műanyag asztaloknál ülnek az emberek, kicsi műanyag székeken. Ezért a járda nem használható, az úttest szélén kell gyalogolni., ami számunkra nem tűnik veszélytelennek a sűrű a forgalomban.

Már sötétedik, ki van világítva a pagoda, lenyűgöző látvány a hatalmas arany csúcs. Az udvarán rengeteg banán van kupacba rakva és valamilyen nagy gyümölcs aranyra festve, kosarakban.

A part is tele van étkezdékkel. Elég mókás látvány a kicsi, óvodásszékeken üldögélő sok felnőtt. Jól néznek ki a friss, nyárson sütött húsok, halak, de azt mondta a srác, hogy inkább itt ne együnk. Így csak egy ananász juicet iszunk, mi is lekuporodva az alacsony székre egy alacsony asztalkánál. Nem volt túl jó, szerintem túl vizes volt. Reménykedem, hogy nem csapvízzel, vagy netán a folyó vizével hígították fel.

Folyik a munka a parton, pedig már sötét van. Egy hajóból még rakodnak kifelé, a hosszú stégen férfiak nagy, nehéz zsákokat cipelnek hátukon.

Hosszú volt a napunk, az elmúlt 24 órában nem volt rendes alvás, rendes evés. Valami vacsora után kell nézni, aztán alvás.

Az ételek láttán kicsit tanácstalanok vagyunk hol és mit együnk. Nem néznek ki rosszul, csak nem tudjuk mi micsoda. És valljuk be, egy kicsit a higiéniával is gondunk van. De egy két nap és megszokjuk. A srác elkísér
egy közeli étteremhez, én inkább étkezdének nevezném, mint étteremnek. Zöldséges rizst választunk, arról tudjuk micsoda.

A hotelszobába vissza érve, az ágy felett a falon egy 20 centis gekkó fogad. Kicsit megrémülök tőle, ő is tőlem, mert egy pillanat alatt eltűnik. Laci szerint nagyon jó lakótárs, megeszi a szúnyogot. Hamar elalszom, nagyon fáradt vagyok.




December 29.

Yangon

Yangon, Yangoon, Rangon, Myanmar fővárosa és egyben legnépesebb városa.

Minden térkép és felirat másképp ír minden földrajzi és helységnevet, és mindenki másképp ejti ki a szót. Ez sokszor félreértéshez vezet taxisokkal, kalauzokkal. És sok dolognak van régi és új neve is, amit össze-vissza használnak, ez is bonyolítja a helyzetet.

Kicsit fáradtan ébredünk, nem volt sok alvás az éjszaka. Ha nem kapcsoltuk be a légkondit, akkor nagyon meleg, levegőtlen volt a szoba, ha bekapcsoltuk akkor meg túl hideget csinált, még ki kell tapasztalni. Nem is merek gondolni rá, hogy mikor volt utoljára kitakarítva. És hangosan zúgott. Laci el se indulna Ázsiába füldugó nélkül, de én nem bírom megszokni.

Reggelit kapunk a hotelben. Tojásrántotta, sütemény, kávé, tea, papaya, ananász. Már az első napon kiderült, hogy itt nincs rendes kenyér. Igaz, sajnos, már otthon se nagyon. Szóval, csak szeletelt, plasztikba csomagolt kenyér van, olyan mint a szivacs, és nagyon édes. Pirítósnak még elmegy, de az édes íze nem tetszik. A tojásrántotta sem ízlik ezzel az édes "kenyérrel."

Laci már megint elhagyta útközben utolsó kedvenc muszlim sapkáját, így sürgősen be kell szerezni egy újabbat. Már tegnap megtudtuk, hogy nem messze innen van egy muszlim negyed, ahová most el is taxizunk.

Szinte lehetetlen haladni, olyan dugó van. Azért lassan csak eljutunk a célig. A taxis megmutatja, hogy hová menjünk be, ő addig megy egy tömböt. Szűk utcában, a keskeny járdát teljesen elfoglalják az árusok. A  gyalogos közlekedés is egy dugó. Az első árusnál van csomó sapka, vesz is Laci több darabot - nála fogyócikk a sapka. Közben megérkezik a taxisunk is.

Nagyon meleg van, 32C, elviselhetetlen zajos, poros a város. Kérjük a taxist, hogy vigyen el egy parkba ahol vannak fák, lehet sétálni, pihenni. Reméljük, hogy ott hűvösebb lesz és kevésbé poros, zajos.

A Kandawgyi tó partjára megyünk, a Karaweik parkba. Jól gondoltuk, a fák alatt kellemes a levegő és csönd is van. A tavon egy királyi bárka van kikötve, most étterem.

 

Szép tiszta, rendben tartott parkban vagyunk. Sokan sétálgatnak, heverésznek a fűben, mi is leülünk Fiatal párok megszólítanak, fotózkodni szeretnének velünk. Anyukák körénk terelik az apróságot és csinálják a képeket. Csupa mosoly mindenki. Tényleg extrém kedves, barátságos a viselkedés itt!

A Kayin törzsnek van valami ünnepnapja, azért van sok család és rengeteg gyerek itt a parkban. Burmában sokféle nép és törzs él. 178 nyelv van használatban, de csak a burmai hivatalos.

A park bejáratával szemben van az állatkert. Majd azt is megnézzük.

Sok embernek be van kenve az arca, homloka egy bézs színű krémszerű anyaggal. Zömében nőknek és gyerekeknek, de látunk néhány bekent arcú fiatal férfit, srácot is. Van, aki a karját is bekeni. A thanaka fa ágaiból vágnak kisebb rudakat, és víz hozzáadásával reszelik, ebből egy krémszerű anyag lesz és ezt kenik magukra. Sok helyen árulják kozmetikumként. Azt mondják, azért kenik magukra mert szép. És véd az erős napsugárzás ellen is. Laci szerint azért mert fehérebbnek akarnak látszani. Ha fekete lenne a cucc nem kennék magukra.

 

A tó egy része tele van lótusszal, néhány bimbó is látható. Nagyon szép lehet amikor tele van rózsaszín virágokkal a tó. Fa hídon vezet az út a tavon keresztül, a virágok felett.

A távolban látszik a Shwedagon pagoda aranyló csúcsa. Oda igyekszünk.

Azt gondoltuk, hogy a parkon át el lehet jutni a pagodához. De elkanyarodik a sétány, ki kell menni a parkból és egy forgalmas, hosszú, emelkedő úton kell felkaptatni a pagoda irányába. Nem jó hír, mert egyre melegebb van.

Sokat gyalogolunk felfelé, és nem igazán vagyunk biztosak, hogy jó felé haladunk, mert kanyarog az út. Elérkezünk egy gyalogos híd alá, és fent a híd végében újra meglátjuk a pagodát. Nem tudjuk hol van a bejárat, feljáró sincs sehol. Nehéz tovább gyalogolni felfelé ebben a melegben, fáradtak vagyunk, meg lusták is. Laci kitalálja, másszunk fel a hídra a töltésen, és már ott is vagyunk. Én nem tartom jó ötletnek, de Laci már indul is. Hiába ellenkezésem, ő már fent is van a hídon, már a korláton mászik át. A hídon lévő emberek nagyon készségesen akarnak neki segíteni. Mit tudok tenni, nem akarok ott maradni, így én is megmászom a töltést. Kicsit lihegve érünk egy pagodához, aminek a bejáratánál van egy kis büfé, leülünk teázni.

Épp jókor érkeztünk, pár perccel később jönnek át a hídon rendőrök. Lehet nem örültek volna ha látják  mutatványunkat. Tőlük kérdezzük meg, hogy ez melyik pagoda. Kiderül, hogy ez nem az a pagoda amit mi láttunk és keresünk, de az sincs messze a híd másik oldalán.

Még egy kis séta és liftezés után megérkezünk a Shwedagon pagodához. Arany pagodának is nevezik. Ez Myanmar legszentebb, legnagyobb és egyben legnagyobb költséggel épült buddhista templom együttese.
A hatalmas központi sztúpát, ami közel 100 méter magas, és 433 méter kerületű, teljes egészében arannyal borították, a tetőket drágakövekkel díszítették. A csúcs hegyét egy 76 karátos gyémánt ékesíti.

Laci viccesen megjegyzi, hogy azért tették oda a monkok vagyonukat, mert onnan nehéz lelopni. Más értelmét nem látja.

A fő sztúpát szfinxek őrzik, oroszlántestű griff madarakkal. Több mint száz pavilon és aranyozott sztúpa veszi körbe. A kisebb sztúpákban  Buddha képmásai, elefántok, szellemek és más mitikus teremtmények láthatóak.

Csak mezítláb lehet belépni, zokni se lehet a lábon. Rövidnadrág és vállat nem takaró felsőrész is tilos.
Belépőt kell venni, és egy biztonsági kapun kell átmenni.

Az udvarra érve tényleg elkápráztató a látvány. Magasodik a hatalmas sztúpa, a napfényben csillog minden kisebb nagyobb arany csúcs. Nem is tudom merre induljak, mit nézzek, annyira gyönyörű. Fotóznám, de olyan hatalmas minden, hogy nem fér bele a képbe.

Minden sztúpában, pavilonban vagy előtte legalább egy hatalmas szobor látható. És ami nem arany, az is sárga, vagy vakítóan fehér. De itt többnyire minden arany.

Nagyobb pagodák előtt monkok ücsörögnek, úgy néznek ki mintha imádkoznának. De ez lehetetlen. Imádkozni csak egy Teremtő Istenhez lehet, Buddha meg egy ember volt. És a "buddhist temple" szó is hamis. A templomok imádkozásra épültek. Itt nincs imádkozás, ezek csak pagodák lehetnek.

Nem bírom elfogadni ezt a buddhizmust. Ez nem egy vallás, ez csak egy filozófia, de nem az enyém. Látványos... egy darabig.

Az előbb láttunk egy nőt feküdni mozdulatlanul egy járda szélén, csak úgy az aszfalton, takaró nélkül... Tőle egy méterre egy három éves kislány feküdt, szintén mozdulatlanul. Lehet, hogy aludtak, akár halottak vagy betegek is lehettek. Mindenki elsétált felettük, talán egyedül mi vettük őket észre.

Közben a színarany sztúpán öklömnyi drágakövek vannak.

Nőkből álló csoport jön, söprögetnek. A talpam így is elég fekete lett mire kijöttünk.

Minél tovább sétálok az elkápráztató épületek, csipkés, aranyozott kis házikók, mitikus szobrok között, annál inkább úgy érzem, hogy egy mesében vagyok.

Mikor meglátom a "discós" Buddhát, még inkább az az érzésem, hogy mesében vagyok. Nekem valahogy nem illik össze a Megvilágosodott Buddha feje, meg a körülötte villogó diszkó fény.

Ahogy mások, Laci is megkongatta a harangot, mert nagyon utálta ezt a mezítlábasdit. Pedig kényelmes és egészséges mezítláb járni.

Van itt egy Buddha múzeum is, de most nincs nyitva.

El vagyok kábulva a látványtól mire kiérünk. Vagy inkább kábítva? Ez volt a cél?

Kezd sötétedni, már nincs kedvünk többet gyalogolni, taxiba ülünk és visszamegyünk a hotelba. Hosszú volt a nap, elfáradtunk. Kicsit megviselt a hosszú utazás és az öt és fél órás időeltolódást is érzem még.

Keresni kell egy jobb éttermet mint a tegnapi volt. Pár utcával arrébb találunk egyet, majdnem európainak néz ki, de egy török muszlim étterem, a konyha olasz. Kifogástalan tiszta, megnézzük a kínálatot. Jó drága, nagyon kevés burmai engedhetné meg magának. Jól esik a gomba leves, utána egy igazi pizza, fás kemencéből. Olyan nagy a pizza, hogy nem bírjuk megenni, ezért elcsomagoltatjuk, elvisszük, majd jó lesz holnap. Aztán nem visszük messzire, mert a sarkon nem bírom megállni és oda adom a kutyakölyköknek.

Itt a sarkon egy betonkocka alatt lakik egy mama kutya öt pici kölykével. Annyira aranyosak, ahogy jönnek ugrálni, nyalakodni. Előttük is van kitéve étel, főleg rizs,de nekik adom az én részemet a pizzából. Laci smucig, ő nem. Nagyon ízlik nekik. Aztán ugranak Laci lábára, húzzák a cipőfűzőjét.

Rengeteg kutya van az utcákon, szabadon szaladgálnak minden felé, jól viselkednek. Nem soványak, etetik őket. Esténként mindenhol ki van nekik rakva tányérokba, vagy csak újságpapírra a járda szélére valami étel.

December 30.

Yangon

Nehéz felkelni, még mindig az időeltolódást nyögjük. Otthon még csak hajnali három óra van. Reggeli ugyan az mint tegnap.

A vonatállomásra indulunk, jegyet szeretnénk venni az Inle tóhoz. Gyalog indulunk, a Lonely Planet térkép szerint nincs messze az állomás, és már elegünk van a dugóban való taxizásból. Legalább többet látunk a városból ha sétálunk.

Könnyű tájékozódni, számozva vannak az utcák. A gyaloglással vannak nehézségek, mert sok helyen nincs járda, vagy el van foglalva az árusok által. Ha mégis szabad a járda akkor nagyon figyelni kell a nyitott csatornafedelekre. Nem is csatorna fedelek, hanem betonkockákból áll a járda ami alatt a szennyvíz folyik, és sok helyen hiányoznak vagy sérültek a kockák. Néhol nagy tömeg van, de nem esik bele senki. Ha nálunk lenne egy ilyen lyuk, két percen belül öten biztos bele esnének.

Az úttest túloldalára is nehéz átjutni. Zebra nincs, lámpa se. A nagyobb kereszteződésekben van csak közlekedési lámpa. Többnyire a kocsik között kell átjutni a túloldalra úgy, hogy ők nem állnak meg, de még csak nem is lassítanak. A dudát viszont eszeveszetten nyomják. Mindig a gyalogosnak kell utat adni, vagy sietni, hogy átérjen. Az egyik kanyarban Lacinak neki is gurul egy autó. Motorok viszont nincsenek. Ebből a városból a balesetveszély miatt ki vannak tiltva a motorok.

Rengeteg az utcai étkezde, a járdákon végig sütögetnek, főznek. Mintha senki se enne otthon. Sok zöldség, gyümölcsárus is van, a zöldségek nagy részét nem ismerem, nem is tudom mi micsoda.

Tényleg nem volt messze az állomás, hamar odaérünk. Elég szegényes koszos állomás. Sok vonat innen nem indul, minden üres, semmi mozgás. Egyedül mi vásárolunk jegyet.

A jegypénztárnál kiderül, hogy nem megy közvetlen vonat az Inle tóhoz, csak átszállással tudunk oda utazni. Ami azt jelenti, hogy Thazi-ban kell leszállnunk a vonatról kb. 500 km, 12 órás út után, és onnan majd másnap reggel busszal tudunk tovább menni a tóhoz, még 200 km. Megvesszük a jegyeket első osztályra, a másnap reggel hatkor induló vonatra.

Közben ebédidő lett, éhesek vagyunk. Éttermet nem látunk, csak a járdákon sok utcai étkezdét. Egy összefüggő étterem a város. Kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy merjünk-e ilyen helyen enni, de győz az éhség. Körülsétáljuk őket, hol, mi a választék. Nagy kondérokban látunk valami leves félét, amit körülülnek és úgy eszik.

Aztán az egyik helyen látunk dhalt, azt választjuk. Itt is koszos kis műanyag székeken lehet ülni a járdán. Nem túl jó ízűen eszünk, nem ízlik, a végén meg se esszük. Még szokni kell a higiénia hiányát is, ha jól akarunk lakni.

Visszaindulunk a hotelbe kicsit pihenni. Sok taxis ránk dudál, fuvart kínálnak, de mi inkább gyalogolunk. Nehéz megszokni, vagy inkább nem is lehet megszokni a nagy zajt. Olyan roncs állapotban lévő zsúfolt buszokat látunk, csodálkozom rajta, hogy egyáltalán még tud gurulni. Nagyon zajosak a teherautók is, és mellé párosul a sok dudaszó. Itt természetes a dudálás, sőt, mintha kötelező lenne.

Zsúfolt mellékutcák, lógó villanyvezetékek, a házak fala sok helyen omladozik, fekete, penészes. Gondolom a hat hónapos esős évszak teszi. A fő útvonalon néha kirí a környezetből egy egy rendben tartott épület. A mellékutcákban az emeleti ablakokból  egy-egy madzag lóg le, nagy csipesszel a végén. Ezen engedik le, vagy húzzák fel a dolgokat. Pl. láttuk egy helyen, hogy a koldusnak ilyen madzagon engedtek le pénzt. Az is furcsa ahogy sokszor látunk embereket kocsikat lökdösni. Ezek a kocsik duplán parkolnak, de szándékosan kézifék nélkül, így el lehet lökdösni az útból.

Külföldiekkel nem nagyon találkozunk, elvétve látunk egyet-egyet. Némelyik siet, úgy tűnik, mintha itt dolgozna, itt is lakna. Lehet, pl. angol nyelvtanár... Több hirdetést láttunk, ahol angol nyelvtanárokat keresnek.

A hotelbe visszaérve egyből jön Ms Lha Lha, hozza a kis asztalkánkat, kávét, teát kínál. Én pihenés képen a cicákkal játszok.

Később lesétálunk a folyópartra, ez a Yangon folyó, ahol megérkezésünk estéjén már jártunk. Most megnézzük világosban is. Ismét a Botataung pagoda mellett megyünk el, ahová még tegnapelőtt még úgy gondoltam, hogy majd bemegyek, de tegnap akkora pagoda-dózist kaptam, hogy inkább kint maradok. Elég lesz kívülről megcsodálni, most nappali fényben.

A folyópartra érve szembesülünk vele, amit a múltkor a sötét miatt nem láttunk, hogy milyen kosz van mindenhol. Pedig milyen szép lehetne a part padokkal, rendben tartott környezettel.

Egy hajóról kifelé, férfiak most is nehéz zsákokat cipelnek hátukon, mintha itt 24/7 menne a rakodás.
Színes kis csónakok állnak a kikötőben és mikor egy megtelik 5-6 utassal indul a túlpartra. Pedig nem látszik ott semmi csak lakatlan folyópart. Gondoltuk, menjünk át, nézzük meg mi van ott. De nem vittek el a csónakosok. Meg van nekik tiltva. A csuklóikkal mutatták, hogy jön a police és bilincs lesz. Valami miatt minket nem vihetnek, csak a helyieket szállíthatják. Laci szerint a balesetek elkerülése végett. Nehogy egy turistával süllyedjen el a csónak. Mondjuk, velünk, akiknek nincs is biztosításunk.

Nem adjuk fel, ha nem csónakkal, akkor átmegyünk hajóval. Három dokk van, mindegyikben áll egy hajó, de egyik sem megy a túlpartra. Ezek, hatalmas plakátjaik szerint egész napos kirándulásokat szerveznek kajával, pincérrel, stb., ami nekünk nem kell. Úgy látszik másoknak se, mert itt ácsorognak. Talán ezek az utazási irodák tiltották meg a csónakosoknak a fuvarozást? Mindegy, majd lesz más alkalom.

Bámészkodunk még egy kicsit, aztán elindulunk kaját vásárolni. A holnapi 12 órás utazáshoz kellene valami ennivalót vennünk, mert azt mondták nem lesz büfékocsi a vonaton.

Itt nincs olyan, hogy szendvics. Rendes kenyeret se kapunk, csak néhol látunk csomagolt "szivacsot". A közértben sem tudjuk sok mindenről, hogy mi micsoda. Egy csomó minden van vakum csomagolásban, de elég kétesen néznek ki. Végül valami kolbászt választunk, és veszünk egy csomagolt szivacs kenyeret, paradicsomot, gyümölcsöt, meg rágcsálni valót, mogyorót, pisztáciát és innivalót. Burmában nem lehet inni a vezetékes vízből, így mindenhol árulnak palackozott vizet.

A mai nap is gyorsan eltelt. Már kevésbé zavar az időeltolódás, kevésbé vagyunk fáradtak.

Mint minden este, megint tanácstalanok vagyunk a vacsorával kapcsolatban. Nagyon jól néznek ki az utcán sütögetett saslikok. Van több féle hús, és zöldség is. Mindig minden friss, finom, igazi. Inkább csak az elkészítés vagy a tálalás furcsa. Azt nem értem, hogy a csirke fejet minek grillezik meg, mit esznek meg rajta a taraján kívül. Csak fej van a nyárson, a másik nyárson meg csak láb. Aztán inkább elmegyünk az étterembe ahol tegnap voltunk. Ott lehet kezet is mosni és tiszta asztalnál evőeszközzel enni.

December 31.

Yangon - Thazi

Korán kelünk, ötre jön értünk a taxi, megyünk a hat órakor induló vonathoz.

Sejtettük, hogy a vonat nem egy Intercity lesz, de most látva a körülményeket, elgondolkodom rajta, hogy hogyan fogom kibírni a 12 órás utazást. Kopott koszos a vonat és csak az első osztályon vannak ablaküvegek. Igaz, nem lehet őket felhúzni, úgy be vannak szorulva és olyan koszosak, hogy nem lehet rajtuk kilátni. Zöld függönyök lógnak rajtuk. Itt párnázott székek vannak, koszos huzattal, kiült szivacsokkal. Az egyik oldalon egymás mögött helyezkednek el az egyszemélyes ülések, a másik oldalon kettes ülések vannak egymás mögött. A másodosztályon nincs üveg az ablakon, csak csupaszon a keret és műanyag üléseken ülnek az emberek. Itt mindkét oldalon kettes ülések vannak, egymással szemben. Étkező kocsi valóban nincs.

Elfoglaljuk helyünket, egymás mögött ülünk. Mikor leülök akkor szembesülök vele, hogy nem látok ki az ablakon. Pont olyan magasságban van az ülés, hogy a lehúzott ablak felett nem látok ki, alatta meg a kosz miatt. Dühös vagyok, mert pont azért megyünk vonattal, hogy lássunk. Állva kilátok, de nem lehet ilyen hosszú utat végig állni.

Indulás előtt mindenki kap egy üveg vizet. Pontosan menetrend szerint, hatalmas csattanással és rándulással indulunk. Azt hiszem zajos lesz az út. Laci már veszi is elő a füldugóját. Én azon szenvedek, hogy mit kellene csinálnom, hogy kilássak az ablakon. Azért választottuk a vonatot, hogy lássuk Burmát. Addig nyújtózkodom,  míg felülök a karfára. Innen pont kilátok. Igaz, hogy keskeny és kemény, de ha felrakom az ülésre a lábam, kicsit kényelmesebb. Körbe nézek, az a pár külföldi aki a vonaton van szintén azon mesterkedik hogy kilásson az ablakon. Aztán később látom, hogy ők is ezt a karfás technikát alkalmazzák.

Nem csak hangos, nagyon rázkódik is a vonat, és nagy a  huzat. A csomagtartóra helyezett hátizsákom félő, hogy a fejemre esik, így inkább oda kötöm. Ajtó sincs a vagonok között, úgy csattognak a kerekek, hogy kiabálva kell beszélni. A huzat miatt meg bekötöm a fejem. Még szerencse, hogy van nálam egy kendő, amit sálnak szoktam használni. Most jó lesz a fejemre.

Mire a vonat kiér a városból, feljön a nap. Napfelkelte, naplemente, bárhonnan nézi az ember, mindig szép.

Nem haladunk túl gyorsan, max. 50-70 km/ó sebességgel. Nehéz megítélni. Elképesztő a nagy zaj. Időnként hatalmas por csapódik be az ablakokon. Nagyon el vannak használva a sínek. Úgy rángatózik a vonat, hogy alig bírok fennmaradni a karfán. A járda a két vagon között 30 centit mozog bármilyen irányba. Fotózni se könnyű, nagyon mozog a kezem. Pedig már lenne mit, már kivilágosodott.

  

Kisebb-nagyobb falvak mellett haladunk, némelyik nyomortanyának tűnik. Sok a műanyag szemét végig a sín mellett. De vannak rendezettebb környékek is, modern házakkal.

Büfékocsi nincs, de minden állomáson felszáll egy csomó árus, fejükön vagy karjukon kosarakkal, amiből mindenféle gyümölcsöt, édességet, saslikot, és még sok mást kínálnak. Termoszból kávét és teát is árulnak. Sok közülük nem marad a vonaton a következő állomásig, hanem mikor már rég kiment az állomásról a vonat, akkor ugrálnak lefelé portékájukkal.

A mellettünk lévő ülésen egy kisfiú utazik az anyukájával. A kisfiú kikerekedett szemmel, egyfolytában minket néz. Lehet, hogy most lát először fehér embert, azért nem tudja rólunk levenni a szemét. Mikor anyukája mondja, hogy fotózzuk le, sírni kezd szegényke. Lehet megijedt. Mikor megéhezik, anyukája megszoptatja. Úgy látom ez náluk teljesen természetes, az utunk során sok, nyilvános helyen szoptató nőt láttunk.

Szép a táj, szívesen nézelődök, fotózok, csak ne lenne ilyen kényelmetlen ez a karfán üldögélés. A fejem is zúg már a zajtól meg a huzattól, hiába a kendő. Kicsit aggódom is, hogy meg fogok fázni.

Sok helyen aranylik a fák mögött egy-egy pagoda csúcsa. Igaz, itt már nem mindegyik arany, csak a színe.

Mezőgazdasági munkák folynak mindenfelé. Különböző színű, szabályos mértani formájú termőföldek mellett haladunk el. Traktort még nem láttunk. A tulok az igavonó állat errefelé. Nem irigylem a munkásokat. Nem lehet könnyű ilyen melegben a tűző napon. Néhol egész csapatok, 20-30 ember dolgozik együtt.

Mikor megéhezünk, elővesszük a tegnap vásárolt útravalót. Én a kolbásszal kezdem, de az első falat után elmegy tőle a kedvem. Nagyon rossz íze van. Számomra ehetetlen, nagyon édes. Ezek után Laci már bele se kóstol. Lehet, hogy ezt nem is így kell megenni, hanem meg kellene sütni. Szerintem akkor is édes maradna, nekem meg az édes nem jön össze a kolbásszal. Viszont nincs más ennivalónk, amit a szivacs kenyérrel meg tudnánk enni. Az árusoktól nem merünk semmit venni, így marad a pisztácia. Aztán jön egy árus akinél van főtt tojás. Veszünk néhányat, az már jó a kenyérhez és van paradicsomunk is. Hiányzik a só, és a kenyér nagyon édes. Jóllakni nem fogunk. A következő árustól főtt kukoricát veszünk, az nagyon finom, de arról is hiányzik a só. Később még veszünk dinnyét, hogy meglegyen a napi gyümölcs adagunk.

Lehet, hogy kár volt dinnyét enni, mert már szólít is a szükség. Nem mondom, kész mutatvány egy ilyen rázkódós vonaton elvégeznie az embernek a dolgát úgy, hogy ne érjen hozzá semmihez, mert az állapotokat le se írom.

Délutánra már nagyon elfáradok, fáj a hátsóm a karfától, zúg a fejem a zajtól és a huzattól. De nem adom fel, nyomkodom a fényképezőgép gombját.

Nagyon elálmosodtam, muszáj kicsit aludnom, mert leragad a szemem. Elszundítok, de kényelmetlen az ülés  és már szinte kibírhatatlan a sokat emlegetett zaj. Én meg nem szeretem a füldugót, fáj tőle a fülem, így épp egy keveset alszom csak.

Mikor felébredek, hegyeket látok a távolban keletre. Elhagytuk a sík vidéket, velünk párhuzamosan fut egy hegylánc, ahogy a térkép mutatja. E mögött, szintén párhuzamosan van az Inle-tó. Holnap, majd Thazi-ból,  busszal fogunk eljutni a tó északi csücskéhez.

Lassan kezd lemenni a nap, de olyan fáradt vagyok, hogy már nincs kedvem fotózni. Felmerült a kérdés, honnan fogjuk tudni mikor kell leszállni? Idő szerint nemsokára Thaziba kéne érkeznünk, de ennek nincs nagy jelentősége errefelé. Mindjárt sötét lesz, könnyen lehet, hogy nem fogjuk látni az állomást jelző táblát. Megkérjük a kalauzt, hogy szóljon mikor Thazi következik, de ő nem jön odáig, előbb leszáll. Laci odamegy a külföldiekhez, akik dánok, érdeklődik hogy ők meddig utaznak. Ők tovább mennek északra, Mandalayba. Az egyikőjük megpróbálja a telefonján megnézni, hogy hol járunk és mennyi lehet még hátra, de a térképe nem mutatja Thazit. Van egy fiatal helyi pár a vonaton, ők mondják, hogy majd szólnak mikor kell leszállnunk.

Már nagyon szeretnék leszállni, és pont most, az utolsó állomást nagyon lassan tesszük meg, többször állunk, aztán csak döcögünk. Kicsit már türelmetlen vagyok. Este fél hétkor csattogunk be Thaziba.

Van hotel foglalásunk, így nem kell keresni szállást. Igaz, nincs választék, egy hotel van csak. Még a yangoni hotelből csináltak nekünk itt egy foglalást. Lovaskocsis taxisok állnak az állomás előtt. Már jön is egyikőjük, hogy elvisz. De mi elküldjük, gyalog akarunk menni, mert azt mondták közel van az állomáshoz a hotel. Kicsit erőszakosnak tűnik a taxis, nem tágít. Aztán jön egy másik is, és ő is el akar vinni. Akkor tűnik fel, hogy egyenruhában vannak, és a ruhájukon a hotel neve van. Mivel tudják, hogy jövünk, értünk küldték őket.

Nagyon rázkódik a lovaskocsi, pedig nem vágtázunk. Kapaszkodnunk kell, hogy ki ne essünk. Még szerencse, hogy mégse indultunk el a sötét, poros utcán, mert gyalog a nagy hátizsákkal elég messze lett volna. Megérkezünk a hotelhez, hát mit ne mondjak, nem egy luxusszálloda. Olcsónak olcsó, 10 USD a szoba, de ha csillagokkal kell mérni, akkor ez mínusz két csillagos. Alvásra is épphogy jó lesz. Van a szobában két ágy, meg egy kis asztalka és semmi más. Zuhanyzó és vécé a folyosó végén. Nem működik a konnektor a szobában, nem tudom feltölteni a fényképezőgép akkumulátorát. Mikor szólunk, kapunk egy másik szobát. Az is ugyanolyan, és tele van szúnyoggal, de működik a konnektor. Szólunk a szúnyogok miatt, jönnek és befújják a szobát szúnyogirtóval. Megkérdezzük, hogy hol tudunk vacsorázni, azt ajánlják, hogy együnk náluk, máshol nem jó.

Azért elmegyünk megnézni a környéket. Éhesek vagyunk, alig ettünk ma valamit. Tényleg nem sok lehetőség van vacsorázásra, így visszamegyünk a hotelbe enni. Külföldiekkel nem találkoztunk az utcán, a hotelben is csak egy ausztrál pár volt akik éppen Mandalayba indultak taxival, most este. Éjszaka utazni? Abban mi a buli? Aztán eszembe jutott, hogy inkább elindultak most, mert nem akarnak itt maradni. Kicsit megértem őket.

Az éttermi rész három asztalból áll, inkább néz ki raktárnak mit étteremnek. Az egyik oldalon kopott szekrényekben a konyhai dolgok, kartondobozok, újságok, és még ki tudja mi más egymásra pakolva, felhalmozva, csupa por minden. E mögött van a konyha, inkább be se mentem megnézni milyen állapotok uralkodhatnak ott. A másik oldalon az asztal mellett törölközők lógnak, egy autó és egy motor is áll bent, mint egy garázsban. Három az egyben. Étterem, raktár, garázs.  

Nem szívesen vacsorázunk itt, de megint győzött az éhség. Zöldséges és húsos rizst választunk. Nem túl bizalomgerjesztő látvány, nem is ízlik, de megesszük a nagy részét.

Fáradtak vagyunk, de nincs kedvünk felmenni a szobába. Kimegyünk körül nézni a környéken. Most jut eszembe, hogy ma van szilveszter. Annak itt nincs semmi nyoma. Egy közeli étterem tele van, mindenki feszült figyelemmel néz valami Premier League meccset. Az utcákon nincsenek, nincs forgalom. Néhány  motoros időnként hangosan bőgeti motorját, azt mondták a hotelben, hogy a Szilveszter miatt.

Sötétben is látszik, hogy egy szegényes, koszos településen vagyunk. Poros utcák, járda nincs. Látnivaló se, így vissza sétálunk a hotelba. Egyre fáradtabbnak érzem magam, javaslom Lacinak, hogy menjünk aludni. Ő még nem akar, inkább üldögélne a hotel előtti padon. Hamar meggondolja magát, elviselhetetlen szag jön fel a csatornából, inkább ő is jön aludni.

Kicsit undorral zuhanyzok a zuhanyzó állapota miatt. Igazán meleg víz sincs. Jó hír, hogy legalább a szúnyogok eltűntek a szobából. Alig várom, hogy reggel legyen és induljunk innen tovább.



Január 01.

Thazi - Inle tó

Nem aludtam jól, fáztam, rázott a hideg és közben le vagyok izzadva. Laci is mondja, hogy nem érzi jól magát. Én alig bírok felkelni, fájnak a végtagjaim, ráz a hideg. Van nálam lázmérő, megmérem. Ez a baj, 37,5. Nem láz, de én már a hőemelkedést se bírom, teljesen le tud dönteni. Aztán futok a vécére, még jó, hogy nincs messze a folyosó vége. Mindketten nagyon rosszul érezzük magunkat. Kóválygunk mintha el lennénk varázsolva. Reggel hétkor indul a busz amivel tovább kéne menni az Inle-tóhoz. Nem bírunk felkelni, megbeszéljük, hogy majd a későbbi busszal megyünk, pihenünk még kicsit. Laci is megméri a lázát, neki is hőemelkedése van. Van nálunk gyógyszer, bevesszük és visszafekszünk, időnként futunk a vécére.

Úgy tűnik, a későbbi busszal se leszünk képesek elmenni. Lemegyünk szólni, hogy nem csekkolunk ki, mert betegek lettünk, majd talán a délutáni busszal indulunk tovább. Nagyon kedvesek, egyből segítenének. Kérdezik mi a baj, és hoznak gyógyszert is. Nincs rá szükségünk, hoztunk magunkkal. Aztán elmeséli a hotelos hölgy, hogy volt itt egy turista, aki olyan beteg lett, hogy húsz napig itt feküdt és hányt. Biztató. Én nagyon reménykedem benne, hogy a délutáni busszal el tudunk menni. Nem akarok ezen a koszos helyen maradni még egy éjszakát. Nem beszélve arról, hogy szinte biztos, hogy az itteni vacsorától lettünk betegek, és mit fogunk akkor itt enni?

Felmegyünk a szobába aludni még egy kicsit. Laci talán kicsit rosszabb állapotban van mint én, így azon gondolkodik, hogy itt kell maradnunk. Meg vagyok ijedve, semmiképen nem akarok itt maradni. De be kell látnom, hogy ilyen állapotban nem tudunk buszra szállni és 200 km-t buszozni, ami az útviszonyok miatt legalább hat órát venne igénybe.

Aztán kitalálom, hogy menjünk taxival mint az ausztrálok. A városban taxizás egyáltalán nem volt drága és tegnap este az ausztrál pár is taxival indult Mandalayba, az is vagy 200 km. Kérdezzük meg, hogy mennyiért vinnének el. Ha taxival megyünk, akkor ott állunk meg ahol akarunk, és a hátsó ülésen lehet feküdni is. A menetidő is valamivel rövidebb lenne és talán nem is ráz annyira a kocsi.

Laci nem nagyon akar elindulni, de aztán sikerül mindent kihánynia magából, amitől azonnal újjá született, és végül lemegy megkérdezni a taxit. Kiderül, hogy nem drága, és ők el is visznek amikor gondoljuk, hogy készek vagyunk az indulásra.

Nagyon örülök neki, már attól jobban vagyok, hogy nem kell itt maradnunk. De még pihenünk egy kicsit.
Megbeszéljük, hogy egy óra múlva induljunk. Addig iszunk egy teát, legyen valami a gyomrunkban, meg kell a folyadék is.

Eszembe jut az a babona, hogy amit csinálsz január elsején, azt csinálod egész évben. Nem is tudom, hogy örüljek vagy ne? Csavargok egész évben, vagy beteg leszek egész évben? Vagy betegen fogok csavarogni? Még szerencse, hogy nem vagyok babonás.

Egy órakor, kicsit félve, elindulunk. De megnyugvás, hogy a kocsival bárhol, bármikor megállhatunk. Egyébként mindketten jobban érezzük magunkat.

Keskeny hegyi szerpentinen haladunk, szinte alig fér el egymás mellett két autó a kanyarokban. Sok a teherautó, lépésben araszolnak felfelé, mögöttük egy-egy feltorlódott személykocsi konvojjal. Itt senki nem erőszakos az előzéssel, ahogy azt tavaly Nepálban tapasztaltuk. Itt senki nem tolja le a másikat, mindenki türelmesen megvárja egymást. Jól haladunk, ügyes a sofőrünk. És a betegségünk miatt egyszer sem kellett még megállni. Laci néha elfekszik a hátsó ülésen, kérdezi, hogy akarok-e helyet cserélni. Én elöl ülök, nem akarok feküdni, lenyűgöz a táj. Imádom a hegyeket, a szerpentineket. Nyomkodom a fényképezőgép gombját, minden pillanatban van mit fotózni. Megint nagyon sok fotónk lesz.

Bevallom, néha nem vagyok nyugodt mert nagyon veszélyesnek tartom ezt a jobb kormányos jobb oldali közlekedést. Sokszor teljesen áthajol a sofőr hozzám, hogy lássa előzhet-e.

A kutyák miatt is többször rám jön a szívbaj. Sokan vannak és össze vissza szaladgálnak az úton. Egészen picike kis kölykök is. Néha úgy érzem millimétereken múlik, hogy mi nem ütjük vagy mások nem ütik el őket. De úgy látom mindenki nagyon figyel rájuk, mindig lelassítanak, dudálnak nekik, próbálják elkerülni a balesetet. Ahhoz képest, hogy mennyi kutya van az utakon és milyen nagy a forgalom, szinte alig láttam elütött állatot. Tényleg vigyáznak rájuk. Azért én sokszor mutatom a sofőrnek, hogy vigyázz, kutya! Szerintem utálja aggódásom, ő is látja amit én, de mindig csak mosolyogva bólogat és megnyomja a dudát. Sok banánültetvény mellett haladunk el, termés is van rajta bőven. Az egyik útszakaszon tiszta fehér minden, a fák is, mintha havasak lennének. Talán mész kitermelés folyik itt?

Egész jól bírjuk, már két órája autózunk. De most már kell egy kis pihenőt tartanunk, megállunk egy étkezdénél, iszunk egy teát. Nagyon meleg van, szerintem több mint 30C fok.

Érdekes a természet, hogy milyen formájú hegyeket alakít ki. Sofőrünk mondja, hogy nemsokára egy kilátóhoz érkezünk, ha van kedvem fotózni akkor megáll. Fotózni mindig van kedvem.

Nem olyan a kilátó mint amire gondoltam, de ez se rossz. Egy fából készült kis étkezde előtt álltunk meg. Innen jó a kilátás a hegyekre. Egy öreg nénike ül a bejáratnál. A nénike állítólag 83 éves, ami itt csoda számba megy, mert a várható életkor Burmában 58 év. Ez igaz lehet, tényleg nem láttunk sok idős embert az utunk során.

Nem lehet bemenni cipővel. Pedig jó nagy kosz van, csupa por minden. Levesszük a cipőnket, aztán csinálunk pár fotót. Fotózás közben veszünk észre egy hatalmas, tenyérnyi pókot a fák közé kifeszített 2 m-es hálóján.

Már korábban is feltűnt, hogy szinte sehol nincsenek útjelző táblák, nincsenek kiírva a települések nevei. Nehéz tájékozódni itt egy idegennek.

Még naplemente előtt Kalaw városba érünk. Ez a város piacáról híres. Megállunk egy kicsit piacozni. Mikor kiszállunk a kocsiból, meglepődök milyen hűvös van. Fel kell venni egy kardigánt.

A piac mellett megcsodálhatjuk az Aung Chang Tha sztúpát, aminek arany, ezüst és üvegmozaikjai csillognak a napfényben. A piac szűk, zsúfolt kis utcákból áll. Van itt minden, zöldség, gyümölcs, fűszerek, húsok, halak, virágok, ruhanemű, ajándéktárgyak amik között régiségek is találhatóak. Laci megkívánja az almát, vásárol is pár szemet. Nagyon finom, igazi ízű itt minden gyümölcs. A piac melletti téren fiatal srácok, talán bambuszból vagy valami ilyesmiből fonott labdával fociznak.

Piacozás után elhagyjuk Kalawot, Laci nem bírja sokáig, elalszik a hátsó ülésen. Kb. még másfél két óra utazás van hátra. Nemsokára besötétedik, addig még csinálok a gyönyörű tájról egy pár fotót.

Kicsit én is elbóbiskolok, mire felébredek sötét lett. Itt, közel az egyenlítőhöz mindig nagyon hamar, hirtelen lesz sötét.

Megint nem vagyok teljesen nyugodt a közlekedés miatt. Most a sok kivilágítatlan járművet tartom veszélyesnek. Már többször megfigyeltem ázsiai utazásaink során, hogy sötétedés után sem használják a járművek a világítást. Mintha spórolnának vele. És közvilágítás sincs. Nem értem, ők ezt nem tartják veszélyesnek? Nem céljuk látni és látszani?

Szerencsére már nincs messze a tó. Kibírtuk betegen a napot. Most van először, hogy szólok, azonnal meg kell állnunk, mert halaszthatatlan dolgom van. Pont itt van egy cölöpökön álló fából készült templom, amire felhívja figyelmünket a sofőr. De már teljesen besötétedett, így sajnos nem látjuk jól, nem is tudom lefotózni, nem lesz jó a felvétel.

Nagyon várom már, hogy megérkezzünk. Fáradt vagyok, nem is vagyok túl jól, sokat rázkódtunk ma is a rossz utakon. Igaz, a látvány kárpótolt érte.

Fél hétre megérkezünk a hotelhez. Ezt a helyet is még a yangoni hotelből foglaltattuk, hogy ne megérkezéskor keljen hotelt keresgélnünk. Nem is hasonlít a Thaziban lévő hotelhez. Nagy kertben van, több kis épületből áll. Elég tágas a szoba, tiszta, rendes minden, és csönd van.

Lepakolunk és elmegyünk vacsorázni. Egész nap semmit nem ettünk, csak teát ittunk. Igazából nem is vagyunk éhesek, de muszáj enni valamit. Levest választunk, az könnyen lecsúszik.

Visszafelé már csak vonszoljuk magunkat a fáradságtól. Újból hőemelkedésünk van, beszedjük gyógyszereinket és bedőlünk az ágyba. Úgy alszom mint akit agyon vágtak, reggelig fel sem ébredek.




Január 02.

Inle-tó

Ez Mianmar második legnagyobb tava, Shan államban helyezkedik el. A tó 21 km hosszú, amit 1000-1500 m-es hegyek vesznek körbe. A part mentén és a szigetein 17 falu lakosai élnek cölöpökön álló bambuszházakban. Úszó kerteket művelnek a tavon, amit csónakból művelnek, mintha a szárazföldön lennének. A tó egyik nevezetessége a lábbal evező halászok. Így mindkét kezüket tudják használni a halászathoz. A másik látványosság az úszó piac, ahol csónakokból árulják a portékáikat a hegyi törzsek.
Itt is sorban sorakoznak a sztúpák aranyozott kupoláikkal.

Jobban vagyunk, de a közérzetünk nem az igazi. Muszáj enni, nagyon legyengültünk egy nap alatt. Nem vagyok éhes, de erőltetni kell kicsit. Reggeli tojásrántotta édes kenyérrel, kávé, tea, gyümölcs. Itt minden hotelben ez a reggeli. Tegnap már sötét volt mikor megérkeztünk, most csodálom meg a szép, rendben tartott kertet a pálmafákkal, virágokkal. Minden szoba egy önálló épület, előttük kis teraszok vannak, asztalkával és nyugággyal. Kényelmes, de hiányzik belőle a párna. Egyre jobban feltűnik, hogy sehol nem használnak párnát, még egyet sem láttunk. Minden fából van, sehol egy kárpit, vagy egy puha párna. Már fáj a hátsónk a sok kemény széktől.

Tehát, Nyaungswe faluban vagyunk és ki szeretnénk jutni az Inle tóra. Innen, a hotel elől a főút egy hídhoz visz ami egy csatorna felett ível át, ez a csatorna vezet ki a tóhoz, és a híd tövében vannak a csónakosok.

Az utcákon már a jól ismert por és zaj. Itt még több teherautó, valamiféle kis traktorok járnak, elviselhetetlen zajjal. Hogy bírja aki rajta ül? Erre felé már sok motoros is van, csak Yangonból vannak kitiltva. Mintha ki lenne szedve a kipufogók belseje, mindegyiknek akkora hangja van. Pedig nem nagyok, max.125 cm3 motorok.

Nem akarunk taxizni, szívesebben sétálunk. Az út mentén minden épület egy üzlet vagy étkezde. Sok furcsaságot látunk. Mint például ez a kávézó.

Van piac is, de most nem megyünk be, inkább meg kellene találni a hidat meg a csónakosokat. Pagodát nem kell keresünk, abba minden pillanatban belebotlik az ember.

Gyalogolunk az út szélén mikor megszólít egy biciklijét toló idősebb ember, valami csónakról beszél, a többit nem értjük. Jön mellettünk, beszél sokáig, mi mondjuk neki, hogy nem érjük, de azt meg ő nem érti. Tisztelettudó, szimpatikus az öreg, de már kezdjük unni. Laci mondaná neki, hogy hagyjon békén, mikor rájövünk, hogy őt keressük. Hát nem kellett sokat keresni, ők hamarabb megtalálnak minket, mint mi őket. Ő pont egy csónakos és azt magyarázza, hogy kivisz a tóra ha akarjuk. Így már mindjárt más, megkérdezzük mennyiért. Valahogy éppen pont érkezik egy másik biciklis is aki kezébe ad a mi biciklisünknek egy térképet és egy angol nyelvű programot, aminek segítségével az öreg elmagyarázza, hogy hová vinne el, mit mutatna meg, és az mennyibe kerülne. Már nincs messze a híd, együtt megyünk oda. Rengeteg csónak van kikötve, megmutatja  melyik az övé.

Közben előkerül egy hölgy is, bemutatkozik, ő az öreg lánya. Sokkal jobban tud angolul és ő is elmondja a programot és az árat. Nagyon kedves emberek, mint mindenki akivel eddig találkoztunk.

Menjünk most, vagy majd később? Aztán Laci kitalálja, hogy menjünk inkább holnap, mert annyira hangos a csónak a motor zajától, hogy ő inkább hozná a füldugóját. És holnap indulhatnánk korábban is, már nemsokára dél van. Meg is egyezünk velük, hogy holnap  reggel kilenckor itt leszünk. Kérnek előleget, mondván, hogy tankolnia kell. Szerintem meg csak biztos akarnak benne lenni, hogy jönni fogunk.

Maradunk még kicsit a parton nézelődni. Egyfolytában jönnek mennek hatalmas dübörgő motorzajjal a csónakok. Mindegyik csónakba annyi széket helyeznek el, amennyi utast éppen visznek. Teljesen rá vannak állva a turizmusra, ebből élnek. Itt elég sok külföldi van, de nem is csoda, ez a tó Burma egyik fő látványossága. Laci meg is jegyzi, hogy belekerültünk a turista forgalomba, pedig igyekszünk kikerülni őket.

Fáradtak vagyunk, még mindig érezzük kicsit a betegséget, visszamegyünk a hotelbe lepihenni. Nagyon meleg van, borús, fülledt a levegő. Nincs kedvünk már gyalogolni a porban, fogadunk egy oldalkocsis motoros taxist aki mindkettőnket elvisz.

A pihenésnek lőttek, mert a szembe lévő építkezésről jön a zaj, egyfolytában flexelnek és még valami hülye discót is ordíttatnak.

Elmegyünk inkább ebédelni. Nem merünk utcai étteremben enni, nehogy tetőződjön a baj, így beülünk egy rendes étterembe. Nem nagyon kívánok enni, megint csak levest kérek.

Vissza megyünk a szobába, hátha nincs már olyan zaj. A zaj megszűnt, viszont a kinti meleg ellenére kellemetlenül hideg van a szobában. Kimegyek a nyugágyba, ott pont jó. Nincs áram, így nem tudok netezni, pedig írtam volna az itthoniaknak, hogy megvagyunk, minden rendben. Nem baj, majd később.

Laci észrevesz egy hatalmas pókot két fa közé szőtt hálóján, le akarjuk fotózni. Azt próbáljuk, hogy olyan legyen a fotó, mintha ránk mászott volna, ezzel szemléltetve, hogy mekkora. Laci mondja, hogy álljak a pók mögé, menjek egész közel és majd úgy fotóz le. Könnyű mondani! Menj Te és majd én fotózok! Na ez lett belőle.

Vacsorát keresve körbe járjuk a környéket, megnézzük az éttermek kínálatát. Itt esténként annyira lehűl a levegő, hogy fel kell venni valami kardigánt, vagy kiskabátot. Vagy mindkettőt, mert fázok.

Sok nézelődés után egy helyi étterem mellett döntünk. Itt látunk több külföldit vacsorázni. Akkor biztosan nem lehet rossz. Ha már tóparton vagyunk, szívesen ennék halat. Van többféle hal az étlapon, csak nem nagyon tudom, hogy melyik milyen. Igazából csak egy sima sült halat szeretnék, vagy inkább grillezett halat. Persze, nem azt kaptam amire gondoltam, de ez sem volt rossz. Azért a kenyér hiányzott hozzá. Desszertnek palacsintát kérek.

Mire befejezzük a vacsorát, elkezd esni az eső. A pincér srác mondja, hogy itt ilyenkor sosem szokott esni, holnap már jó idő lesz. Nem is kicsit esik, kéne egy esernyő. Szerencsére a kapucnis kabátomban vagyok. Perceken belül hatalmas tócsák keletkeznek a gödrös úton, nincs menekvés, az autók verik ránk a saras vizet. Csurom vizesek leszünk mire a hotelbe érünk. A szobában még hidegebb van mint délután. Jól esik a forró zuhany.



Január 03.

Inle-tó

Nem aludtam jól, sokszor felébredtem, behallatszott, ahogy szakadt az eső, és fáztam is. Nem volt igaza a pincér srácnak, most is szakad. Egybefüggő felhő van, nem úgy néz ki mintha egyhamar elállna. Mindegy, azért elmegyünk a kikötőbe, aztán meglátjuk mi lesz. Szerencsére hoztuk magunkkal a vízálló nadrágokat. Igazából a motorozáshoz hoztuk, a huzat ellen, mert majd Mandalayban szeretnénk motort bérelni. Most nagyon jól jönnek. Vízálló kapucnis kabátom és magas szárú cipőm is van, így túl nagy baj nem lehet. Nyoma sincs a tegnapi melegnek, jól lehűlt a levegő. A hotelben kapunk egy esernyőt, indulhatunk.

Kicsit mérges vagyok, hogy zuhog az eső, pont most, amikor csónakkal akarunk menni. Laci azzal vigasztal, hogy nem baj, legalább valami újfajta élményben lesz részem, és a nagy hőségben meg csak hőgutát kapnánk a fedetlen csónakban. És csak mi leszünk egyedül a vízen és ezzel a turistákat is el fogjuk kerülni.

Hatalmas tócsákat próbálunk kerülgetni a sártengerben, kevés sikerrel. Morgok magamba eleget mire a kikötőhöz érünk. Lehet, hogy nem is visz a csónakos ki a tóra ilyen időben? Úgy látom Lacit nem zavarja annyira az eső mint engem. Meg másokat se. Esernyővel motoroznak. Igaz ők megszokták, a monszun alatt hat hónapig egyfolytában esik. Jön egy taxi, leintjük, hogy ne keljen a vízben gyalogolni.

Ott vagyunk a megbeszélt időre, és csodálkozva látom, hogy menyien vannak a vízen az eső ellenére is. Jönnek-mennek a csónakok, esőkabátban, esernyővel ülnek a csónakokban. Érdekes látvány, jól néz ki ahogy libasorban egyforma esőkabátban, egyforma esernyővel ülnek a csónakokban.

Nagyon megörül a csónakos mikor meglát minket. Mutatja, hogy indulhatunk is. De mi nem vagyunk ennyire biztosak a dologban. Várni szeretnénk egy kicsit, hátha eláll, vagy legalább kevésbé szakad. Bár a felhőket nézve nem sok esély van rá. Az öreg is mondja, hogy soha nem szokott ebben a hónapban esni eső. De most ide tévedt egy ciklon Kína felől, az okozza a rendkívüli esőt. Egész Burmában esik, rosszkor jött, és a parasztok nagyon bánatosak emiatt, tönkre megy a rizs ültetvényük.

Rendben van mondja az öreg, várjunk de akkor nem fogjuk látni az úszó piacot, mert az csak korán reggel van. Sajnálom, mert biztos nagyon érdekes. Attól tartok, hogy ilyen időben majd mást se fogunk látni, csak szétázni.

Beülünk a szegényes kis koszos étkezdébe, ott várjuk, hátha enyhül az eső. Az öreg meg ránk vár egy másik asztalnál.

Frissen sütik a szamoszát, kérünk belőle. Nagyon finom, jól esik a forró teával.  

Az öreg már indulna. Szerintem félti a fuvarját, nehogy a végén meghiúsuljon. A szamósza után Laci int neki, ő azonnal hozza az esőkabátokat, esernyőket. Lassan egy órája várakozunk, de ugyanúgy esik, akár el is indulhatunk, lesz ami lesz. Nem az öreg jön velünk, a fia fog vinni. Családi vállalkozás. Még egy gyors megbeszélés apja és fia között, kapunk mentőmellényt és egy pokrócot is, aminek nem sok értelme van ebben az esőben, és már indulunk is.

Vág a szél, az eső, meg a közelünkbe jött csónakok is fröcskölik ránk a vizet. Próbálom úgy tartani az esernyőt, hogy legalább az arcomba ne csapjon a víz, és közben óvjam a kamerát is. Nem fogja bírni az esőt, viszont jó lenne fotózni is.

A tóhoz kivezető csatorna partján végig cölöpökön álló házakban laknak. Feladom a fényképezést, nem tudom tartani a gépet is és az esernyőt is, már csupa víz. Átadom Lacinak, szenvedjen vele ő. Én is szenvedek, mert ha úgy tartom az esernyőt, hogy ne vágjon rám az eső akkor nem látok semmit. Ha meg látok, akkor az összes víz fentről is és a tóból is az arcomba csapódik. Igaza volt Lacinak, tényleg másfajta élmény mintha sütne a nap. Egyenlőre utálom. Bezzeg itt van a széken párna, ami pár perc alatt úgy átázott, hogy tocsogok a vízben. Szerencse, hogy a nadrágom tényleg vízálló. A cipőm viszont nem, már tocsog a lábam benne.

Mire végigérünk a csatornán és kiérünk a tóra, megszokom a helyzetet. Már nem érdekel, hogy csurom vizes vagyok. Sajnálom, hogy ködös, párás az idő, nem látszik rendesen a táj. De ami látszik az gyönyörű!

Kis szigetek bukkannak elő, rajtuk cölöpházakkal. Látunk a távolban egy lábbal evező halászt is, de sajnos a távolság és a zuhogó eső miatt nem sikerülnek a fotók. És a csónak is mozog. A part mentén halványan kirajzolódnak a hegyek körvonalai. Azért így esőben is csuda szép a látvány.

Elérkezünk egy úszó veteményeskerthez, és végre eláll az eső. Bambusz cölöpökre vannak rákötözve a növények, itt paradicsom. Kis "utcácskák" vannak a sorok között, hogy csónakból tudják metszeni, kötözni, betakarítani a termést.

Nem sokáig tartott az eső szünet, újra esik, elő kell venni az esernyőt. Jó erős esernyő, nem fordítja ki a menetszél se, nem úgy mint az otthoniakat, alig fúj a szél és már ki is fordult. Utólag már sajnálom, hogy nem hoztam haza egyet.

Sokan élnek itt cölöpházakban, olyan a tó, mintha utcákra lenne osztva. Egy pillanatra Velencében érzem magam. Távolban megpillantunk egy aranyló kupolát, egy falu pagodája. Vannak modernebb cölöpházak is, ezeken már üveg is van az ablakokon.

Első állomásunk ahol kiszállunk egy fonoda - szövöde - festőde - varroda. Lótusz, selyem és pamut ruhaneműket készítenek.

A bejáratnál egy tűzrakást körbeülve férfiak melegszenek és szárítják vizes longyi-jukat. A longyi  egy pamutból készült, henger alakúra varrt deréktól földig érő szövött anyag, amibe belebújva és elöl összekötve nők és férfiak egyaránt viselnek. A nők sok színű mintásakat, a férfiak egyszínű sötétebbeket.

Welcome teával várnak minket, aztán végigvisznek a műhelyen. Megmutatják a szövőszékeket ahogy dolgoznak rajtuk a szövőnők. És azt is, hogy hogyan lesz a lótuszvirág szárából fonál. A bemutató végén egy kis hídon átvisznek a shopba, vásárlást remélve. A lótuszból készült dolgok nagyon drágák. Egy sál közel 100 dollár. Sokféle dolgot készítenek, a gyerek ruháktól kezdve a felnőtt ruhadarabokig mindent. Sálak, blúzok, ingek, táskák, és rengeteg longyi. Mindegyik nagyon szép és a pamutból készültek nem drágák. Szerettem volna venni magamnak egy longyit, nyáron nagyon jó lett volna szoknyának. De sajnos egyik színnel se barátkoztam meg igazán. Mindegyik nagyon szép volt, és ott bármelyiket szívesen hordanám, de itthon azért kicsit visszafogottabb színeket, mintákat hordanék. Így elmaradt a vásárlás.

Kora délután van már, éhesek vagyunk, megkérjük a csónakost vigyen ebédelni. Még mindig esik az eső, nem kellemes a vizes párnára ráülni. De már nem bánom, tényleg különleges élmény így esőben csónakázni. Nagyon szép a táj, ahogy jönnek mennek a felhők, párásodik a levegő, hol elő bukkannak a hegyek a pára mögül, hol teljesen eltűnnek.

Mire a cölöpökön álló étteremhez érünk, megint eláll az eső. Végig nézem az étlapot és úgy döntök, hogy megint halat eszek. A tegnapi vacsoránál nem olyan volt a hal mint amit reméltem, megpróbálom, hátha most sikerül azt rendelni amire gondolok. Egy kislány jön asztalunkhoz a rendelést felvenni. Megkérdezzük hány éves. Azt mondja 13. Sok helyen dolgoznak az éttermekben gyerekek. Úgy tűnik boldogan, élvezettel és felelősséggel csinálják. Banánlevélben sült halat rendelek, de előtte jól fog esni egy forró zöldségleves.

Jó választás volt, nagyon ízlett. Már kezdek hozzá szokni, hogy semmihez nincs kenyér. Laci hátra megy a mosdóba, majd kiabál, hogy menjek oda, mutat valamit. Lefelé mutat a tóra, hogy onnan van az ebéded. Lenézek, egy hálót látok tele úszkáló halakkal. Akkor ez biztos friss volt.

Következő állomásunk egy szivarkészítő műhely. A félhomályban nők és lányok ülnek törökülésben a földön, mindannyian szivart sodornak. A nevezetes burmai szivart. Kézzel sodorják, napi kb. ötszáz darabot. Nagyon gyorsan sodorják, szinte követhetetlenek a mozdulataik. Mikor elkezdünk videózni, megmutatják lassan is a műveletet. Nagyon szép bambuszból készült, kézzel festett ajándéktárgyakat lehet náluk vásárolni és természetesen szivart. Laci vesz is egy csomaggal, haza viszi a haveroknak.

Teljesen eláll az eső. Indulunk a Phaung Daw Oo pagodához. Ennek az az érdekessége, hogy a benne lévő öt kis Buddha szoborra a hívők már annyi aranyat ragasztottak, hogy elvesztették eredeti formájukat, inkább csak öt arany golyó látszik. Most is ragasztgatták rá az aranyfüst lemezeket, de csak férfiak tehetik, nőknek tilos oda menni.

Laci nem akar bejönni. Nincs kedve levenni a cipőjét, inkább kint marad a csónakossal. Addig megmutatja neki hogyan kell egy tisztességes csomót kötni, mert kikötéskor nagyon megbízhatatlan csomót kötött a srác. A világ összes hajósa által használt "bowline-t" mutatja. Laci tudja, éveket töltött a tengereken. És meg van lepődve, hogy ilyen elemi dolgot nem tudnak az itteni viziemberek. Nagyon örül a srác, mikor sikerül megkötnie élete első rendes csomóját.

Mai programunk utolsó állomásához, a "hosszúnyakúakhoz" megyünk. Egy sor pagoda mellett csónakázunk el. Szép látvány a vízen tükröződő sok aranyló csúcs.

Ők a Kayan törzs tagjai. Igazából nem burmaiak, Thaifödről települtek át ide. Nyakukon, csuklóikon, lábszáraikon réz karikákat viselnek, csak mert szépnek tartják. Igazából nem is karikákból áll a dolog, hanem egy kb. 8 mm-es réz rúdból hajlított spirál. 9 éves kislányra tesznek fel 13 spirált ami 4 kg, 17 évesre 14 spirált ami 6 kg és 20 évesre 24-25 spirált ami 8-10 kg.

Nem értem őket. A szépség miatt cipelnek ekkora súlyt vállukon egész életükben? És hogy teszik fel, vagy veszik le? El se tudjuk képzelni... Hogyan hajol le? Hogyan mosakszik? Hogyan fekszik? És arcukon a legkisebb bánat sem látszik, mosolyognak mint mindenki más. Érthetetlen.

Sajnálom, hogy nem tettem fel ott ezeket a kérdéseket nekik, biztos szívesen megválaszolták volna.

Nagyon kedvesen bekalauzoltak az üzletbe. Sálakat és longyikat szőttek a Kayan asszonyok, de volt itt számtalan más, szebbnél szebb és nagyon régi dolog is. Fából készült szobrok tömkelege, szőtt, hímzett falvédők, könyvek, ősrégi tetováló tűk, ékszerek, csontból készült törzsi fejdíszek, fel sem tudom sorolni őket. Sokáig tudtunk volna nézelődni. Felpróbáltuk a fejdíszeket, kicsit bohóckodtunk. Nekik is tetszett a dolog, mondta a hölgy, hogy majd ő lefotóz minket. Végül vettünk nekem egy szép ezüst elefántos karkötőt.

Hirtelen lemegy a nap, sötétben csónakázunk vissza a kikötőbe.

Még el kell intéznünk a holnapi továbbutazásunkhoz a buszjegyet Mandalayba. Mikor a recepción érdeklődünk a buszok felől, kiderül, hogy reggel és napközben csak a tíz személyes kis buszok indulnak, és nagy busz csak este indul. Éjszaka nem akarunk utazni, mert látni szeretnénk a tájat, és nem akarunk megint hulla fáradtak lenni egy éjszakai alvás kimaradása miatt. De kisbusszal se szeretnénk menni, nagyon zsúfoltak, rázni fog a rossz út miatt és a buszok állapota se a legjobb. Megint taxival kellene menni? Laci meg is kérdezi mennyibe kerülne. Meglepődve halljuk, hogy olcsóbban elvisz egy taxi Mandalayba, mint amennyiért Thazi-ból ide jöttünk, pedig most több kilométert kell megtennünk. Már döntöttünk is, taxival megyünk, reggel kilenckor indulunk.





Január 04.

Inle-tó - Mandalay

Kicsit borús az idő, de legalább nem esik. A megbeszéltek szerint, kilenckor vár a taxi a hotel előtt. Olyan 300 km az út, kb. 9-10 óra. Ugyan azon az útvonalon megyünk amin ide jöttünk. Vissza kell menni Thaziig, és ott elkanyarodni északra, Mandalay felé.

Nagy a forgalom a hegyi szerpentinen, nehéz előzni a sok teherautót. Valószínű, ezért megy napközben a kis busz, és éjszaka a nagy. Éjszaka biztos nincs ekkora forgalom. Aztán egyes útszakaszokon meg alig van jármű.

Dél felé kisüt a nap, rögtön nagyon meleg lesz. Ebben a kicsi autóban jobban rázkódunk mint az előző terepjáróban, már évek óta nem dolgozik a lengéscsillapítója. Laci szerint nagyon keményre vannak fújva a gumik is. Próbálja magyarázni a sofőrnek, de ő meg van róla győződve, hogy nem túl kemények, annak pont ilyennek kell lenni. Pedig még nem láttuk, hogy nyomásmérőt használnának. Úgy látszatra fújják fel a gumikat. Emlékszem, Nepálban a gumis rálépett a motor kerekére és azt mondta, jó lesz.
 
Többször megállunk, enni szeretnénk valamit, de az út mentén mindenhol csak kis koszos étkezdék vannak. A Thazi méreg élmény óta meg vagyunk ijedve, nem merünk ilyen helyen venni semmit. Végül Laci iszik egy kávét. Azaz inna, de elég furán néz ki amit kihoznak, mindenféle dolgok úszkálnak a tetején. Inkább ő is egy teát kér.

Az étkezde mögött kialakított szobában lakik a család, mint az összes többi ilyen kajahelyen. Érdeklődve néznek a gyerekek, biztos ritka a fehér ember errefelé. Az út túloldalán dolgozik egy borbély. Folyóvíz, és egyáltalán, víz nélkül. Kérdezem Lacitól, hogy nem akar-e hozzá beülni? Nem akar.

Ennivalót nem találtunk, így maradt a banán és az apró süti a hátizsákból. Az út fele még hátra van. Örülök, hogy nem busszal jöttünk, abban még nehezebb lenne elviselni a rázkódást és a meleget.

Mandalayhoz közeledve sűrűsödik a forgalom. Nagyon sok a motoros, innen nincsenek kitiltva. Már megint egy nagyon furcsa közlekedési szokással szembesülök. A kétsávos egyirányú út jobb szélén mennek a motorosok, a bal szélén a lassú teherautók. A személykocsik valahol a teherautó és a motorosok közötti résben próbálnak előzni. Ezt is veszélyesnek találom.

Az út szélén hangos zeneszó mellett koldus férfiak és nők rázzák edényeiket.

                           


Most nincs hotel foglalásunk, de még hotel címünk se, így keresni kell. Van egy  motorkölcsönző műhely címünk, ahonnan majd holnap motort szeretnénk kölcsönözni, oda vitetjük magunkat. Azon a környéken szeretnénk szállást találni. Nem valami nagy hotelt keresünk, az első kisebbnél megállunk. Laci bemegy megkérdezni van-e szoba. Van, de ő smucig, így megyünk tovább olcsóbbat keresni. A következőnél azt mondja, ne tudd meg, hogy néz ki. Megyünk tovább. Nem könnyű autózni a nagy forgalomban és megállni ott ahol látunk egy hotelt. A következőbe én megyek be, de az se felel meg. Borzalmas állapotok vannak ott. Iszonyú büdös, dohos szag, a zuhanyzó és vécé a folyosón, el se tudom mondani milyen állapotban. Mikor mondom, hogy nem kell, gyorsan ajánl egy fürdőszobás szobát. Ott se jobbak az állapotok. Már az árral is lejjebb menne, de itt még akkor sem maradok ha ő fizet. Így keresünk tovább. Már azon vagyunk, hogy menjünk vissza a legelsőhöz, mert annak az állapota jó volt, és nem is volt az olyan nagyon drága, csak Laci ugye, mint említettem, smucig. Legalábbis erősen próbálkozik.

Aztán találunk egyet, ami végre megfelel. Az ára is jó és a szoba is elfogadható. Igaz itt is dohos szag van, de azt mondták, holnap kapunk egy másik szobát, így maradunk. Otthonos a hely, itt minden vendég külföldi és hátizsákos, úgy látszik ez a legnépszerűbb csavargó hotel a városban.

Kétféle utazók vannak. Akik keréken húzzák utazó bőröndjüket és a hátizsákosok. Mi az utóbbiakhoz tartozunk. Nincs is választásunk. Sokszor olyan talajon gyalogolunk ahol a gurulós bőrönd használhatatlan lenne.

Pénzt kellene váltanunk, mert már vacsorára sincs pénzünk. A hotelben nem váltanak és minden pénzváltó is bezárt már. De nagyon kedves a hotel manager, kínál kölcsön pénzt, majd holnap visszaadjuk neki. Mehetünk vacsorázni. Nagyon sötét van az utcákon, közvilágítás csak elvétve van, pedig bent vagyunk a város közepén.

Étterem nincs a környéken, csak helyi étkezdék. Megint nem tudom mit egyek, nem tudom mi micsoda. Ki van rakva a pultra a választék, el is mondja a felszolgáló, de így is nehéz választani, mert kinézetre nem tetszenek az ételek. Idegen a látvány és az elkészítés módja. De mint mindig, győz az éhség, választani kell. Reménykedem, hogy ezúttal nem leszek beteg.




Január 05.

Mandalay

Mandalay Burma második legnépesebb városa. 716 km-re északra Yangontól, az Irrawady folyó keleti partján fekszik.

Azt hiszem nem mondok újat azzal, hogy a reggeli itt is tojás, pirítós, gyümölcs.

Reggeli után mindjárt a folyópartra, a kikötőbe megyünk. Hajóval tervezünk majd visszamenni délre Yangoon-ba, Bagan-on át. Meg akarjuk tudni a menetrendet és az árakat. Nem a turista kirándulóhajókat keressük, hanem amelyikkel a helyiek utaznak. Nem kabinokat, pincéreket, turista csoportokat akarunk látni, hanem elvegyülni a helyiekkel a fedélzeten.

Forgalom, zaj, por szempontjából ez a város se más mint bármelyik ázsiai nagyváros. Csak csodálkozom mennyi motorost látok és milyen mutatványokkal kápráztatnak el. Azt, hogy többen ülnek egy motoron, akár négyen is egészen pici gyerekkel, már megszoktam. De kecskét szállítani a hátsó ülésen, az szokatlan látvány. Vagy egy másik motort keresztbe rakva az ülésen. Vagy több tucatnyi csirkét lábuknál lógatva körben a motoron. Sok furcsasággal találkozik itt az ember.

Tuk-tukkal megyünk a folyóhoz. Nagyon hangos, nagyon ráz, kapaszkodunk mindenbe, de alig tudunk az ülésen fennmaradni. Fém rács az ülés, már nagyon fáj a hátsóm.

A folyópart mentén végig sorakoznak a szokásos étkezdék, bennük a nyomortanyáknak kinéző lakásokkal. Nem értjük, hogy hová visz a tuk-tukos, mert sok kérdeződés után bekanyarodik egy utcába és egyre távolodunk a parttól. Nem akarjuk elhinni, hogy ott lenne a jegyiroda. Aztán kiderül, hogy jól tudja, tényleg ott van. Egy udvaron kell keresztül mennünk, úgy jutunk egy inkább hivatalnak mint jegypénztárnak tűnő helységbe. Egyből segítségünkre sietnek néhányan, és mikor mondjuk, hogy Baganba szeretnénk hajózni, kiderül, hogy hetente csak két hajó megy oda, a legközelebbi majd vasárnap. Még csak csütörtök van. Laci nem akarja elhinni és azt hiszi nem jól értenek minket. Többször elismétli a hölgynek, hogy nem turista  hajóval szeretnénk menni, hanem olyannal amivel a helyiek is utaznak, és az biztos megy többször is hetente. A hölgy nem csak kedves, türelmes is. Többször elismétli, hogy igen érti mit szeretnénk, de csak heti kettő olyan hajó van, szerdán és vasárnap. El kell fogadnunk, hogy ez így van és hogy itt fogunk maradni vasárnapig. Legalább többet látunk a városból. Megvesszük a a jegyeket.

Kint vár a tuk-tukos, de úgy döntünk mégsem megyünk vissza a városba,  inkább itt maradunk a parton körül nézni. Kifizetjük a fuvart és elköszönünk.

Végigsétálunk a parton. Nagy a kosz és a bűz. El se tudom képzelni, hogyan tudnak emberek így élni. Van itt hegesztő-műhely, száz éves esztergapadok, hatalmas zsákok faszénnel megrakva, gázolajos tartályok, hordók, amikből fullasztó bűz árad, pár méterrel arrébb koszos étkezdék. A folyón elég rossz állapotúnak látszó hajók állnak kikötve. A vízben mosnak, fürdenek. A ruhákat a parton a földre terítve és a hajókötelekre aggatva szárítják. Úgy tűnik többgenerációs családok hajókon laknak.

A nyomortanya végén egy aranyozott sárkányokkal, nagy elefánt szobrokkal díszített hajó parkol, ami hotelként működik. Úgy tűnik gyönyörű tisztaság uralkodik a hajón. Nagy az ellentmondás, pár méterrel arrébb csupa kosz és a bűz minden. Kíváncsiságból megkérdezzük mennyi egy kabin. Háromszorosa a hotelszobának, de itt benne van a kaja is.

A folyóval szemben az út túloldalán a City Park található ami igazából egy vidámpark. Sok játék nem működik, alig lézeng egy pár ember a parkban. Mi se megyünk be.

Inkább egy motorral elvitetjük magunkat egy európai  étteremhez amit a Lonely Planetből néztünk ki. Hárman ülünk a motoron. Laci ül középen, olyan kicsi a motor, hogy alig férek már fel harmadiknak. Messze van az étterem, sokat motorozunk. Elég kényelmetlen, meg is jegyzem, hogy ez nem egy Bömcsi.

Nagyon szép az étterem, pálmafák alatt, kis vízesések között vannak az asztalok. Kellemes hűvös van, ami jól esik a nagy melegben. És végre van párna a széken. Az étlapon van egy magyaros étel is, Magyaros birka gulyás.

Nagyon finom volt az ebéd, végre jóízűen ettem.

Ebéd után visszamegyünk a hotelba. Nagyon dohos szag van a szobánkban, talán rosszabb mint tegnap. Nem száradnak a vizes dolgaink, amik még a tónál áztak el. Sőt, a szárazak is már bevannak nyirkosodva. Kérjük, hogy mutassák meg a tegnap beígért másik szobát. Sokkal jobb, ott nincs dohos szag, és az erkélyre ki tudjuk teregetni a ruháinkat, ahol süt a nap. Átköltözünk oda. Ha már ilyen jó a szoba, akkor pihenünk is egy kicsit.

Délután elindulunk megérdeklődni a motorbérlést. Nincs messze, gyalog megyünk. Elmegyünk egy vonatállomás mellett, hát nem csoda, hogy rázott a vonat. Olyan görbe és hullámos a sín, mint egy eldobott madzag. Aztán látunk egy gyönyörű Ducatit. Csodálkozunk is nagyon. Ide, ezekre az utakra 900-as Ducati Monster? Minek? Itt nem lehet gyorsan menni a borzalmas útfelület miatt, és hely se lenne rá. Itt egy 125cc-s motor nagynak számít. Viccesen mondom is Lacinak, hogy szerinted volt már legalább hármasban ez a motor, vagy csak kettesben használják? Miközben csodáljuk, jön a tulajdonosa, büszkén ül fel rá. Megvárjuk míg elindul, had halljuk a gyönyörű Ducati hangot. Nagy gázzal indul a srác, jár a motor hátulja ide-oda a portól csúszós úton.

Minden utcasarok egy benzinkút vagy egy taxi állomás. Vagy a kettő egyben. A taxi nem mindig autót jelent, a legtöbb esetben inkább motort. A benzinkút pedig egy fa állvány, amire benzinnel teli literes műanyag palackok vannak sorba rakva, mellettük egy tölcsérrel.

Laci már nem biztos benne, hogy nagy élvezet lenne ebben a káoszban motorozni. A városban egy tolakodás az egész, és a városon kívül se jobb, mert ott is rosszak az utak.
                     

                                

                         
A motorkölcsönző egy amerikai srác, aki ide nősült, itt él családjával. Elmondja, hogy egy kirándulás Lashio-ba, ami 70 km, egy napig tart, két nap oda-vissza. Nagyon kedves, felajánlja, hogy nála hagyhatjuk nagy hátizsákjainkat. Nem fixálunk le semmit, még nem döntöttünk, reggelig van időnk.

Valahogy elment a kedvünk az egésztől. Kicsi, gyenge motorral vergődni a hatalmas kamionok között a nagy zajban és porban... Arra az elhatározásra jutunk, hogy mégsem bérelünk motort. Maradunk Mandalay-ban a következő két napban a hajó indulásáig.

Eljön az este és a szokásos vacsora keresés. Az egyik étteremben különböző húsokat sütnek nyárson. Gusztán néznek ki, azt választjuk. Viszont, ha már kenyér nincs, jó lenne valami saláta hozzá. Nagyon nehezen érti a felszolgáló, hogy salátát szeretnénk. Aztán amikor kihozzák, nagyon furcsán néz ki. Nem túl gusztusos. Valami mosogatólé színű folyadékban úsznak főtt zöldségek. Azért bele kóstolunk, de az íze se jó. Nagyon erős. Mondjuk, hogy ezt nem kérjük, próbáljuk magyarázni, hogy milyen salátát szeretnénk, valami zöldet. A pincér elviszi és pár perc múlva hoz egy másik adag ugyanolyat. Talán más az íze, de meg se kóstoljuk, visszavitetjük. Marad magában a saslik. Közben lesz egy rövid áramszünet, tök sötét lesz az étteremben. Túl jól nem laktunk. Jól  esne valami süti. Keresünk egy cukrászdát, de nem tetszenek a sütemények, nagyon színes cukormáz van rajtuk, olyan mű dolognak néznek ki. Nem eszünk süteményt. Visszamegyünk a hotelba. Kicsit nehéz tájékozódni az utcák között. Olyan mintha egy négyzethálóra lenne felosztva a város, és számozott utcanevek vannak. Nézzük a térképet, de nincs minden sarkon kiírva az utca száma Sokszor meg kell kérdezni valakit, hogy hányas utcában vagyunk, ők tudják. De ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy mire a következő kereszteződéshez érünk, elfelejtjük amit mondtak és ott újra meg kell kérdezni. Két szám adja az úti célt, kettő meg az utcasarkot ahol épp vagyunk, ugye. Ebből legalább egyet elfelejtünk. Valahogy nem megy a számok megjegyzése. Így megy ez addig, míg végre be nem érünk a hotel utcájába, ahol már ismerős a terep.




Január 06.

Mandalay

Ma városnézés lesz. A recepciónál unatkozik a hotel állandó taxisa, megkérjük mutassa meg térképen a város és környékének néhány nevezetességét, ami egy egész napos kirándulásba beleférne. Igaza van, ez a legjobb módszer rövid idő alatt sokat látni.

Először a folyón átívelő Irrawady hídon megyünk át a nyugati oldalra, a Sagaing régióba. A hídról gyönyörű kilátás nyílik a Sagaing Hillre. A fák között számtalan sztúpa csúcsa aranylik a napfényben.

A Sagaing Hill egyik pagodájához, az U Min Thonze pagodához megyünk. Ez a pagoda egy félhold alakú oszlopsor, 45 aranyozott Buddha szoborral. Csak sok lépcsőt megmászva lehet feljutni a pagodához. Laci lent marad a taxissal, amíg én felmegyek. A lépcsősor két oldalán árusok kínálják szebbnél szebb ékszereiket, ruhaneműiket. A lépcsősor végén le kell venni a cipőt. Mint minden más pagodába, ide is csak mezítláb lehet belépni. Nagyon meleg van, égeti a talpamat a forró kő.

Elképesztően gyönyörű a látvány. Sajnálom, hogy Laci nem jött fel és nem látja. A fotók nem adják vissza az igazi élményt. A félkör alakú építmény vakítóan csillog a napfényben. Minden boltíves ajtó mögött egy egy hatalmas Buddha szobor látható. Előttük az adomány gyűjtő ládákban halomban állnak a bankjegyek.

Az épület végénél egy lépcsősor vezet fel a tetőre, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a szomszédos hegyre, mögötte a távolban a folyóval.

Mikor leérek, kérdezi a taxis, hogy tetszett-e. Valóban nagyon szép volt.

Ma se lesz pagodából hiány, következő állomásunk a Swam Oo Nya Shin pagoda. Keskeny rázós hegyi úton haladunk. Egy útszakaszon útépítés folyik, ahol nők, fiatal lányok dolgoznak kemény fizikai munkát. Követ hordanak kosarakba rakva és a csípőjükön cipelik.

Azt mondja a taxis, hogy 120 ezer kyatot keresnek havonta. 90 dollár. Nagyon kevés. Aztán elmeséli az ő történetét is, hogyan sikerült karriert csinálnia. Itt komoly karriernek számít ha valaki autóval taxizik. Egy faluból jött, fiatal korában biciklivel taxizott, ami nehéz és keveset fizető munka volt. Aztán összeismerkedett egy francia házaspárral akik adtak neki kölcsön annyi pénzt, 10,000 dollárt, hogy tudott venni egy autót. Ő ezt évek alatt részletekben visszafizette, már nincs tartozása. Házat is vett és tisztességesen el tudja tartani családját a taxizásból. Elég mesebeli történetnek hangzik, de vannak csodák.

A pagoda bejárata egy teraszról nyílik, ahonnan rá lehet látni a városra és a folyón átívelő két hídra. Itt is a  szokásos rutin van érvényben, cipőt le, mehetünk befelé. A belépés ingyenes, de fizetni kell ha a fényképezőgéppel szeretnék fotózni. Telefonnal ingyenes. Ez számomra érthetetlen, hiszen némelyik telefon több és jobb képet és videót csinál mint egy fényképezőgép. Mindegy, ők tudják. Berakom a táskámba a gépet, majd használom a telefont. A bejárattal szemben egy gigantikus méretű Buddha szobor ül, ahogy kell. A pagodát körülölelő teraszról több pavilon nyílik, mindegyik tele van Buddha szobrokkal és  adománygyűjtő ládákkal.

Állítólag egy béka formájú hegyen vagyunk, ezért van egy nagy béka szobor a pagoda egyik sarkában, amit a hívők már fényesre simogattak, miután beledobtak valami adományt, persze. Van egy nyúl is mellette, annak a történetét nem ismerem.

A hegyről lefelé fejünk felett összenőtt fák alatt haladunk. Az út mentén a porban koldusok ülnek kendőjüket tartva, pár kyatot remélve.

Laci a rohingák felől kérdezi a taxist. Ahogy mi tudjuk, borzalmas dolgok történnek ott északon a banglades-i határnál. Már több nemzetközi emberjogi szervezet fajirtással vádolja a burmai hadsereget. Egy buddhista ország hadseregét?

Ő meg meg van lepődve, hogy egyáltalán ismerjük a szót. Maguk között bengali-nak hívják a rohingákat. És elmondja, hogy az indiai szubkontinens népei egy másik fajhoz tartoznak, semmi közük hozzájuk. Ők az indokinai népekkel és a fülöp-szigetiekkel rokonok. De, a rohingák tragédiájáról semmit nem mond. Vagy ő is csak annyit tud, amennyit a generálisok tudatnak vele, vagy nincs bizalma hozzánk, idegenekhez.

Az Irrawaddy - mostanában Ayeyarwady - partjára megyünk. Itt egy kisebb folyó torkollik bele, amin  komppal átkelve eljutunk Inwa-ba - eredeti nevén Ava-ba.  Ez a város a 14. század óta négyszer volt Felső-Burma királyi fővárosa, de mára csak egy szétszórt romokkal tűzdelt mező látszik belőle. Veszünk jegyet a kompra, a taxis majd megvár itt ezen az oldalon. A kormányos bekurblizza a motort és elindulunk a túloldalra. Nagyon hangos a jármű, csupa olaj minden. A csónakos a lábával kormányoz.

A parton lovaskocsik tucatjai várják az utasokat hogy megmutassák a város romjait. Nagyon meleg lehet a tűző napon a kocsin, és már pagoda túladagolásban szenvedünk, ezért kocsikázás helyett inkább gyalog indulunk útnak, hátha találunk valami mást a pagodákon kívül.

Bokáig érő forró porban gyalogolunk, de jól gondoltunk, látunk érdekeset. Art gallery az út szélén, borbély műhely a lovak között, cölöpökön álló bambusz kunyhó, a szomszédságában modern ház, elektromos kapuval, autóval az udvarán.

Sokat nem sétálunk, inkább beülünk egy közeli étterem árnyékos teraszára teázni. A pincér a teával együtt két nyugágyat is hoz, hogy kényelmesebb legyen a pihenés. Tüstént rá is fekszünk, nem rossz, de ez is bambuszból van, nagyon hiányzik egy puha párna.

Kis szieszta után visszakompozunk taxisunkhoz, akit most meg kéne találni. Nagy tömeg lett közben, rengeteg autó és busz áll a parkolóban. Úgy tűnik ez is egy turistás hely. Nem is emlékszem pontosan hová parkoltunk. Laci kérdezi, hogy felismerem-e a sofőrünket? Én? Amilyen az arcmemóriám, biztos nem. De nem baj, majd ő megismer minket, válaszolom. Én azt sem tudom milyen autóval jöttünk. Laci emlékszik rá, hogy valami piros írás volt a szélvédőn. Legalább valami támpont. Megvan a kocsi, már csak a sofőr hiányzik. Látja egy étteremből a pincér, hogy az autó mellett álldogálunk, és már hívja is a sofőrünket, aki sietve jön. Mondjuk neki, hogy inkább mi is ennénk valamit indulás előtt. 

Príma jó ebéd után elindulunk a mai nap utolsó állomására, Amarapura-ba az U Bein Bridge-hez. 200 éve épült a Taugthaman tavon átívelő híd, ami két falut köt össze, a hossza 1,3 km. Ez a világ legrégibb és leghosszabb cölöpökön álló tikfa hídja. Azt mondta a sofőrünk, hogy naplementében a legszebb a látvány, ezért ezt a programot hagyta a nap végére.

Rengetegen vannak, nagy a tömeg, a zöme turista. A híd környékén a part éttermekkel van tele. Egy kisebb piac is van, sok suvenir shop és az elmaradhatatlan pagodák. A piacon frissen sült rákokat és apró halakat árulnak, gondolom innen a tóból származnak.

Lacinak nincs kedve feljönni a hídra, nem bírja már elviselni a tömeget, egyedül indulok neki. Majd ő leül valahová addig teázni vagy kávézni. A híd elején valóban nagy a tömeg, nehéz az előrejutás. Nekem is kicsit félelmetes a tolongás ezen a keskeny, korlát nélküli hídon. Beljebb már ritkul a tömeg, néhol szinte üres lesz a híd, így sokkal kellemesebb a séta. Most alacsony a vízállás, a hídnak csak a középső harmada húzódik víz felett. Itt már korlát is van. Állítólag, van amikor olyan magas a víz, hogy az egész híd víz alatt van.

A tó mellett termőföld látható egy nád viskóval, kicsit arrébb egy pagodával. Egy magányos, kiszáradt fa áll a híd mellett, aminek úgy nőtt a gyökere, mintha lábak lennének és azon állna a fa. Egy nagy üreg van a törzsén, mint egy kis barlang. Különleges látvány ahogy az előtte álló vízben tükröződik.

A vízen kacsacsapat úszkál, mellettük halászok merítik hálójukat. Nem értettem, hogy mit csinálnak. Egy kifeszített háló közepén férfiak buknak a víz alá, mintha keresnének benne valamit. Aztán néhány vízinövényen kívül nem hoznak fel semmit, azt meg kidobják a hálón kívülre. A partról éppen elindultak csónakok, szép látványt nyújt egymás mögött haladó színes felvonulás.

Nem mentem végig a hídon, a közepétől visszafordultam. Megyek megkeresem Lacit hol üldögél. Nehéz a tömegben megtalálni valakit, ő hamarabb észre vesz, integet. Ül a fűben, gyönyörködik a tájban.

Megkeressük a taxisunkat, már az autóban vár. Mikor elindulunk Lacinak valami hiányzik. Nem találja a sapkáját. A muszlim sapkáját. Meg se lepődök ezen, hetente elhagy egyet. Gyorsan mondom, hogy álljunk meg, keressük meg, biztos megtaláljuk. Nem hiszi el, de próbáljuk meg. Aztán meg is találom, ott ahol legelőször üldögélt mikor én felmentem a hídra. Kb. ezer ember ment el mellette. Biztos mind buddhista volt. Megvan az öröm. Taxisunk jobban örül, mint Laci. Szerintem már nagyon menne, be szeretné fejezni a napot. Olyan hirtelen sötétedik be, hogy már teljes sötétségben autózunk vissza a hotelhez.

Egy indiai étkezdében vacsorázunk, pontosabban előtte az úttesten. Nagy kondérokban főnek különböző dolgok, megint nem tudjuk mi micsoda. Dahlt eszünk csapatival, sült csirkét és rizst. Kapunk egy kis tálban mosogatólé kinézetű valamit, nem gusztusos, nem is tudjuk mire jó, hozzá se nyúlunk.

 


Január 07.

Mandalay

Ma gyalog indulunk útnak, a Mandalay Hill-re igyekszünk. Innen látható a közeli dombon a Sutaung Pyai pagoda és állítólag gyönyörű a kilátás a városra. Az egyik utca sarkon csak nézünk mint a cirkuszban. Itt is nők dolgoznak az építkezésen, téglákat hordanak a fejükön. Több mint tízet raknak fel a fejükre és úgy viszik. Kész cirkuszi mutatvány.

A városból nézve úgy tűnt közel van a domb, már sokat gyalogoltunk, egyre melegebb van, és még mindig messze vagyunk tőle. Egy sarkon megkérdezünk egy motorost elvinne-e a domb tövébe. Megint hárman ülünk egy motoron. Felmenni a hegyre elég komoly túra lenne, Laci nem is tud oda felgyalogolni légzési problémája miatt. Leülünk egy étkezdében egy tea mellett megbeszélni, hogy mitévők legyünk. Mondom Lacinak, hogy még itthon olvastam, hogy fel lehet menni mozgólépcsővel is. Közben jönnek asztalunkhoz taxisok ajánlkozni. Megkérdezi őket Laci erről a mozgólépcsőről. Valóban van, majd fent a pagodán belül, aminek bejárata magasan a hegytetőn van, de ők felvisznek odáig. Megegyezünk velük, mehetünk. Most kettő motoron utazunk. Tényleg nem lett volna könnyű ezt a túrát gyalog megtenni, magasra kapaszkodunk a rázós szerpentinen. Néha olyan érzésem van leáll a motor, erőlködik és nem bírja tovább.

A bejáratnál a szokásos cipő levétel és utána lehet a mozgólépcsővel tovább menni fölfelé. De fizetni is kell kicsit, azt hiszem a kameráért. A két motoros srác nem tágít mellőlünk, pedig mondtuk nekik, hogy várjanak meg a motoroknál. Oda-vissza szól a megállapodás, és még nem fizettünk. Talán nem bíznak bennünk, hogy visszajövünk? De hova mehetnénk? Egy kijárat van, és nem fogunk a pagodában maradni estére. Kitartóan kísérnek, kalauzolni szeretnének, azt meg mi nem akarjuk. Akkor csak azt látjuk amit ők mutatnak. Majd mi eldöntjük merre menjünk, hátha úgy többet látunk. És amúgy sem értünk semmit abból amit angolul próbálnak  mondani, így teljesen felesleges a kíséret. De, ha betartják a pár lépés távolságot, úgy ok.

Az egész pagoda apró tükörből van kirakva, minden sziporkázik a napfényben. Most is dolgoznak rajta, aprólékos munkával egyenként ragasztják fel a mozaik darabokat.

Oszlopos, boltíves csarnokba érkezünk. Itt nincs olyan rengeteg Buddha szobor, inkább a mozaik berakások csillogása kápráztatja el az embert.

Van itt körbekerítve két nagy kobra szobor, a szájuk bankjegyekkel van teletömve. Tömeg van körülöttük, egy nő csukott szemmel, átszellemülve valami monológot ad elő. Mondja egyfolytában, szerintem estig abba se hagyja.

A teraszról valóban gyönyörű a kilátás a folyóra és túloldalán a városra. Mozgólépcsővel jöttünk fel, lefelé lifttel lehet visszamenni a parkolóba. Nagy a torlódás a lift előtt, kicsit sokan vagyunk.

Van a városban egy állatkert, oda szeretnénk eljutni. Mondjuk a motorosoknak, hogy vigyenek oda. De a hegyről lejövet az egyiknek bedöglik a motorja, át kell ülni Lacinak egy másik motoroshoz. Aztán maguk között valamit kavarnak, valamin vitatkoznak, inkább kifizetjük őket és nem megyünk velük tovább.

Meglátunk egy szamósza sütőt, veszünk belőle, még forró, most süti. Az út túloldalán rengeteg fehér sztúpa sorakozik egymás mellett. Pár méterrel arrébb ismét egy Pagoda épületegyüttes hatalmas udvarral, szobrokkal.

Gyalog messze lenne az állatkert ebben a melegben, de egy srác megáll mellettünk és felajánlja hogy elvisz oda. Megint hárman ülünk egy motoron. Nagyon furcsa így motorozni. Sűrű a forgalom, és mivel számomra úgy tűnik nincsenek szabályok, csak mindenki megy, kicsit izgulok. Úgy látom nem ok nélkül, a kereszteződésben pont előttünk ütközik két motoros. Nincs nagy baj, szinte csak koccantak, de azért biztos fáj a lába a lánynak, mert pont azt találta el a másik.

Megérkezünk az állatkerthez, a jegyvásárlásnál kapunk kis térképet is. Első látásra nagyon szép és ápolt a park. A bejárattal szemben nagy kőszikla van vízeséssel. Épp több iskolás csoport fényképezteti magát. Minden csoportnak különböző színű egyenruhája van, gondolom attól függően melyik iskolába járnak. Egy ovis csoporttal is találkoztunk, ők is egyenruhába öltöztek.

Az állatkerten belül egy kisvonat viszi körbe a látogatókat ha nincs kedvük gyalogolni. Gondolom a gyerekek élvezik a vonatozást. Bár szinte üres a vonat. És az egész kertben nincs sok látogató.

Elszomorító látványt nyújt az állatkert. Nagyon kicsi ketrecekben, sokszor a tűző napon, árnyék nélkül tartják az állatokat. Több tigris betonon fekszik, beton falú ketrecekbe zárva. Mások szerencsésebbek, ahogy az oroszlánoknak, nekik is jutott homokos talaj. De szinte semmi mozgásterük nincs a kicsi ketrecekben. A medvék még rosszabb helyzetben vannak, mert ugyanilyen kicsi helyre többen vannak bezárva. Szerintem nincsenek is jó állapotban, nagyon kicsiknek és soványnak tűntek, és nem volt szép a bundájuk se. Sok ketrec üres, aminek örültem, legalább nem szenved benne semmilyen állat. Más ketrecek elhanyagolt, rossz állapotban vannak. A krokodil helye kifejezetten koszos. Szép lenne a kert a sok fával, ha mindent fű takarna és nem a por. A padok is elhanyagolt állapotban vannak, koszosak, töröttek. Van egy tó függőhíddal, az is szánalmas. Miért? Nem tudnák kitakarítani? Nem tudnának élhetőbb életteret biztosítani az állatoknak ha már állatkertet üzemeltetnek? Nem csak az állatok, a látogatók is kellemesebben éreznék magukat. Bezzeg a rengeteg arany pagodára van pénz. Egy arany kupola árából mennyi állat érezhetné itt  jobban magát?

Van itt egy gibbonokkal teli ketrec is. Nekik legalább van némi mozgásterük, mert teljes egészében, ki tudják használni ketrecüket. A medencéjük ki van száradva, pedig biztos örülnének ha tele lenne vízzel. Egyfolytában ugrálnak le-fel, érdeklődve nézik a látogatókat, nyújtogatják a karjukat, hátha kapnak valami finomat. Közel tartom a fényképezőgépet, erre az egyik elkapja, majdnem sikerült elvenni a kezemből. A másiknak Laci oda nyújtja a térképet, vicces volt ahogy egyik oldalon a gibbon a másik oldalon Laci húzta. Ki az erősebb. Nagyon szeretem őket nézni, egy csoda ahogy az ágakon, rácsokon közlekednek. Nem is lehet követni mozdulataikat, olyan gyorsak.

A gibbonokhoz közeledve egyre hangosabb discó zenét hallunk, nem is zene, csak a mély hangok dübörögnek. Nagyon zavaró, bántja a fülünket ez a dohogás. Már a bejáratnál kezdődött és egyre rosszabb, elviselhetetlenebb a zaj. Mit szólnak ehhez a szuper érzékeny állatok? Mintha valami idióta diszkóban lennénk. Ebbe bele lehet bolondulni! Laci nagyon fel van háborodva, elmegy megkeresi honnan jön a hang. Egy bódét talál a park közepén, előtte 2 m-es hangszórók bömbölnek 200 dB-el. Az ember ugrik és veszi halkabbra a zajt, de már késő, Laci ráborítja asztalát, hogy értsen a szóból. Aztán átmegy szembe az irodába panaszt tenni. A főnökség, persze, nincs itt, egy kiscsaj kerül elő akinek elmondja felháborodását: hogy nem állatkertbe való ez a hangos dübörgő zaj, és az állatokat is nagyon zavarhatja, és azért fizettük meg a belépőt, hogy a csendet  és a nyugalmat élvezzük. Az állatok hangját, a madarak csivitelését szeretnénk hallani, nem  discót. Épp az iroda előtt jön egy helyi házaspár kis gyerekekkel, megkérdezi tőlük, hogy ők szeretik-e a discót. Nem, ők sem szeretik, jobban szeretnének csendet. A kiscsaj érti Laci problémáját, egyet is ért vele, de úgy tűnik ő nem sokat tehet. Ki az a marha aki erre engedélyt adott?  Hol van? Mindegy, megszűnt a zaj, és láss csodát - beindult az állatkert! A gibbonok elkezdenek visongani, a madarak énekelni. Egyszer-egyszer valamelyik nagymacska is elüvölti magát. Ez egyáltalán nem bántja fülünket, ezért jöttünk. Mennyivel kellemesebb őket hallani, mint a hülye, nyivákoló Beyoncé-t meg Lady Gaga-t!

Szerintem minden állat is örül, hogy végre csend lett és csak egymást hallják. El sem tudom képzelni mennyire sértheti érzékeny hallásukat ez a hangzavar. És még menekülni se tudnak a kis ketrecekből!

Az elefántokat is halljuk trombitálni. Ennek nagyon örülök, már indulok is a trombitálás irányába. Itt se túl vidám a látvány. Nagyon rövid láncra vannak kötve az elefántok, sorban, egymás mellé. Egy árok választ el tőlük. Nyújtogatják ormányukat, így kéregetnek. Egy standon valami zöldséget árulnak, azzal meg lehet őket etetni.

Egy kicsivel arrébb egy másik karámban egyedül van egy elefánt, ő is rövid láncra kötve. Nyújtogatja ormányát, időnként szájharmonikázik. Van mellette egy kis szék, arra van helyezve a szájharmonika és miután kapott valamit, felveszi az ormányával és belefúj. Én is veszek egy köteg zöldséget és egyesével adogatom neki. Az ormányával szépen finoman elveszi. Közben akkorákat fúj rám, mintha szél csapott volna az arcomba.

                                          

Laci még mindig a ronda élmény hatása alatt van, neki elege is volt az egész állatkertből, elindulunk kifelé. Én még megnézem a tengerimalacokat, őket is nagyon szeretem. Talán nekik van a legjobb helyük az egész állatkertben. Tágas kifutójuk van, földes talajon futhatnak, mozoghatnak kedvükre. Nyulakkal vannak együtt, és vannak egészen pici, pár napos kismalacok is velük. Hangosan visítanak ha nem látják a mamájukat. Őket is órákig tudnám nézni, de Laci már nagyon menne kifelé.

A kijárathoz közeledve - ami a bejárat is egyben - megint egyre hangosabban bömböl valami más diszkó. Laci nem bír uralkodni magán. Egyenesen átvág a téren és itt is lebirkózik egy óriási hangszórót a földre. Repül a sok kukorica meg a csipsz. Itt is csend lett. A közönség meglepődik, megmerevedik. Előterem vagy öt egyenruhás biztonsági, de nem szólnak csak mosolyognak, hajlonganak, úgy tűnik ők is hálásak az előállt helyzetért.

Laci is meg van lepődve saját viselkedésén, de nem bánja amit tett. Reméli, hogy lesz valami foganatja. Szerinte, gibbonék és a többiek ezentúl imájukba foglalják és minden nap visszavárják a fehérembert aki csöndet csinált. 

Szegény állatok, nagyon sajnálom őket.

Az állatkertből kijövet érezzük csak, hogy mennyire meleg van, ahogy éget a nap. Bent nem lehetett érezni a fák alatt. Nem tudunk megmaradni a napon, keressük az árnyékot. Az út túloldalán koldustáljukat rázó emberek állnak a hőségben. Ők jól bírják, igaz nekik ez a hűvös évszak, itt nyáron 40C van.

Taxit nagyon könnyű találni, keresni sosem kell, maguktól jönnek ajánlkozni, mint ahogy most is. Már kezdem megszokni, hogy harmadikként épphogy felférek hátra a motorra. Még szerencse, hogy soványkák vagyunk.

Egyébként már korábban feltűnt, hogy itt nincsenek kövér emberek. Elvétve láttunk egy-kettőt, de nagyon  ritka. A fiatalok között egyáltalán nincs. Lehet, hogy az egészséges, friss alapanyagokból készült ételek miatt? Egészségesebben étkeznek mint mi, az biztos. Mindig kis adagokat esznek, inkább többször. És úgy látom nincsenek elkényelmesedve mint mi.

A királyi palota mellett motorozunk el. Sajnos nem sokat látok belőle, csak a bástyák csúcsait, egy hosszú falat és a vizes árkot ami körül veszi. Nagy területen fekszik, mind a négy oldalán két km hosszú és 64 m széles vizesárok veszi körül.

Január 08.

Mandalay - Bagan

Hajnali négykor kelünk, fél ötre jön a taxi, visz a kikötőbe. Fél hatkor indul a hajónk az Irrawady folyón lefelé Baganba.

Még teljesen sötét van, de már éledezik a város. Már pakolják ki portékáikat, minden világítás nélkül a sötétben. Mire a kikötőhöz érünk már ott is nyitva vannak az árusok. Laci iszik egy kávét, nekem nem kell semmi, láttam világosban milyen állapotok uralkodnak itt. Csak banánt és almát vásárolok, az jó lesz az útra. De lesz étkezési lehetőség a hajón is, azt mondták. Korán van még, de fel lehet szállni a hajóra. Közben  érkeznek más hátizsákosok is.

A felső szinten van egy utastér, két sor műanyag székkel, ez a turistás rész. A hajó hátsó felében utaznak a helyiek, nekik nincsenek kirakva székek, ők a földre terített pokrócaikon ülnek. Mögöttük van a hajó konyhája, itt lehet kávét, teát venni, később majd főznek is. De van egy mozgóárus is a hajón, gyümölcsöket, süteményeket árul.

Nagyon hideg van, fázok, pedig van rajtam kardigán és kabát is. Mások is be vannak öltözve, vagy most kezdik az öltözködést. Menetrend szerint, pontosan indulunk. 12 órás hajókázás elé nézünk. Kint a folyón, menet közben még jobban fázni kezdek. Előveszem a hálózsákomat, beletekerem magam, így már kellemesebb. Aztán a műanyag székkel van bajom. Lehet, hogy a helyiek a földön kényelmesebben utaznak? Laci is lefekszik a padlóra a hálózsákjába. Nem vagyunk sokan a hajón, maradt egy csomó üres szék. Összetolva kettőt már kényelmesebben elterülök én is. Még mindig sötét van, csak néhány fényforrást lehet látni, kivilágított pagodákat a távolban, és egy egy kivilágított hajót.

Tegnap a hegyről volt szép a folyó és a város, most innen a folyóról még gyönyörűbb a hegy. A hegy oldalában a felkelő nap fényében megcsillannak a pagodák arany csúcsai. Lenyűgöző látvány.

Áthaladunk az Irrawady és az Ava hídak alatt, ezeken a hidakon autóztunk tegnap. A hálózsákba becsomagolva nem fázom, de ha kibújok belőle nagyon hideg van. Vág a menetszél, pedig a hajó legszélvédettebb sarkában ülünk. Már alig várom, hogy kisüssön a nap.

Nem csak hirtelen sötétedik errefelé, világos is ugyanolyan hirtelen lesz. És ahogy elkezd sütni a nap, rögtön  meleg lesz. Lassan nem csak a hálózsákból bújok ki, de már az árnyékot keresem a hajón. Nagyon örvénylik a folyó, kanyarog a hajó minden irányba. Vannak szakaszok ahol a menetirányra merőlegesen halad, mintha vissza akarna fordulni. Kisebb-nagyobb homokszigetek vannak mindenfelé, akár a folyó közepén is, azokat kerülgeti.

Kb. négy óra hajózás után kötünk ki először. Nincs sok le-felszálló utas, inkább csak árusok jönnek fel a hajóra, lassan többen lesznek mint az utasok. Sokféle gyümölcsöt, édességet árulnak. Van frissen sütött szamósza, még szinte meleg, veszünk is. Azt nagyon szeretjük.

-

Nem állunk sokáig, pár perc az egész. Gyorsan végigmennek az árusok a hajón és már szállnak is le. Nem sok mindent adtak el. Apró falvak mellett haladunk, a folyóban mosnak, fürdenek. Nagyon érdekesek a fák gyökerei ahogy kimosta őket a víz és szabadon vannak.

Dél van mire legközelebb kikötünk. Nincs is igazából kikötő, csak a  homokos partra tolnak ki egy keskeny pallót, azon egyensúlyoznak le-fel az emberek. Ahol gyenge a folyó sodrása, ott még kötelet se dobnak ki, csak úgy bele áll a hajó az iszapba. Itt is inkább árusok jönnek mint utasok. Most kókuszt veszünk.

Még reggel azt hittem majd unalmas lesz a hosszú hajóút. Egyáltalán nem unalmas, minden pillanatban van látnivaló. Mindig változik a táj. Kész mozi.

Ebédre zöldséges tésztalevest kérünk. Ott előttünk darabolja a szakács a friss zöldségeket. Mondja, hogy nyugodtan menjünk vissza a helyünkre, majd szól ha elkészült. Nagyon ízletes és laktató volt.

Elég sűrűn kikötünk és egyre kevesebb helyi utas marad a hajón. Mondtam én induláskor, hogy ők ülnek kényelmesen a földön, nem mi a műanyag székeken. Szinte az összes turista a megüresedett helyeken fekszik már.

Egyes falunál sokáig állunk, nehéz hordókat, zsákokat, vizeskannákat, pakolnak le és fel a keskeny pallókon egyensúlyozva. Kicsit mókás, hogy minden egyes kikötésnél, minden külföldi a hajónak abba az oldalába fut ahol a kikötő van. Senki nem akar lemaradni a különleges látványról, mindenki nyomkodja a fényképezőgép gombját.

Az egyik falunál elég sokat állunk, csuda arcokat sikerül lefotóznom.

Hogyan tájékozódik a kormányos? Honnan tudja, hogy mikor merre kanyarodjon? És később, este a sötétben is tudta! Kijelölt csatorna vagy bóják nincsenek és műszere sincs. Lábbal tekeri a kormányt. Azt mondja késni fogunk, messze vagyunk még Bagantól.

Már egy helyi utas sincs a hajón, csak kb. velünk együtt 10-12 külföldi maradt. Így már érthető, hogy miért indul csak heti két alkalommal ez a hajó. Nagyon kevés az utas. Egy fiatal svájci pár kivételével mindenki Baganba utazik. Ők Pakokku-ban szállnak ki.

Előbukkannak a távolban a hegyek. Ott van a Popa hegy. A parton drágakő kitermelés folyik. Fél hat, kezdődik a naplemente. Csodaszép színek tükröződnek a folyó vizén.

Térképünk szerint a Pakokku híd után csak pár kilométer van hátra. Teljes sötétségben hajózunk, a part sem látszik, csak messze a távolban látunk néha fényeket. Most már Laci sem érti, hogyan tájékozódik a kormányos. A világosban még azt gondolta, hogy az apjától tanulta, a folyó ismerete teszi lehetővé. De a folyó állandóan változik és most tök sötét van!

Fél nyolckor érünk Baganba, 14 óra alatt tettünk meg talán 100 km-t, és ez egy gyors hajó volt. Egyáltalán nem vagyok elfáradva, azt hiszem ez volt utunk eddigi fénypontja. Csodálatos volt egész nap a folyón. És ez a legkényelmesebb jármű. Nem ráz, nem hangos, jó a levegő, nem kell egy helyben ülni, lehet mászkálni. Nagyon élveztem minden pillanatát.

A parton már várnak a taxisok. Nagy hévvel közelednek, többen vannak mint amennyi utas. Van köztük egy nagy hangú, mintha ő lenne a főnök, mindenkivel ordibál, irányítja őket. Nagy a hangzavar, úgy tűnik összevesznek az utasokon. Nem szép fogadtatás.

Laci kinézett egy hotelt a Lonely Planetből, Nyaung U faluban, ami 2 km-re van Old Bagan előtt. Kiválasztjuk a legcsendesebb taxist és oda vitetjük magunkat. Még a folyóparton megáll a taxis egy irodánál, a városba lépéskor minden külföldinek 25,000 kyat-ot (20USD) kell fizetni.

Nagyon szép a hotel, hasonló mint ahol az Inle-tónál voltunk. Itt is minden szoba egy kis önálló épület, terasszal a kertben. Egy kis mellékutcában van, így csendes, nincs forgalom. A szoba is kifogástalan, tiszta rendes minden. Eddig ez a legjobb hotel utazásunk során. Csak hab a tortán. A legjobb élmény után a legjobb hotel!




Január 09

Bagan

Bagan az ezer pagoda földje. Sokszor hasonlítják a kambodzsai Angkor Wat romvároshoz. A 11.-13. században több mint tízezer buddhista pagoda, "templom" és kolostor épült itt, amiből a mai napig 2200 fennmaradt. Égetett téglából készült az egészen kis kunyhónyi méretűtől kezdve az egészen gigantikus méretűig mindegyik. Csak néhánynak aranyozott a csúcsa. Sokuk omladozó, romos állapotba került a földrengések következtében.

Itt mindenki kerékpárral vagy e-bike-kal, azaz elektromos robogóval közlekedik. Mi is bérelünk egyet, azzal tudunk menni ketten. Csendes és nem kell tekerni a hőségben a poros utakon. Old Baganba megyünk, a pagodavárosba. Nem találunk útjelző táblákat, kérni kell útbaigazítást más motorosoktól, aztán a helyes irányba motorozunk tovább. Furcsa ez az elektromos motor. Furcsa, hogy hangtalanul gurulunk.

Már az óváros előtt, az út menti fák között számtalan kisebb-nagyobb pagoda látható. Romosak, elhanyagoltak. Némelyik olyan kicsi, hogy ki se látszik a gazból, némelyik pedig tornyosul a fák fölé.
.
A pagodák között, sátrakban vagy összetákolt kis kunyhókban családok laknak tehenekkel, tulkokkal és  rengeteg szeméttel körbevéve. Errefelé csak az eldobált plasztik számít szemétnek. De abból nagyon sok van. Minden más szerves anyag felhasználásra kerül, pl. megeszi a sok kóbor kutya.

Letérünk a kiépített útról, vörös színű homokos talajon folytatjuk az utat az első nagyobb pagodáig. Tehenek legelésznek mindenhol.

A pagoda előtt homokszórásos technikával egy festő készíti képeit. Ragasztóval rajzol a papírra, aztán beszórja színezett homokkal. Összefutunk egy hölggyel, ő is a hajón jött tegnap. Méltatlankodik, hogy milyen drága volt tegnap este a kötelező belépési díj. És mennyi pénz befolyhatott már nekik ebből, és most hallotta, hogy így lett az egyik generális fiának Bugattija. Óriási túlzásnak hangzik, de biztos van alapja!

Omladozó állapotban van a pagoda, úgy tűnik évek óta nem volt karbantartva, de még nagyon szép kőműves munkák láthatóak végig az oldalán. Inkább erre kellene költeni a befolyt pénzt nem Bugattira. Belül egy gigantikus méretű Buddha ül. A sok, egészen kicsi pagodák többségében is ül egy-egy Buddha, de vannak teljesen üresek is, galambok laknak bennük.

Annyi pagoda van itt és olyan hatalmas területen, hogy képtelenség bejárni az egészet. És már sok is belőlük. Visszamegyünk az útra, még 2 km-t tovább az óváros felé. Az óvárost fal veszi körül, nem lehet autóval behajtani csak motorral. A kapuhoz közeledve, végig az út két oldalán árusok, étkezdék százai sorakoznak. Számunkra teljesen idegen kinézetű, édességnek tűnő dolgokat árulnak. Egy másik helyen sokféle dolgot forró olajban sütnek. Semmiről nem tudjuk mi lehet. Veszünk egy vastag palacsintaszerű kókuszos lepényt. Nagyon édes, alig bírjuk megenni.

A városfal mögött egy óriási parkban találjuk magunkat. Itt távolabb állnak egymástól a pagodák, és ezek mind nagyobbak mint a falon kívüliek. Jól esik a csend. Nincsenek kocsik, és elektromos motorunk is csendben megy. Valami lányiskolába is betévedünk, aztán az út végén megérkezünk egy, már szokásos arany kapuhoz. Leparkolunk, majd rutinosan cipőt le, én bemegyek. Laci marad mert utálja a mezítlábasdit.

A Bupaya pagodánál vagyunk. Ez egy kupola, amit az 1975-ös földrengés teljesen elpusztított, aztán eredeti formájára felépítették és arannyal vonták be. Teraszáról gyönyörű kilátás nyílik az Irrawady folyóra, látszik a kikötő is, ahová tegnap érkeztünk.

Visszafelé letérünk a főútról egy kisebb ösvényre, errefelé is pagodák vannak. Laci unja a meleget, hűsölni szeretne a fák alatt. Én inkább megnéznék egy ilyen téglaépítésű templomot belülről. Bemegyek a legelsőbe ami előttünk áll. Hosszú lépcsősor vezet felfelé. Ugyanolyan por van a lépcsőn mint lent a parkban, de le kell venni a cipőt. A Thatbyinnyu pagoda alsó teraszán állok. Átverekszem magam a sok áruson és eljutok egy csigalépcsőig ami felvezet egy magasabban fekvő teraszra, és onnan még tovább a legfelső emeletre. Ez a templom is téglából épült és gazdagon díszített épület. Nem is maga a templom érdekes annyira, hanem a kilátás. Megszámlálhatatlan sok tornyot látok és kimagasló, nagy pagodákat. A kisebbek eltűnnek a növényzet alatt. Integetek Lacinak, hogy jöjjön fel, megéri, de lusta. Meg ugye ez a mezítlábasdi a porban......

Mára elég is volt a pagodákból, elindulunk vissza a hotelba. Laci izgul, nehogy lemerüljön a járgány akkumulátora mert akkor tolhatjuk. Persze, ez csak olyan felesleges aggodalom, nem merülnek le ezek ilyen hamar. Vagy inkább nem tudom. Tolni nem szeretném.

A hotel környékén sok étterem van, igazából minden épület egy étterem. Van kínai, indiai, olasz, francia és helyi étterem is. Lehet válogatni. Az olasznak nagyon megörül Laci. Van kemencéje, az jó lesz vacsorára, és végre ihat egy rendes kávét. Én fagyizok.

Este megint végig járjuk az éttermeket, megnézzük a kínálatot, aztán egy helyi étterem mellett döntünk ahol az úttesten vannak az asztalok. Faszenes rostélyon sütnek halat, különféle zöldségeket, én azt választom, Laci pálcikára felhúzott disznóhúsokat eszik sült újkrumplival. Isteni finom volt a hal, végre jól laktam. Napok óta nem volt ilyen.

Január 10.

Bagan

Ma kedd van. Ma még itt maradunk és holnap elindulunk vissza Yangonba. Péntek este fog indulni a gépünk Yangonból Európába.

A hoteltól bérelünk egy elektromos motort ma is, itt olcsóbb mint tegnap a kölcsönzőben volt. Azt mondja az ember, legjobb lenne ha ebédkor visszajönnénk és akkor még töltögetné az aksit. Rendben van. Bemegyünk a faluba. Erre nem járnak turisták. Virágokkal szegélyezett homokos utcán haladunk, egészen fiatal kislányok jönnek szembe motorral. Úgy tűnik, itt nagy szegénységben élnek az emberek. Aztán már ebben sem vagyok biztos. Fából, bambuszból készült házakat látok, némelyik inkább kis viskó, de hát ebben a klímában ez a legjobb. Az udvarok tiszták, rendezettek, működő háztartásoknak néznek ki. 

Van néhány új építésű modern ház is. Az egyik utcasarkon egy Jaguár áll, belepte a por. Lehet, hogy nem is akkora itt a szegénység mint aminek látszik? Vagy itt is van egy-két pofátlanul gazdag ember? Azt hiszem inkább így van.

A falu egyik utcája levisz a folyóhoz. Meredek lejtő vezet lefelé. Félek, hogy elesünk a mély homokban, inkább leszállok a motorról, gyalog megyek. Leülünk hűsölni egy nagy fa alá és megbeszéljük, hogy azért nem lehet rossz itt a folyóparton lakni. Kijön a mögöttünk lévő házból egy fiatal nő és elmondja, hogy egy mangó fa alatt ülünk. Sajnálkozik, hogy most nincs gyümölcs. Nincs itt az ideje. Nagyon várhatja már. A kezére kent thanaka krémet orrunk alá teszi, hogy szagoljuk meg. Mutatja, hogy bekeni vele az arcunkat, ha akarjuk, véd a nap ellen. Mi inkább nem kérünk belőle. Aztán a szomszéd házból kijön egy 15 évesnek látszó kislány is, egy tállal a kezében. Valami rizs félét eszik a tálból, csak úgy kézzel. Kedvesen nyújtja felénk, hogy együnk mi is. Ebből sem kérünk. Megkérdezi Lacit, hogy hogy hívják és hány éves. Aztán elmeséli, hogy neki nincs papa, nincs mama, hogy ő árva.

Laci most is bánja, hogy akkor elfelejtett csomó pénzt adni neki.

Nem egyszerű visszakapaszkodni a meredek homokos emelkedőn. Süllyed, pörög a kerék, nem bír saját erejéből felmenni a motor, az aksi meg fogy, tolnom kell.

Visszamotorozunk a főútra, megint Old Bagan felé. Az út szélén, a porban működik egy gumijavító műhely. Ott a földön, a porban dolgozik a mester. Van forgalom, mindig érkezik egy biciklis vagy motoros lapos gumival. Vele szemben, az út túloldalán van a benzinkút, egy fa állványon benzinnel megtöltött literes műanyag flakonok, és egy tölcsér. A benzinkutas hölgy éppen kisbabáját szoptatja.

Megállunk egy utcasarki étkezdénél, kérünk teát. A termosz, amiben kihozzák szerintem még sosem volt elmosva. Az asztalon vízzel teli tálban áznak a tiszta poharak, de hozzá se merek nyúlni, nem még inni belőle. Kérem hozzanak egy tiszta bögrét. Hoznak egy valamivel tisztábbat mint az asztalon lévők. Nem baj, a forró fertőtlenít, állítólag. A tea nagyon finom. Közben asztalunkhoz lép egy koldus, egy kisfiúval a karján, akinek a lábán fel van húzva a nadrág hogy jól látszódjanak a ki tudja milyen betegségből származó csúnya sebek. Laci ad neki egy ötszázast. Ő már húzza is a széket az asztalhoz, hogy leüljön. Laci mutatja neki, hogy ne üljön le. Akkor az ölébe szeretné ültetni a gyereket. Laci kicsit megijedve ugrik fel, aztán jön a felszolgáló és elküldi. Nem értjük mit akart. Kapott pénz, miért nem ment tovább?

A szomszéd asztalnál két hátizsákos csaj ül, akikkel együtt jöttünk a hajón. Áthalljuk, ahogy megbeszélik, hogy már nekik is elegük volt a pagodákból, más meg nincs.

Egy másik asztalnál középkorú, kopasz szerzetesek fejezik be ebédjüket. Mindegyik telefonál és cigizik. Ha valóban annyira szigorú szabályok között kell élniük és be is tartják azokat, akkor hogyan ülnek étteremben telefonnal és cigarettával a kezükben? Szabály szerint nem lehetne semmi vagyontárgyuk, kopaszra kell nyírni a fejüket, naponta kétszer étkezhetnek és csak adományokból kapott ételt. De akkor honnan van az iphone? Itt csak a kopasz fej stimmel.

Motort, kocsit nem vezethetnek, de sokszor látjuk őket motorok hátsó ülésén. Tehát, elvitetni magukat valakivel valahova szabad.

Közben 10-12 éves kicsi szerzetesek csoportokban jönnek, gyűjtenék a napi adományokat, vinnék a kolostorokba az öregebbeknek. És teljesen meg vannak lepődve mikor nem kapnak semmit.

Nem nekem való ez a buddhizmus.

Nem csak férfiak állnak be szerzetesnek, vannak apácák is. Nekik is kopaszra kell nyírni fejüket, de ők rózsaszín anyagot tekernek magukra.

Nem lehet sokáig itt üldögélni az út mellett. Ahogy elmennek autók előttünk, és egyfolytában jönnek, úgy felverik a port, hogy nem lehet se látni, se levegőt kapni. Nem is tudom, hogy tudják az itteniek ezt a porfelhőt elviselni egész nap. Pedig sokan viselik, sok az árus az út szélén, és ők itt a pagodák tövében, a pagodák oldalához feszített sátrakban laknak. Mit csinálnak, hogy élnek itt az esős évszakban, amikor akár hat hónapon át megállás nélkül esik az eső? Bokáig állhat a víz és a sár? El se tudom képzelni.

Rengeteg agyag kancsó sorakozik szépen sorba rakva, a legapróbb méretűtől az egész nagy, talán több száz literesig.

Még megnézzük a Golden Palace-t, de csak kívülről. Belépőt kell venni, nem is olcsó, annyira viszont nem érdekel. Megint kezdünk besokallni a sok arany csúcsos pagodától. Csak bekukucskálunk a kapun.

Elmotorozunk a folyópartra a kikötőbe, ahová tegnapelőtt este sötétben érkeztünk. Étkezdék sorakoznak itt is, tulkok legelik azt a pár szál füvet ami a homokos parton van, kicsit odébb kutyák vívják rangsorvitájukat. Épp érkezett egy hajó, a taxisok tolonganak. Itt van a kiabálós ember is, ugyanúgy csinálja a műsorát mint amikor mi érkeztünk. Pofátlanul magas árat mondanak, nem is mennek taxival az érkezők, inkább  lovaskocsival vagy gyalog indulnak el.

                             


A vízben egyszerre mosnak és fürdenek, pár méterrel odébb férfiak hatalmas kancsókban vizet cipelnek a partra. Egy rúdra van felfüggesztve a kancsó és a vállukon cipelik, megrogyik a lábuk, alig bírják.

Visszamegyünk a hotelbe, még el kell intéznünk a holnapi induláshoz a buszjegyet. Megkapjuk a jegyet, holnap reggel indulunk Yangonba. És innentől kezdve, sajnos, megkezdtük utunkat haza felé.

Van még idő sötétedésig, még a kismotor akkumulátora is bírja, így megnézzük Új Bagant. Sokkal sűrűbb a forgalom mint Ó Bagan felé. Zsúfolt buszok, megpakolt teherautók. Remélem holnap mi nem így fogunk utazni. Elég jól bírja a kismotor, már 52 km/ó sebességgel suhanunk.

Sok hotel van ebben a városrészben, de örülünk, hogy mi nem itt szálltunk meg, elviselhetetlen a zaj és a por. Átmegyünk egy piacon ahol borzalmas állapotok uralkodnak. Szinte a földről árulják a húsokat, teli van léggyel, terjeng a bűz. Azt hiszem elég is volt ebből ennyi, inkább visszamegyünk a hotelhez, ott élhetőbb a környék.

A hotel melletti utcában sok étterem és ajándéküzlet található szebbnél szebb dolgokkal. Az egyikben árulják az Inle tónál látott szőtt sok szép textilárut, és egy "hosszúnyakú" asszony is ki van ültetve a bolt elé.

Több esernyőkészítő is van, jól mutatnak a kivilágított ernyők. Az egyik étterem előtt nagyon jópofa egy táblán a feirat: "Nincs WIFI! Beszélgessetek!"

Vacsora a tegnapi sütögetős helyen. Egy kutya is az asztalunk mellé ül, pár falatot remélve. Nem tudok ellenállni a nézésének, elosztogatom neki a fél vacsorámat.



Január 11.

Bagan-Yangon

Yangon 380 km, 10 órás utazás lesz. Reggel hétre egy kisbusz jön értünk a hotelhez. Felszállunk vagy tízen, aztán még egy tucat másik hotelből is összeszedi a hátizsákosokat akik a buszpályaudvarra mennek. Nagyon szűk a  hely, be vagyunk szorulva az ülésbe. Iszonyú hangos, ha megáll alig bír elindulni, csak bőg a motor. Csoda, hogy szét nem esik alattunk. Lassan megtelik a busz, akinek nem maradt ülőhely, az kap egy kis széket, hogy üljön le a busz közepére a két üléssor közé. Elég messze van a buszpályaudvar, zötykölődünk jó sokat.

Megérkezünk és a többiekkel együtt akarunk átszállni a nagy buszra, mikor kiderül, hogy az nem is Yangonba megy. Mikor mondja Laci a Yangon szót, úgy csodálkoznak mintha most hallanák először. Nézik a jegyünket, kérdezik melyik hotelből jövünk. Gyors telefonálásba kezdenek, nem értik mi a helyzet. Mi se. Szerintem nem jó kisbusz hozott el minket a hotelból, ez a kisbusz a Thaziba induló utasokat gyűjtötte össze. Értünk egy másik kisbusz ment a hotelhez, ami most ott keres minket. Még szerencse, hogy időben kiderült, még csak az hiányzik, hogy újra Thaziba kerüljünk. Sajnálom szegényeket, hogy oda mennek. Ők is ugyanazt a körutat csinálják mint mi, csak ellenkező irányban. Nagy baj nincs, kiderül, hogy a mi buszunk is innen indul, ugyanakkor, csak egy másik kocsiállásról.

Yangon felé a buszon nincs más külföldi, csak helyiek utaznak. Ők is kevesen, még félig sincs a busz. Ez jó hír, át tudunk ülni egy kényelmesebb helyre, mert ahová a jegyünk szól, ott nagyon szűk a hely. Indulás előtt kapunk egy üveg vizet és egy takarót. Csodálkozom minek a takaró, meleg van.

Már rosszul kezdődik az egész. Minden ülés felett van egy hangszóró és induláskor bekapcsolja a sofőr. Az a monoton szöveg harsog belőle ami a városban is a mindenhová kiakasztott hangszórókból kiabált minden hajnalban és este. Nagyon idegesítő volt hajnali négykor erre ébredni, és egész reggelig hallgatni. Ez nem valami rövid ima, hanem 2 vagy 3 rövid, állandóan ismétlődő mondat(?) monoton éneklése, a Buddha szót sokszor kihallottuk belőle. Most még idegesítőbb ahogy fejem felett pár centivel ordít. Laci előveszi a füldugóját, az enyém a busz csomagtartójában van a hátizsákomban. Lekapcsolni nem lehet, nem fogom kibírni ha egész úton hallgatni kell. Olyan hangos, hogy Laci füldugóval se bírja, elmegy szólni, hogy vegyék halkabbra. Kicsit elhalkul. Nincs mit tenni, muszáj hallgatni.

Nagyon lassan haladunk, állandóan megállunk valamiért. Le és felszálló utas nem sok van, de vagy csomagokat veszünk fel, vagy a sofőr megy venni valamit magának. Az árusok, akik a buszra is felszállnak, nem sok mindent adnak el. Nagyon ráz a busz a rossz útfelület miatt, kanyargunk a forgalmas utcákban, és lassan már minden sarkon megállunk, és közben hallgatjuk a monoton szöveget. Itt Ázsiában, ahogy mi látjuk, a buszsofőr a kapitány, úgy is szólítja mindenki. Az utasok alá vannak vetve akaratának, ők csak a legénység. Akkor és ott állunk meg ahol ő akar, pontosabban ahol ő komissziót kap, és akkor indulunk tovább mikor ő befejezte dolgát. Hát ezért nem szeretünk buszozni. Jobb a vonat, legjobb a hajó.

Alig egy órája indultunk, de már elég volt a buszozásból. Ráadásul fázom is, még szerencse, hogy kaptunk takarót. Mi lesz itt estig?... Bele se merek gondolni. Próbálok a látnivalókra koncentrálni, nem a hangra a fejem felett. Kis falvak mellett haladunk el, errefelé tiszta rendes portákat látunk, nem annyira szegényeset mint amiket a vonatból láttunk.

Egyre hidegebb van a buszban, pedig kint nagyon süt a nap. Kb. két és fél órája vagyunk úton mikor végre elhallgat a monoton szöveg. És akkor bekapcsolják a tévét. Szerencsére hang nélkül, valami idétlen Hollywood akciófilmet adnak. Nem is nézi senki, már mindenki alszik a pokrócába csomagolva, meg lehet fagyni. A busz hőmérője 12C fokot mutat. Szerencsés helyzetben vagyunk, a busz közepén ülünk, itt van a legmelegebb, elöl és hátul úgy fúj a légkondi, hogy lefagy az ember feje. Be is van takarva még a fejük is azoknak akik ott ülnek. És senki nem szól, tűrnek. Laci nem az a tűrős fajta, elmegy szólni, hogy hideg van.

Szép vidéken haladunk, a távolban látjuk a Popa (737m) hegyet. Termőföldek sorakoznak egymás után, és az elmaradhatatlan hatalmas Buddha szobrok.

Mielőtt felhajtunk az autópályára megállunk egy pihenőhelynél, itt lehet ebédelni is. Félek nehogy megfázzak, kiszállok a jéghideg buszból a 30C-ba. Nem túl bizalomgerjesztő étterem, a gyomrom se túl jó a sok rázkódástól, de azért eszek egy levest. Nagyon szeretjük mindketten az itteni zöldséglevest, sokféle, mindig friss, nagyon ízletes zöldségekből készül. Alig van időnk lenyelni a levest, a buszos már indulna. Biztos, ő nem volt éhes, majd megállunk mikor ő lesz éhes. Fizetős kapun át hajtunk fel az autópályára. Már megváltás, hogy nem rázkódunk, kanyargunk annyit. Nincs nagy forgalom, úgy tűnik nem rég épült ez az út. Minden kilométernél egy motoros rendőr áll, nem értem minek. Láttunk táblát, hogy motorral felhajtani tilos, ennek ellenére, ráadásul velünk szembe jön egy motoros a leállósávban. A rendőröket ez nem zavarja. Nincs túl sok látnivaló, de azért nem egyhangú a táj. A távolban előbukkannak kisebb hegyek, inkább dombok, sokszor folyó felett fut az út. Errefelé ritkán látunk lakott településeket.

El-el bóbiskolok, kezdek fáradt lenni. Többször megállunk, ez is furcsa a nyílt autópályán. Van aki itt száll le, van aki csomagot ad fel a buszosnak, máshol meg leadnak csomagot. Ilyenkor leszáll a sofőr is meg a két kísérője, nem zavartatják magukat, leguggolnak az út szélére és végzik dolgukat. Fal tövében guggoló pasikat láttam több helyen, először nem tudtam mire vélni a dolgot, de hamar rájöttem. Kihasználja a buszon lévő többi pasi is az alkalmat, ők is melléjük guggolnak. A nőkre senki nem gondol, mi mégsem guggolhatunk oda. Órák óta megyünk, nekem is le kellene szállni. Szólok a buszosnak, hogy a legközelebbi helyen álljon meg ahol mosdó is van. Azt mondja 20 perc. Már fél órája megyünk, de még mindig nem állt meg. Oda megyek mellé, akkor juthatott eszébe, mert egyből megáll az első bódénál. Persze, minden nő ugrik le a buszról, siet a mosdóba.

Szinte semmi forgalom nincs az úton, mégis nagyon lassan haladunk. Minden más busz megelőz minket. Türelmetlen vagyok, egész nap a hidegben ülünk. Hiába kérte meg őket Laci órákkal ezelőtt, 14C-nál nem lett több a buszon. Most azért megy előre a sofőrhöz, hogy megkérdezze miért megyünk ilyen lassan. Az a válasz, hogy 100km/ó sebességgel lehet haladni. De mi alig megyünk nyolcvannal. Aztán gondol egyet és úgy begyorsulunk, hogy mi hagyunk le minden buszt. Mikor milyen kedve van. Alig várom, hogy megérkezzünk. Másfél, két óra lehet még hátra az utazásból, mikor elkezd felmelegedni a busz. Mire megérkezünk már 20C fölé emelkedett a hőmérséklet.

Yangonhoz közeledve a szokásos sűrű városi forgalom fogad. Már nagyon nehezen viselem, és az utolsó kilométereket lépésben tesszük meg.

Fél hatkor érkezünk a buszpályaudvarra. Megváltás kiszállni a buszból. Már rohannak is a taxisok, nem lehet tőlük lépni. Abba a hotelbe akarunk menni ahová három héttel ezelőtt érkeztünk, Ms Lha Lha-hoz. Megegyezünk az egyik taxissal az árban, már veszi is hátára a hátizsákunkat, indul a kocsijához. Úgy siet, alig bírjuk tartani vele a lépést. Mikor a kocsijához érünk már ül benne két helyi nő, amin elcsodálkozom nagyon. Hogy férünk így el? De már nyitja is ki a csomagtartót, pakolja ki a táskákat aztán kiszállítja a két nőt, és mutatja, hogy szálljak én be. Szegények értetlenül néznek, én is. Laci szerint nem igazán bánják, a fiatalabb mosolygott. Sajnálom őket, miattunk kellett kiszállniuk. Tőlünk biztos több pénz zsebel be a fuvarért.

Sokat autózunk, még 25 km-re vagyunk a városközponttól, és nem haladunk. Hullafáradt vagyok és állunk a dugóban. Alig bírom nyitva tartani a szememet, pedig még csak hat óra van. Úgy tűnik soha nem fogunk odaérni a hotelbe.

Aztán nagy az öröm amikor a hotelosok meglátnak. Én is örülök, hogy végre megjöttünk. Megvannak a kiscicák is, sokat nőttek a majdnem három hét alatt. Sajnos az a szoba foglalt ahol múltkor voltunk, egy másikat kapunk. Nem jó szoba, de reggel felszabadul a másik, majd akkor átköltözhetünk. Most nincs más, telt ház van. A háziak is a lobby-ban alszanak leterített matracokon.

Nagyon éhesek vagyunk, futunk a török étterembe. Mondom Lacinak, hogy a sarkon a kiskutyák is biztos sokat nőttek, majd megint viszek nekik maradékot. De nincsenek a helyükön. Remélem, hogy nem történt semmi bajuk a forgalmas út szélén, csak éppen csavarognak valahol.

Az étteremben is mosolyogva fogadnak mikor újra látnak.



Január 12.

Yangon

Itt Yangonban sokkal melegebb van mint ami Baganban és Mandalayban volt. Már reggel úgy tűz a nap, hogy árnyékot kell keresni. Megint a muszlim negyedbe szeretnénk eljutni, de nincs kedvünk a dugóban taxizni, gyalog indulunk neki.

Azt remélem, hogy majd itt tudok vásárolni egy igazi palesztin kendőt. Nem egy Made in China kockás kendőt keresek, hanem egy igazi "keffiyeh-t". Bejártam Budapest sok keleti üzletét mire szeptemberben, egy Baross utcai arab üzletben találtam egyet, az utolsót. Mivel a boltos megígérte, hogy hamarosan fog érkezni több, odaadtam azt az egyet ajándékba egy kedves ismerősömnek. Aztán sokszor visszamentem az üzletbe, hogy magamnak is vegyek egyet, de végül decemberben elmondták, hogy nem tudnak már hozni több ilyen kendőt. És sehol Pesten nem találtam hasonlót. Bécsben is kerestem és Dubaiban is, de nincs. Talán itt találok valamelyik üzletben.

Megkérdezzük, hogy merre menjünk, de valahogy elkeveredünk, nem találjuk a muszlim utcákat. Már nagyon sokat gyalogolunk, de csak nem érünk oda. Laci szerint nem jó felé megyünk. Többször kérdezősködünk, mindenki ugyanazt az irányt mutatja. Felküldenek egy felüljáróra, állítólag a felüljáró túloldalán vannak a muszlimok.

A felüljáróról egy hatalmas keresztény templomot látunk a távolban, aztán a feljáró végénél egy moszk is van. De nem ismerős ez a környék, nem ide hozott első nap a taxis. Ez egy másik muszlim negyed. Mikor oda érünk, nem látunk üzleteket. Vagyis üzletek vannak, de csak műszaki cikkek és lakásfelszerelés. Bemegyünk, megkérdezzük, hogy merre találjuk a ruhás üzleteket. Kiderül, hogy azok nem ezen a városrészen vannak, hanem elég messze innen. Én már nem akarok gyalogolni a hőségben, zajban. Beülünk egy taxiba, elmondjuk neki mit keresünk. A sofőr fején muszlim sapka van, ő pontosan fogja tudni hová kell menni.

Abba az utcába visz ahol már jártunk az első napon. Sok üzletbe bemegyünk, mutatjuk mobilomon, hogy mit keresünk. Sehol sincs. Millió szebbnél-szebb sálak, kendők vannak minden üzletben, de keffiyeh nincs. Már feladom a keresést, de Laci még utoljára megkérdezi egy helyen. A kislány szó nélkül, azonnal előhoz egyet. Az utolsót! Az is az utolsó darab volt amit Évának adtam, és most is. Hát véletlen ez?

Shoppingolás után gyalog indulunk vissza a hotelbe. Nem vagyunk messze, feleslegesen gyalogoltunk el reggel olyan messzire, teljesen más irányba. De nem bánjuk, így legalább többet láttunk a városból. Egy iskola mellett gyalogolunk el, nagy a hangzavar a sok gyerek között. Zöld egyenruhájuk van, fehér inggel. Helyesek a thanakkával kifestett arcukkal.

A hotelben át akarunk költözni a megígért kényelmesebb szobába, de a háziak már minden cuccunkat átvitték oda. Örülök, mert néha utálom az állandó pakolást, költözést.

Van itt a városban egy nagy piac, azt szívesen megnéznénk. De, mondják a hotelben, hogy az ötkor bezár, már nem érdemes oda menni. Inkább elmegyünk a komp kikötőbe, hátha sikerül átjutnunk a túlpartra, Dalah faluba. Félóránként ingázik két hatalmas komp. Sűrűn járnak, nagyok is és mégis mindig tele vannak utasokkal. Igaz, híd nincs. Rengetegen jönnek-mennek a túlpartra és vissza. Megvesszük a jegyeket és beszállunk. Sirály csapatok röpködnek körülöttünk, mikor elindulunk követik a hajót. Furcsa, barna színű a víz, barna habokat fodroz a hajó.

Pár perces az út, nem széles a folyó. Itt is motoros taxisok tömege ugrik ránk, hogy elvisznek a pagodához. De mi csak sétálni szeretnénk, pagodát látni meg egyáltalán nem kívánunk. Sokkal érdekesebbnek találjuk az utcákat, piacot, sok érdekes dolgot látunk, néha csak csodálkozunk, hogy így is lehet élni?  Nagy a tömeg a kikötő körül, rengeteg jármű, gyalogos. Itt is egymást érik az étkezdék. Ennyi étkezdére van szükség, akkor biztos senki nem főz otthon. Sokan elvitelre vásárolnak. Nem túl gusztusos ahogy műanyag zacskókba öntik az ételt. A levest is. A frissen sült szamoszának most sem tudunk ellenállni. A hal és a húsárus nők az áru között ülve egy botra kötött zacskóval, ronggyal hessegetik a legyeket. De így árulnak a zöldségesek is.

Az egyik csendesebb kis utcában orvosi rendelő működik. Műanyag székeken, az utcán ülve várakoznak a betegek. Lehet jobban járnak ők mint mi, amikor összezsúfol zárt váróteremben, bacilusok között ülünk órákat mire sorra kerülünk.

Pár méterrel odébb hangos zene szól, éneklik a Hare Krisna Hare Rama mantrát. Indiai buli van. Gyönyörű színes, csillogós szárikba öltözött nők érkeznek a szegényes kis udvarba. Bámészkodunk befelé, mire kedvesen intenek a bent lévők, hogy menjünk be. Beljebb megyünk, de beinvitálnak egészen a buli közepére. Mondják, hogy nyugodtan fényképezhetek is. Egy kis szentélyt járnak körbe, táncolva, zenélve, elég torz a mikrofon amibe egy férfi üvölti a Hare Krisna szöveget. Nekem azért tetszett.

Lassan kezd sötétedni, visszamegyünk a komphoz. Még mindig rengeteg utas érkezik ide és legalább ugyanannyi indul vissza. Nagyon szép a telihold a víz felett, úgy tűnik hatalmas nagy, és egészen alacsonyan van.

Teljesen besötétedik mire visszaérünk a városba. Most nem ülünk taxiba, jól esik a gyaloglás. Jól is tesszük, így mindig bele csöppenünk valami jóba. Találunk egy cukrászdát ahol nagyon finom fagyit eszünk. Olyat, amelyik nagyon hideg és azonnal eltűnik az íze miután lenyeli az ember. Nem hagy hátra órákig egy idegen, mű ízt. Ilyen Európában már nincs. Meg is beszéljük, hogy ide holnap is visszajövünk. Aztán a következő utcasarkon olyan gyönyörű epret árul egy férfi, hogy nem tudunk ellenállni, veszünk belőle. Olyan jó ízű itt minden zöldség, gyümölcs, bár itthon találkoznék ilyennel.

Vacsora a szokásos étteremben. Ezen a környéken ez az egyetlen étterem ahol számunkra kulturált körülmények között jó ízűen ehetünk. Sietek, kíváncsi vagyok ott vannak-e a kiskutyák, tegnap nem kerültek elő. Benézek a betonkockájukba, ott vannak de nem az összes. Ők is nagyot nőttek. Annyira alszanak, hogy észre se vesznek, nem keltem fel őket. Reménykedem hogy a hiányzó kettőnek nem történt baja, csak gazdis lett, elvitték valahová.



Január 13.

Yangon

Elérkezett az utolsó Burmában töltött napunk. Este már a repülőtérre kell menni.

Reggeli után összepakolunk és otthagyjuk a nagy hátizsákjainkat a recepción. Elmegyünk a piacra ahová tegnap már késő lett volna elindulni. Messze van, taxival megyünk. Elmondjuk a taxisnak, hogy vigyen a Bogyoke Market-ra, így hívja a Lonely Planet a piacot. Hosszú autózás után az egyik sarkon mondja a taxis, hogy megérkeztünk. Ez nem lehet az, mondjuk. De igen, állítja, tanúkat is hív. Kis tanakodás után kiszállunk, de jól gondoltuk, ez tényleg nem az. Ez is egy market a Bogyoke utcában, de nem az a Market.

Tovább kérdezősködünk, merre találjuk a Bogyoke Marketot. Aztán kiderül, hogy azért vitt rossz helyre a taxis, mert mint mindig, a helyiek máshogy hívják a helyet, mint ahogy az a térképen fel van tüntetve. Mindenki a piac régi nevét használja, ami Scott's Market. Nincs messze, hamar oda érünk. A hatalmas piac, egy szép, felújított egyszintes épületben található, rengeteg üzlettel. Antik üzletekben régiségek, az emeleten ékszerészek sokasága árulja a burmai rubint és más drágaköveket. Sok kézműves üzlet is található, lakkozott tálak, edények, szobrok. Művészeti galériák kínálnak az egészen pici méretű festményektől kezdve, az óriás, egész fal nagyságú méretűig számtalan festményt. De van itt élelmiszer és ruházat is. Hatalmas terület, rengeteg üzlet, egy nap alatt be se lehetne járni. Laci tíz perc után megunja, beül egy kávézóba. Én inkább nézelődök amíg ő kévézik. Csak visszataláljak ide ebben a labirintusban!

Piacozás után eltaxizunk a tegnapi fagyizóba. Sajnálom, hogy holnap már nem fogunk ilyen finom fagyit enni. De messze még az este, van időnk bőven. Itt is van egy állatkert, megnézzük milyen. Ahhoz, hogy gyalog menjünk messze van, megint taxiba kell ülni. Nem is tudom hogyan lehetne itt közlekedni helyi busszal. Van egyáltalán városi busz? Kicsi, zsúfolt buszokat látunk, amik minden utcasarkon megállnak, de buszmegálló nincs. Úgy kell leinteni őket, de ki tudja melyik merre megy.

A taxis nem az állatkerthez visz, hanem egy hotelhez. Laci mutatja neki a térképet és megint elmondja, hogy az állatkerthez akarunk menni. Úgy látszik félreértett, indulunk tovább és nemsokára megérkezünk a bejárathoz.

Megvesszük a belépőt, kapunk egy kis térképet is. Ez rendezettebb parknak tűnik mint ami Mandalayban volt. Pálmafák és virágos útszegély mellett haladunk. Csend van, nem ordít semmilyen zene. Madarak csivitelését lehet hallani.

A kert maga szép, de az állatok ketrecei elhanyagoltak, kicsik. A nagymacskák itt is kicsi betonozott ketrecekben vannak. Gyönyörű szép a fehér tigris, kár, hogy ilyen körülmények között kell élnie.

Vízilovak több helyen vannak, nagyon kicsi a medencéjük. Szegény ép, hogy bele fér. Igazán építhettek volna neki nagyobbat, hely van bőven. A krokodilnak is alig volt vize, és az a kevés is nagyon koszos.

A vörös panda nem is vörös, olyan csapzott szegénynek a bundája, hogy csomókban lóg rajta az a kevés ami maradt még és rettentő sovány. Nagyon beteg ez a szegény pára, vagy nagyon öreg. Vagy mindkettő.

Minden ketrec elhanyagoltnak tűnik.

Ahhoz képest, hogy milyen nagy az állatkert, túl sok féle állat nincs. Ennek örülök, legalább nem szenvednek. Talán az őzeknek és a disznóknak van a legjobb helyük, nekik tágas kifutó jutott. A medvék nincsenek kiengedve a kifutójukra, kicsi betonozott ketrecekbe vannak zárva, egyet kettőt látunk a rácsok mögött.

Végre, itt vannak az elefántok. Ez se nagy öröm, nem túl nagy helyen vannak sokan. Ráadásul az egyik első hátsó lábánál fogva ki van kötve egy fél méteres kötéllel. A többiek legalább tudnak mászkálni, neki meg ott kell állnia egy helyben. Nyújtogatják ormányaikat, így kéregetnek. Lehet vásárolni zöldségeket, ezekkel meg lehet őket etetni. Egyikőjük felemelt ormánnyal, nyitott szájjal, egyik első lábát a levegőbe emelve kéreget. Erre tanították, így kell csinálni.

Kicsit arrébb van egy anya elefánt a bébijével. Ők már tágas, füves kifutóban vannak. Persze ők is kéregetnek. nagyon aranyos a pici. Oda nyújtok neki egy szál füvet. Hihetetlen, hogy milyen finoman veszi el az ormányával. Képes azzal a hatalmas ormánnyal megfogni egy szál füvet. Elveszi és beteszi a szájába.

A majmoknak is elég jó nagy helyük van, egy játszótér van nekik berendezve. Villámgyors mozgásukkal közlekednek egyik ágról a másikra. Az egyik egy ág tetején ülve egy üdítős dobozzal ügyködik, a másik mint egy őr ül mereven. Sok kis kölyök van köztük és sokukon látok sebeket. Biztos össze verekszenek és akkor szerzik sebeiket. Az egyik kis picikének nagy seb tátong a könyökén, nem is tudja használni a kezét, egy kézzel kapaszkodik az ágon. Annyira aranyos ahogy odamegy anyjához könyökét fogva és odabújik hozzá, anyja pedig átöleli. Sajnálom szegénykét, biztos nagyon fájhat neki.

Vacsora után a hotel kertjében üldögélünk mert már nincs szobánk. Este tízre jön értünk a taxi, indulunk a repülőtérre. Addig még kihasználom az alkalmat egy kis macskázásra. Nagyon viccesek ahogy kergetik egymást, és mindennel játszanak ami útjukba kerül. Nagy csótányok jönnek elő, azokat kergetik. Sikerül elkapnia de nem bántja, csak a szájába veszi, majd leteszi, kergeti. Megint elkapja, és leteszi. Hogy unhatja a csótány. Én meg felhúzott lábakkal ülök, úgy félek tőlük.

Tíz körül szoktam lefeküdni, most meg akkor indulunk. Már az indulásnál fáradt vagyok. Nehéz út előtt állunk míg haza érünk. Nem túl boldogan szállunk be a taxiba. Mindketten szívesen maradnánk még.
Messze van a repülőtér, de most nincs nagy forgalom, jól haladunk. Hajnali 1:50-kor fog indulni a gépünk, addig a repülőtéren üldögélünk.

Január 14

Yangon - Dubai - Budapest

Nem vagyok túl fitt így hajnali kettőkor. Menetrend szerint pontosan indul a gépünk, hat órás repülés után Dubaiban fogunk landolni. Ahogy elhelyezkedünk megpróbálok aludni. Nem lesz ez alvás, csak szundikálás. Kényelmetlenül kicsi a hely, bárhogy próbálok helyezkedni sehogy nem kényelmes. Hozzák a kaját, nem vagyok éhes. Nem is néz ki jól.

Vége a jó friss kajáknak. Jönnek a tartósított, mélyhűtött műkaják.

Dubaiból két órás várakozás után fog indulni a gépünk Budapestre. Ez csak arra elég, hogy átérjünk egy  másik terminálra. Hatalmas a repülőtér, megyünk lifttel le, lifttel fel, majd metróval egy megállót, utána busszal legalább húsz percet, megint lift, így érünk el a beszállókapuig.

Nagy drágaság van itt a repülőtéren. De gondolom kint a városban is. Burmában megvacsoráztunk ketten ezer forintból, itt egy üveg vizet és egy kávét vettünk háromezerért. Nagy pofátlanságnak tartom, hogy nem lehet felvinni innivalót a gépre, csak azt amit a repülőtéren vásárolunk, ahol sokszoros áron árulják. Már teljesen kivilágosodott mire felszáll a gépünk, ablak mellett ülök, tiszta az idő, látok valamit Dubaiból.

Irán fölé érve látjuk az Urmia-tó vöröslő vizét. Teljesen vörös színű a tó. Állítólag azért, mert a túl száraz nyár miatt elpárolgott a tó vizének jó része, a só viszont maradt, így a megemelkedett sótartalom miatt elszaporodtak az algák, amik vörösek. A tó normál állapotában zöld szokott lenni.

Örményország és Azerbajdzsán felett a Kaukázus havas csúcsait látjuk. A legmagasabb az Ararat. Talán a bárkát is meglátjuk?

Magyarországon fehér, havas a táj. Nem örülök neki, jövünk a hidegbe.

Délben landolunk Ferihegyen. Nagyon elfáradtam, zúg a fejem a sok repüléstől. Szerencsére nincs túl hideg, és süt a nap.

Érdekes ez a Burma! Mikor a sok szemét, zaj, por, tömeg már elég volt és napközben holtfáradtan beesek az ágyba a hotelszobában, 10 perc után olyan érzésem támad mintha lemaradnék valamiről - felugrok és rohanok vissza az utcára magamba szívni a nyüzsgést és a sok látnivalót. 

Hosszú és fárasztó út volt, de megérte.


2017. március