Lehet végre menni! - Saltzkammergut
A koronavírus miatt március óta tartó bezártság után már nagyon akartunk valahova menni, bárhova. Laci azt mondta, amelyik országba először lehet, oda fogunk menni.
Végre, június 11-én csütörtökön szabadon átjárható lett a magyar határ. Ausztria már napokkal előbb megnyitotta a határait, így szombaton reggel elindulhattunk egy hosszú hétvégére felfedezni a gyönyörű Saltzkammergut-i tóvidéket. Ez a vidék Salzburg-tól keletre esik és sok tóból áll: Mondsee, Attersee, stb. Persze, két nap alatt ez nem fog sikerülni, de nem baj, ez is több a semminél. A Traunsee partjára esett a választásunk, Gmunden városba megyünk. Aztán hétfőn, visszafelé megfogunk állni Bécs alatt Himberg-ben, hogy a Volvon megcsináltassuk az esedékes szervizt.
Úgy
látszik az időjárás is kedvez nekünk, az egész héten tartó esőzés után
napsütésben indulunk útnak. Hegyeshalomnál a magyar oldalon nem is
láttunk egyenruhásokat, az osztrákok meg minden ellenőrzés nélkül
átlegyeztek Ausztriába. A magyar rendszámú autókat nem ellenőrizték.
Elég
unalmas az autópályán haladás, akkor kezd érdekesebbé válni az út mikor
a távolban megpillantjuk az Alpokat. Havas csúcsokat is látunk.
Gyönyörű napsütésben kora délután érkezünk a Pesttől 480 km-re lévő Gmundenbe, a Traunsee-tó partjára.
A tóparton szeretnénk szállást találni. Jó lenne egy tóra és a hegyekre néző szoba, erkéllyel. A part menti úton megyünk, biztosan lesznek hotelek, panziók. Annyi nem lett mint gondoltam, és amit találunk ott is telt ház van. Szombat van, sokan vannak az éttermekben, úgy látszik mindenki örül végre a lazításnak.
Nem is bánom, hogy nincs az első helyen kiadó szoba, gyönyörű a part menti úton haladni. Hangulatos házak virágos ablakokkal, a hegyekkel szegélyezett tavon vitorlások, csoda szép minden.
Minden vágyam ilyen gyorsan teljesülne! Rövid autózás után találunk egy tóra néző szobát. Ramsau a hotel neve, amit a föléje tornyosuló óriási sziklatömbről kapott.
Lepakolunk aztán kisétálunk a stégre, ami egyben kikötő is. Nagyon meleg van, strandolókkal van teli a part. Innen is látszanak havas hegycsúcsok.
Eszünk a hotel éttermében egy finom almás rétest vaníliaöntettel. Az étterem tele van, alig győzik a pincérek. Külföldiek nincsenek, ők mind osztrákok akik kijöttek a városokból nyaralóikba, hétvégi házaikba. Ezután visszaautózunk a városközpontba. Olyan szép a táj, legszívesebben minden percben megállnék egy fotót készíteni.
Gmunden a Traunsee északi partján fekszik, a jellegzetes zöld-fehér kerámiáról ismert város. Sajnos rövid kis kirándulásunkba nem fért bele a kerámiagyár meglátogatása.
A városban sok régi épület található, mindegyik kifogástalan állapotban. A főtéren áll az 1574-ben épült városháza, amelyből óránként harangjátékot adnak. Szerintem hangszórókból.
Naplementében üldögélünk a parti sétányon, kacsák és hattyúk jönnek kajára várva. A lemenő nap fénye pirosra festi a hegyeket. Ahogy egyre jobban megy le a nap, úgy változik a hegy színe, percről percre más képet ad a tájnak míg lassan sötétbe burkolóznak a hegyek. A tavikastélyon és a városban is felgyúlnak az esti fények.
Egyre jobban kezd feltámadni a szél, csak bizakodom, hogy holnap nem lesz az előjelzés szerint beígért eső.
Június 14.
Borús reggelre ébredünk, nyoma sincs a tegnapi hőségnek. Nem is bánom, a mai programunkhoz kellemesebb a hűvösebb idő mint a kánikula.
A tegnapi vendégseregnek sincs nyoma, teljesen üres a hotel kertje és az utca is.
A mai terv délelőttre egy hajókirándulás, délutánra pedig felvonóval a Grünberg hegyen lévő kilátó.
Beautózunk a városközpontba, ott van a hajóállomás is és a felvonó is amivel a hegyre lehet felmenni.
Kihalt a város, itt sincs nyoma a tegnapi forgalomnak. A parkolók is üresek, bőven van hely mindenhol. Lerakjuk a kocsit a villamosmegállónál lévő ingyenes parkolóba, majd besétálunk a központba. Veszélyesen halk a villamos, nem hallani, hogy jön.
Jókor érkezünk a kikötőhöz, fél óra múlva fog indulni egy hajó. Ez egy menetrend szerinti helyi járat, összeköti a tóparti településeket. A hattyúk még alszanak, úgy látszik nincs kedvük úszkálni a kicsit borús reggelen.
A Traunsee 191 méteres mélységével Ausztria legmélyebb tava. A tavat hegyek veszik körül, köztük a Traunstein 1691 méter magasságával. A part mentén számos bájos kisváros található.
Nem vagyunk sokan a hajón, talán egy tucatnyi utas van összesen, amit egyáltalán nem bánok. Elég erős a szél, de azt sem bánom, kint maradok a fedélzeten.
Csodaszép a part a kis házakkal, kertekkel, mögöttük a hegyekkel. Lovak, tehenek legelnek, még őzeket is látunk a távolban.
Elhajózunk a hotelünk előtt is. A középső erkélyes szoba a miénk.
Aztán megpillantom a hegy tetején lévő kilátót ahová majd fel szeretnék menni.
Úgy elmerültem a táj látványában, észre sem vettem, hogy Laci eltűnt. Sehol nem látom. Körbejártam a hajót, nem találom. Lassan elkezdek aggódni, hogy hová tűnhetett, mikor észreveszem a kapitány fülkében. Már jól összehaverkodott a kapitánnyal.
Nagyon hamar eltelt az egy óra, már visszafelé haladunk, lassan megérkezünk a kikötőbe.
Kiszállás után Laci azt mondta, neki már megérte ide jönni, mert nézetei igazolást nyertek a kapitánytól, és egy ilyen józan észjárású osztrák kapitány véleménye neki sokat jelent. Az úgy volt, hogy a kapitány fülkéjének ablakán át bámulta a tájat, és mikor a kapitány ezt észrevette, kinyitotta az ajtót és beinvitálta a kormányállásba. Röviden bemutatkoztak, ő egy helyi lakos, itt nőtt fel a tavon a hegyek között, Laci meg magyar, összecsavarogta a világot és éveket töltött a tengereken.
Laci, úgy veszi észre, az utóbbi években mi magyarok egyre több tiszteletet, megbecsülést kapunk más nemzetbeliektől. 20-30-40 évvel ezelőtt azt se tudta a világ merre van Magyarország, mostanában meg, a világ távoli pontjain is, mikor meghallják a HUN-garian szót, felcsillan a szemük, mosolyognak, bólogatnak, veszik le kalapjukat.
Sötét felhők gyülekeznek, csak remélni tudom, hogy nem lesz eső. Elsétálunk a felvonóhoz, felmegyünk a közel 1000 méteres Grünberg-re a felvonóval. Tegnap hosszú sor állt a pénztáraknál, most rajtunk kívül négyen vannak. Így legalább nem leszünk sokan a 60 főt befogadó kabinban. Megváltjuk jegyeinket, pár perc múlva indul a felvonó. A kabinban fel kell venni a maszkot.
Kb. 10-15 perc múlva megérkezünk. Laci nem jön fel a kilátóba, megvár az étterem teraszán egy kávé mellett.
Baumwipfelpfad Salzkammergut, a "fák tetején út", így hívják a kilátót. A 39 méter magas kilátóhoz egy fahíd vezet ami 21 méteres magasságban a fák fölött halad végig. Így olyan érzésünk támad mintha a fák tetején sétálnánk.
Már a hídról is lélegzetelállító a látvány. Milyen lesz a kilátó tetejéről?
Sajnos elkezdett cseperegni az eső. De ez nem riaszt vissza, ha már itt vagyok, felmegyek végig. Az ösvényen információs táblák kínálnak érdekes információkat a természetről és a tájról. A kalandállomásokon pedig egyensúlyozó gerendákon lehet áthaladni izgalmat kínálva a nagy magasságban.
A szintén fából készült kilátóban nem lépcsők vezetnek fel hanem egy széles járda aminek 6%-os az emelkedése, így a hídon és a kilátóban is kerekesszékkel és babakocsival is könnyen lehet közlekedni.
Nagyon érdekes ez az építmény, még sosem láttam ilyet. A spirális feljáró közepében, 28 méteres magasságból egy 75 méteres csúszdán vissza lehet csúszni a tövéhez. Már aki bevállalja. Nem vagyok benne biztos, hogy le mernék csúszni.
Sajnos, egyre jobban elered az eső. Félek nem fogok látni semmit mire a tetejére érek. Egyáltalán nem megterhelő a felfelé haladás, sőt nagyon kényelmes, hogy nem kell lépcsőzni.
Az gondoltam az elején, hogy biztos félni fogok a nagy magasságban. Imádom a kilátókat, mindig minden kilátóba felmentem ha lehetőség adódott, de mindig volt bennem egy félelem érzet a magasságtól. Érdekes, itt egyáltalán nincs. Szerintem azért mert nem keskeny meredek, hanem széles út vezet felfelé. Fel kell vennem az esőnadrágot, mert egyre erősebben esik az eső. Számítottam ma esőre, így beraktam a hátizsákomba. A kabátom vízálló, nem fogok szétázni. Csak nem fogom látni a csodás tájat.
Így esőben is érdekes ahogy változik a táj. Jön megy a pára, néha teljesen eltűnik a hegy, aztán előbukkan a fehérség mögül. Talán még érdekesebb mint tiszta, napos időben. Minden pillanatban mást mutat.
Mindjárt a legtetején vagyok. Már annyira szakad az eső, hogy el kell raknom a fényképezőgépet, nem tudom mennyire bírja a vizet. Egy pillanat alatt vizes lesz a lencse, majd csak a vízcseppeket lehet látni a fotón. A telefonnal viszont még így is elég jó fotókat lehet készíteni.
És fent vagyok! Ömlik az eső. Ilyen a látvány. Egyre jobban a párába tűnik a tó.
Sajnos nem érdemes fent időzni. Fázok is, hűvös szél fúj ami elég kellemetlen a szakadó esővel párosulva, elindulok lefelé.
Úgy érkezem az étterembe Lacihoz mint egy ázott veréb. Még szerencse, hogy volt esőruhám.
Nagyon hangulatos kis hegyi étterem. Egy ideig üldögélünk, hátha alábbhagy az eső, de úgy látszik nem akarja abbahagyni, így elindulunk vissza a felvonóhoz.
Mire leérünk már épp csak csöpög az eső, pár perc múlva el is áll. Elmegyünk megnézni a tavikastélyt.
A parti sétány után egy árnyas parkon keresztül vezet az út a parányi szigetre épült Ort tavikastélyhoz amit egy fahíd köt össze a parttal.
Vacsora előtt még gurulunk egy kört a kocsival a szűk kis utcák között.
Vacsora után annyira elkezd szakadni az eső, hogy nem lehet már menni sehová, vissza autózunk a hotelbe.
Egész éjjel ömlik az eső, hangosan veri a terasz tetejét. Már csak mi vagyunk szállóvendégek, mindenki hazament. Reggel mi is indulunk.
Június 15.
Még mindig esik. Sajnos vége rövid kis kirándulásunknak. Lemegyünk reggelizni és utána indulunk Himbergbe a Volvo szervizbe.
Bőséges reggelit kapunk, nagyon kedves a hotelos hölgy, még gyümölccsel is ellát az útra. Meséli, hogy majd szeptemberben szeretne jönni Budapestre.
Nem látszanak a hegyek, párába van burkolózva minden az eső miatt. Unalmas az autópálya és most még veszélyesnek is tartom, időnként annyira ömlik az eső, hogy szinte semmit nem látunk.
Így autózunk kb. 200 km-t mikor kitisztul az idő és mire Himbergbe érünk már nyoma sincs az esőnek, gyönyörű napsütésbe érkezünk. Beadjuk az autót, addig elmegyünk a közeli kávézóba. Két óra múlva kész a kocsi, minden rendben van. Még bemegyünk mindenféle finomságot vásárolni itthonra aztán hazáig meg se állunk.
2020. június
