Láttam az Annapurnát...
Gyerekkorom óta vágyam volt eljutni a "varázslatos" Indiába és találkozni igazi elefántokkal. Laci barátomnak egyáltalán nem. Ő Nepált akarta látni inkább, a 8000 m-es hegyeket. Azt mondta, a világ tíz legmagasabb csúcsából nyolc Nepálban van. És nepáliak iránt érzett szolidaritásról is beszélt, és a kiirtott királyi családról és a tavalyi földrengésről.
Egy három hetes India-Nepál körútban kiegyeztünk.
Azt terveztük, hogy Delhibe érkezés után egyből elindulunk vonattal a nepáli határ felé Gorakpurig. Addig van vonat, onnan busszal folytatjuk az utat a Birgunjig, a nepáli határállomásig, amin gyalog kell átmenni, aztán busszal megyünk tovább Kathmanduba, majd onnan Pokharába, és az utolsó héten a Chitwan Nemzeti Parkba. A végére hagyva Indiát, Gorakhpurból vonattal visszafelé megnézzük majd Agrában a Taj Mahalt de, ha még marad időnk ellátogatunk Varanasiba is, és onnan visszajövünk Delhibe, a repülőtérre. Sikerült is a tervezett utat végigjárnunk, csak épp ellenkező irányban.
A megtett útvonal Delhi-Agra-Varanasi-Gorakhpur-Chitwan Nemzeti Park-Pokhara-Kathmandu lett, ahonnan repülővel mentünk vissza Delhibe.
Bécsből induló repülővel mentünk, mert onnan van közvetlen járat Delhibe. Ferihegyről csak egy vagy két átszállással tudtunk volna utazni és az átszállások között 8-10 órát kellett volna várakozni. A hosszú várakozás miatt két napig tartott volna az út, de így még aznap megérkeztünk és több időnk maradt a látnivalókra.
December 27.
Reggel hét órakor indul a buszunk a népligeti buszpályaudvarról. Két és fél óra alatt érünk Bécsbe, a repülőnk egy órakor indul, bőven maradt időnk a becsekkolásra. Veszünk még az útra finom bécsi péksüteményeket, biztos ami biztos, legyen velünk valami ennivaló. Aztán nem bírom ki, megeszem mindet még az indulás előtt.
Pontos időben felszáll a gépünk, 7 óra 40 perc a repülési idő. Helyi idő szerint 23 óra 45-kor érkezünk Delhibe. Négy és fél óra az időeltolódás.
A repülőtéren az éjszaka ellenére nagy a tömeg. Hosszú sorokban várakoznak az emberek a belépésre, lassan halad a sor. Végre átjutunk az ellenőrzésen, felvesszük a hátizsákjainkat és indulunk rúpiát és taxit keresni.
Próbálkozunk bankautomatával, de nem sok sikerrel. Az első nem működik, a második működik ugyan, de nem ad ki pénzt, így megyünk a pénzváltóhoz. Beváltunk 500 ausztrál dollárt, van rúpiánk, mehetünk a taxihoz.
Két taxitársaság van, az egyik pont a feléért visz el mint amennyiért a másik akart. Rúpiával fizetni első pillanatban kicsit nehézkes, nehéz megkülönböztetni a szokatlan címleteket. Így Laci a taxi megrendelésekor véletlen a kért összeg többszörösét adja, de úgy látszik ez nem Irán, mert nem szól az ember, hogy túl sokat kapott. Simán elteszi. Laci időben észbe kap, kéri vissza a pénzt. Vonakodik az ember, próbál úgy csinálni mintha ő se vette volna észre, pedig pontosan tudja mi a helyzet. Aztán kénytelen visszaadni az egészet. Ezek után mindig többször átvizsgálunk minden egyes címletet fizetés előtt, nehogy így járjunk még egyszer.
Végre kilépünk a repülőtérről a szabadba, és arra gondolok, hogy de jó, nagyon örülök, itt vagyok Indiában, teljesült egy "ezeréves" vágyam.
Éjszaka van, az idő ködös, nincs nagy meleg, így elfér rajtam a télikabát. Örömködésem gyorsan alábbhagy mikor meglátom a taxi állapotát és a sofőr kinézetét. A taxi belül is csupa kosz, a taxisnak meg egy olyan koszos kendő volt a nyaka körül, hogy csak lesem. 23 km a hotelig. Nagy a forgalom, lassan haladunk. Baloldali közlekedés van ami elég fura, de hamar megszokom. Mindenki megy össze vissza, úgy tűnik nincsenek szabályok, vagy csak senki nem foglalkozik vele. Egy két manővernél majdnem megáll a szívem, ezen a taxis jót vidul. Örülök, hogy legalább ő örül. Egyfolytában dudálnak, hatalmas a zaj. Megdöbbenve bámulok ki a taxiból. Emberek fekszenek falak és fák tövében vagy a járda közepén, koszos pokrócba csomagolva a porban. Ócska sátrak az út mentén, rengeteg kutya szaladgál mindenfelé.
Beérünk a városba, a taxis nem találja elsőre a hotelt. Több utcába behajt feleslegesen mire odatalál. Az utcákban közvilágítás nincs, már ijedten nézek ki a kocsiból a sok kosz és mocsok láttán. Járda sincs, vagy ha néhol van akkor az használhatatlan, mert autók, riksák parkolnak rajta, emberek fekszenek szerteszét, vagy csak szemétkupacokkal van teli. A repülőtéri örömködésem már szinte teljesen elmúlt. Átváltott döbbenetre. Ez lenne India?
Nem sok jó érzéssel szállok ki a taxiból. Bemegyünk a hotelbe, itt foglalt helyünk van, kedvesen fogadnak. Megmutatják a szobát. Fáradtak vagyunk az utazástól, le szeretnénk feküdni. Aztán jön a következő döbbenet. Egy öt csillagos hotelben vagyunk és olyan koszos, szőrös az ágynemű, hogy a saját hálózsákunkban kell aludnunk. Ezzel nincs vége, szembesülnöm kell a ténnyel, hogy nem tudok lezuhanyozni. Azon túl, hogy gusztustalan a zuhanyzó, nincs meleg víz se. Szokták mondani, hogy pont olyan a víz, hogy inni meleg, fürdeni hideg. Igaz, itt nem ajánlatos a vezetékes vízből inni.
Lefekszem és reménykedem, hogy legalább csótány nincs a szobában és majd holnap biztos látunk sok szép dolgot is mikor kimegyünk a városba. Nehezen alszom el a fáradtságtól, az eddig látott dolgoktól és a hangosan csöpögő csaptól, meg a sok kutyaugatástól. Az nem lehet, hogy már most egy csalódás India.
Sok ismerősöm kérdezte indulásunk előtt, hogy miért akarok Indiába menni, abba a koszos országba. Lacinak is ez volt egyik érve, hogy ne ide jöjjünk. De nem hagytam magam lebeszélni. Sejtettem, tudtam, hogy nem európai tisztaság lesz itt, meg szegény az ország, nagy a nyomor, de gondoltam lesz ott nagy gazdagság, pompa is. Mindig azt hallani, hogy a csodálatos, varázslatos India. A sokszínű India. Gyönyörű fotókat lehet látni épületekről, tájakról, vallásról, táncról, stb. Ezt szerettem volna élőben látni, megtapasztalni. Lassan álomba merültem a sok gondolataimmal.
December 28.
Delhi
Kora reggel hangos kopácsolásra ébredünk. Még ki se néztem az ablakon, hogy milyen a kilátás. Most se fogok. Olyan piszkos, alig lehet átlátni az üvegen. De nincs is mit nézni, mert az ablak egy koszos utcára nyílik.
Ezt a szobát már Pesten kifizettük, nem olcsó, de legalább közel van a pályaudvarhoz. A reggeli nincs benne, így elindulunk gyalog a pályaudvar felé, majd eszünk valahol valamit. A portás, mikor meglát, gyorsan ugrik és kinyitja előttünk az ajtót. Ezt minden alkalommal megteszi.
Vonatjegyet szeretnénk venni Gorakhpurba. Onnan majd busszal megyünk tovább a nepáli határhoz. Hatalmas tömeg, zaj, por, szemét mindenhol. Itt még sose takarítottak. Ha a sok kutya, kecske, tehén nem zabálná fel a szemét nagy részét, ezek az emberek már belefulladtak volna. Talán elvégzett munkájuk iránti hálából kell ezeket az állatokat szentként tisztelni?
Elviselhetetlen a sok dudálás. Nehezünkre esik lélegezni a portól, szmogtól. Annyira szmogos a levegő, úgy tűnik köd van. Sok ember maszkot visel az arca előtt.
Egy felüljárón megyünk át, a korlát mellett végig lepény alakra formázott tehénürüléket szárítanak, amit majd tüzelőanyagnak használnak.
A fákon, oszlopokon csíkos mókusok ugrálnak. Végre látok valami szépet is.
Az állomáson hosszú tömött sorokban emberek várakoznak a pénztáraknál. Tanácstalanul álltunk, hogy mit csináljunk. Odajött hozzánk egy félig hivatalosnak látszó fiatalember, kérdezte hogy segíthet e. Mondtuk neki, hogy jegyet szeretnénk vásárolni. Azt mondta, hogy az emeleten van egy jegypénztár idegenek számára. Felmentünk, de be volt zárva. Ott megint megszólított egy másik férfi, hogy miben segíthet. Tőle tudtuk meg, hogy megszűnt az iroda, beköltözött a városba. Kikísér a taxisorhoz és megmondja a taxisnak, hogy hová vigyen. Menet közben figyelmeztet, ma már ő a második figyelmeztetés, hogy vigyázzunk a táskáinkra, fényképezőgépünkre, mert a motorosok kikapják a kezünkből.
Újra bemegyünk a káoszos forgalomba, lassan haladunk. Koszos utcákon haladunk végig hatalmas dudálások közepette. A központban, a Connaught Place-en az utazási iroda láttán kicsit kezdek aggódni, biztos minden rendben lesz?
Bent kedvesen fogadnak, nagyon segítőkészek. Elmondjuk, hogy vonatjegyet vennénk Gorakhpurba mert onnan szeretnénk tovább utazni Nepálba. Aztán jön a feketeleves. Nincs vonatjegy. Elkelt minden jegy, már több napra előre, minden vonatra. Az utazási ügynök nagyon kedves, próbál valami megoldást találni, hogy végig tudjuk járni a tervezett körutunkat. Több verziót állít fel, közben teával és szendviccsel kínál. Néhány verziót elvetünk, mert nem akarunk éjszaka utazni, mert akkor nem látunk semmit. Repülővel sem szeretnénk menni, mert akkor sem látunk semmit. Van sokféle vonat, de hely egyiken sincs.
Végül arra a megoldásra jutunk, hogy előbb az indiai szakaszt járjuk végig és utána megyünk Nepálba. Mivel Delhiből nincs hely semmilyen vonaton, másnap reggel autóval fogunk menni Agráig. Agra mögött egy kis faluban, Tundlában majd felszállhatunk a holnapután induló vonatra, azon van hely, és az elvisz a Varanasi melletti Mughal Sarai településre. Onnan taxival visszajöhetünk Varanasiba, csak 15 km, és két nappal később onnan tovább tudunk menni vonattal Gorakhpurig, azon is van hely. Gorakhpurtól busszal vagy taxival kell menni a Nepáli határig, ott majd kapunk harminc napos vízumot, fejenként 25 USD-ért, és gyalog átmehetünk a határon. Nepálban nincs vonat, ott minden közlekedés úton történik. Két hét után, Kathmanduból repülővel fogunk visszajönni Delhibe és onnan Európába. Többször rákérdezünk, hogy milyen osztályba van sorolva a holnaputáni vonat, ő állítja, hogy ez egy "jobb" vonat, egy "sleeper."
Nincs más, ezt el kellett fogadnunk. A vonatállomáson képtelenség vonatjegyet vásárolni. Ott helyben kifizettünk minden vonatjegyet, repülőjegyet és a lefoglalt hotelszobákat is. Bónuszként kaptunk egy tuk-tukost aki ma délután körbevisz minket itt a városban.
Amíg várunk a jegyekre, elmegyünk egy közeli parkba, és megnézzük a mellette lévő bazárt is. A parkban fű nem sok van, ki van kopva, poros. Ez az embereket nem zavarja, sokan ülnek, heverésznek a porban. Itt is mókusok szaladgálnak, szedegetik az emberek által eldobált ehető dolgokat. A kutyák szintén. És mindenféle madarak. A bazárban is nagy tömeg van, rengeteg bóvli cuccot árulnak. Sok helyen kínálnak különböző ételeket, de nem veszünk sehol semmit, már meg vagyunk ijedve.
Visszamegyünk az irodához, megkapjuk a hotelfoglalásokról szóló nyugtákat, címeket és a vonatjegyeket, majd hívják a sofőrünket. Tuk-tukkal megyünk, ami egy háromkerekű motoros riksa. Az ügynök helikopternek hívja. Olyan pici a tuk-tuk, alig férünk bele ketten hátul, pedig elég soványkák vagyunk.
Sűrű forgalmon megyünk keresztül, érezni lehet a levegőben a szúrós szmogot, fullasztó a por. Az idő szép, süt a nap, bár kicsit ködösnek látszik a szmog és a por miatt. Megkérjük sofőrünket, hogy először egy pékséghez vigyen, szeretnénk valami péksüteményt venni. Kicsit meglepődtem, nem csak a hotel ajtaját nyitogatják mindenki előtt, a pékségét is. Sokféle péksütemény, torta, aprósütemény van. Melegszendvicset választunk. Jó ízű volt, persze kicsit csípős.
Eltuk-tukozunk az India Kapuhoz. Ez egy 42 méter magas háborús emlékmű amit az első világháborúban elesett indiai katonák emlékére állítottak. 82 ezer elesett katona neve olvasható rajta. Eszerint, a 60 millió áldozatot nézve, India aránylag könnyen megúszta a dolgot.
A kapuhoz vezető úton és a körülötte lévő parkban is tömeg van. Külföldieket nem látunk. Sok árus kínálja bóvli portékáját. Ugrálós, sípolós műanyagból készült valamiféle kisállat, karkötők, zászlócskák, stb. Némelyik árus olyan erőszakos, észre se veszed már rajtad is van két-három karkötő, úgy kell magadról lesöpörni. Több henna festő nő is jön, aztán az egyikkel csináltatok a kézfejemre egy mintát. Ott helyben egy perc alatt megfesti a kézfejemet mind az öt ujjal együtt. Nagyon szép lett.
Az India Kapuval szemben, a legalább 1 km-es út másik végén van a Parlament épülete. Nagy területen fekszik, az egész építményt színes homokkő falak és kovácsoltvas kapuk veszik körül.
Sofőrünk elvisz a Laxmi Narayan templomhoz, nincs messze innen. Ez nem egy templom, hanem egy templomegyüttes nagy kerttel, két hatalmas elefánt szoborral. Gyönyörű pasztellszíneivel igazán kirí a környezetből. Temérdek szvasztikasor található körben a falakon, együtt a hindu mitológiából jeleneteket ábrázoló faragványokkal.
Hamar telik az idő, már kezd szürkülni, lassan lemegy a nap. A tuk-tukos elvisz még egy bazárba ahol rengeteg márvány, réz és más anyagból készült szobrokat árultak sok más apró ajándéktárgyak mellett. Az emeleten a textilüzletben gyönyörű kasmír dolgokat és selyem textíliákat lehet vásárolni. Nem vettünk semmit, mert elég borsos áron kínálták őket, és cipelni se akarunk semmit magunkkal az elkövetkezendő napokban.
Az az érzésem, hogy az utazási irodának és a mellénk adott vezetőnek ez egy bejáratott útvonal. Elviszik a külföldieket az ilyen vásárlós helyekre, gondolom százalékot is kapnak, mert mindig mindegyik előszeretettel kalauzolt abba az irányba ahol pénzünket tudjuk költeni.
Ezek után kérjük a tuk-tukost, hogy vigyen vissza a hotelbe, fáradtak vagyunk már. És elegünk volt a kalauzolásból is. Szeretnénk már saját utunkat járni.
Útközben néha felbukkan egy szép épület ami kirí a környezetből, például egy szikh templom aranyozott kupolájával.
Meg is éheztünk a hosszú nap után, már vacsora idő van. A hotel éttermét választjuk, az tűnik legegyszerűbbnek. Nem volt jó a választás mert az étlapon nincs semmi angolul, és a pincér se beszél angolul. Ez ritka eset volt, mert általában szinte mindenki tud valamennyire angolul. Igaz, nehéz megérteni őket sajátos indiai akcentusuk miatt. Néhány hangot teljesen képtelenek artikulálni. Nehezen dűlőre jutunk vacsora ügyben, zöldségleves, aztán Laci zöldséges rizst választ, én csirkehúsost. Ez nem lehet nagy melléfogás, gondoltuk a rendelésnél, aztán láttuk, hogy de igen. A levest vízízűnek mondanám, de közben meg olyan erős, hogy lángol a szám, alig bírom lenyelni. A rizsben alig van zöldség és hús. Esszük a szinte üres currys rizst, alig bírjuk, alig csúszik le. Mondjuk a pincérnek, hogy hol a zöldség meg a hús a rizsből. Nehezen érti mi a problémánk, aztán mutatja, hogy kicsi van benne. Ja, kicsi van, olyan kicsi, hogy nem is találom. Jól nem laktunk és még ráadásul horror sokat fizettünk érte.
Vacsora után kimegyünk sétálni a városba, látunk egy étkezdét, csapatit sütnek. Veszünk egyet, koszos újságpapírba csomagolják szalvéta helyett.
A séta élvezhetetlen az eddig már sokat említett nagy zaj, por és kosz miatt. Elmegyünk egy építkezés mellett ahol nők dolgoznak csákánnyal a kezükben és téglákat raknak. Látunk egy élelmiszer boltot, bemegyünk hátha tudunk venni valami ehetőt, mert a vacsora után éhesek vagyunk. Csalódnunk kell, nem találunk semmit. A csomagolt kenyér és a péksütemény szivacs. Meg se próbáljuk.
A boltból kilépve egy döglött patkányba botlunk a járda közepén. Őrület ez a mocsok és szenny. Csak idő kérdése és betegek leszünk.
Azt hiszem mára ennyi elég is volt, visszamegyünk a hotelbe. Meleg víz most sincs, pedig jól esne egy forró zuhany. Fáradtan, kicsit éhesen dőlünk ágyba.
December 29.
Delhi-Agra
Reggel nyolcra jön értünk az autó amivel Agrába megyünk. 180 km. Kicsit késik, én aggódom, hogy valóban jön-e. Ki-be járkálok a hotelből, ami a végén már elég komikus, mert minden egyes alkalommal a portások ugranak, hogy kinyitják előttem az ajtót kifelé és befelé is. Ez ingyen van.
Egy középkorú szikh férfi a sofőr. A szikhek kis százalékét alkotják India lakosságának. Könnyen fel lehet őket ismerni, mert mindig szigorúnak néznek ki, talán a nagy turbán miatt, amit dastarnak hívnak. Ez egy 5-7 méter hosszú textil darab, ezt tekerik a fejükre. Nagyon szimpatikus ember volt, sajnálom, hogy nem kértem meg hadd csináljak róla egy fotót emlékbe.
Tegnap az utazási irodában nem készült el a vonatjegyünk amivel majd holnap Varanasiba megyünk, így ezt ő most elhozta. A jegyet nézve nem értjük, zavarosnak tűnik minden ami rajta van, angol szöveg nincs. Sofőrünk se érti, telefonon kér segítséget. Átadja Lacinak a telefont és az irodások megnyugtatnak, hogy jó a vonatjegyünk, nem kell aggódnunk. Kénytelenek vagyunk hinni nekik.
Laci kicsit megijed amikor kinyitja a kocsi ajtaját, tódul ki a füst. De nem a kocsi ég, csak egy füstölő. Én szeretem a füstölőket, de ez így a kocsiban kicsit sok, fullasztó, pedig jóindulatból csinálja a szíkh. Egyébként, a hotelből kilépve reggelente, mindig füstölő illat terjengett az utcákon. Sok helyen gyújtottak füstölőket bejáratok előtt, és egy-két koldus is füstölővel a kezében járkált.
A nap már reggel melegen süt, szép időben lesz részünk az utazás alatt. Alig várom, hogy kiérjünk a forgalmas városból. Megint nagy a szmog, a por, az állandó hangos dudálást nem lehet megszokni. Semmilyen növénynek nincs szép zöld színe, és minden más is szürke a portól. Az út menti fák, a bokrok és a hotelok előtti cserepekben lévő nagy növények is mind szürkék. Törölgetik a leveleket vizes ronggyal, de ez szélmalomharcnak tűnik.
Bemegyünk egy benzinkútra, furcsállva nézem, hogy tankolás közben lökdösik az autót ide-oda. Aztán amikor mi kerülünk sorra, a mi autónk is ide oda jár, dülöngélek benne jobbra balra, annyira rázzák. Nem értem minek, és mikor vissza száll a sofőrünk, elfelejtem megkérdezni. Ez rejtély marad számomra.
Kiérünk a városból, nincs nagy forgalom, ez egy fizetős autópálya. Végre lehet majd haladni, nem csak vánszorgás lesz az egész út. Látnivaló nem sok van, erre nincsenek hegyek, itt-ott egy fa, egy síkságon megyünk végig.
Az út felénél megállunk egy pihenőhelyen. Sokan vannak az étteremben, sokáig tart a kiszolgálás. Az étterem előtti parkolóban egy erősen kisminkelt kislány unott arccal, szinte gépies, betanult mozdulatokkal táncol, egy nagyobb fiú valami húros hangszeren zenét imitál, mert nem ő zenél, az felvételről szól. Így próbálnak pár rúpiához jutni. Nagyon kevesen adnak nekik.
Ahogy közeledünk Agrához, egyre sűrűbb a forgalom, itt már mindenféle jármű van az úton. Lovaskocsi, riksa, biciklisek elképesztő nagy csomagokkal megrakva. Majmok az út szélén, oszlopokon, épületek tetején. Vannak tehenek is. És bivalyok is. Mindenhol, az út szélén, az úttesten.
Elképesztő dolgokat látunk.
Agrát közelítve megpillantjuk a Taj Mahal kupoláját, de még nem oda megyünk, előbb lepakolunk a hotelben. Megbeszéljük sofőrünkkel, hogy egy óra múlva értünk jön. Itt is futnak elénk kinyitni az ajtót. A hotel kívülről csilivili, a szoba már nem annyira. Egyszerű, tiszta, de nem lehet kinyitni az ablakot, állott szag van. A kilátás itt se sokkal jobb mint az előző hotelben. Egy üres térre néz ahol sovány, szánalomra méltó tehenek kutatnak élelem után a kiszórt szemétben. Nem is hasonlítanak a svájci tehenekre. A távolban halványan látszik a Taj Mahal kupolája.
A hotelhoz vezető utca sarkán, egy fa tövében felállított asztalon egy nő szenes vasalóval vasal, körülötte gyerekei játszanak. A másik sarkon a borbély borotvál egy embert a poros utcán. Koszos egymásra rakott autógumikat használ asztalnak.
Megéheztünk, sofőrünk elvisz ebédelni. Egy elegáns étterem előtt állunk meg. Hívjuk, hogy jöjjön velünk, de ő inkább marad, megvár minket kint. Az étteremben egy férfi szitáron játszik, majd saját CD-it kínálja megvételre. Jön egy magát mágusnak nevező férfi is, aki invitál, hogy megmutatja tudását. Nem nézzük meg, inkább ennénk.
Elég borsos árak vannak az étlapon, jól tette a sofőr hogy nem jött. És megint az az érzésem, hogy neki vagy a főnökeinek valami érdeke van abban, hogy ide hozzák a külföldieket.
Túrós és hagymás nant rendelünk teával. A nan egy lepény formájú kenyér amit a tandur nevű agyagkemencében sütnek, a kemence belső falára tapasztva. A túrós nekem nagyon édes volt, de a hagymás ízlett. Nem ettük magunkat degeszre. Mióta elindultunk itthonról, még egyszer sem éreztük jóllakottnak magunkat.
Ebéd után indulás a Taj Mahalhoz. Útközben panaszkodunk sofőrünknek, hogy itt, ebben az őrült szegénységben minden nagyon drága, nem értjük miért. Igazat ad nekünk, de a miértre nem ad választ. Gondolom mert külföldiek vagyunk.
Persze, sokkal olcsóbb lenne a csavargás, ha tudnánk azt az életet élni amit ők. De arra képtelenek lennénk.
A Taj Mahalhoz vezető úton hatalmas a forgalom, itt is nagy a por, a zaj és a dudaszó. Rengeteg motoros van, sok nőt is látok robogót vezetni. A park bejáratnál vár egy másik "guide," ő akar körbekalauzolni minket, ő is ki van már fizetve. Hiába, benne vagyunk a turista-malomban nyakig. Pedig igyekeztünk elkerülni. Nehéz átverekedni magunkat az emberáradaton. Ez még csak egy park bejárata, amin keresztül lehet eljutni a Taj Mahal kapujához. Pár perces séta, 300 m, de lehet menni tevés kocsin is. A parkban sok majom van, egészen közel mennek az emberekhez.
A síremlék mellett van egy vörös homokkőből épült mecset, ami pontos tükörképe a szemközti oldalon elhelyezkedő mecset. Visszanézve a mauzóleum felől, a kert végében a főkapu látható. Nagyon szép látványt nyújt minden szögből nézve.
Elérünk az óriási márvány síremlékhez. A cipőnkre kell húzni egy zsákot, csak így lehet belépni, vagy mezítláb. A helyiek közül sokan mezítláb vannak. Csak a kijelölt útvonalon haladhatnak. Egyenruhások vigyáznak a rendre, terelik a helyieket, csak őket. Ordítoznak velük, durván lökdösik, rángatják őket ha letérnek a kijelölt útvonalról. Velük így kell bánni? A néhány külföldivel nem törődnek, mi szabadon kószálhatunk.
Belépünk a sírhoz, itt már nem szabad fotózni, mégis többen fotóznak a telefonjukkal.
Körbe járjuk az épületet, sodor a tömeg. Megállni, jobban megnézni egy részletet esélyed sincs, muszáj haladni a tömeggel. Lépcsőn fel, lépcsőn le, nem a saját tempódban, hanem ahogy visz a tömeg magával. Kicsit erőltetettnek érzem az ilyen haladást, örülök amikor kiérünk, végre kapok levegőt.
A síremlék mögötti teraszról látszik egy folyó, a Jamuna. A kijutáshoz is ugyan olyan hosszú sor várakozik mint a bejutáshoz. Most is előre mehetünk. Mi két óra alatt járhattuk végig az utat, ehhez a helyieknek egy teljes nap kell a sok sorban állás miatt. Legalább kaptunk valami kevés pluszt azért, hogy a belépőért a sokszorosát fizettük mint ők.
A műhelyben mindenki egy család tagja, már tizenöt generáció óta viszik a szakmát. Ők vannak megbízva a Taj Mahal karbantartásával. Csak férfiak dolgoznak, mert azt gondolják, hogy a nők elvinnék más családba a titkaikat.
A műhely egy kis helység ahol a földön törökülésben ülő férfiak készítik a gyönyörűbbnél gyönyörűbb dolgokat. Először kivésik egy márványlapban a mintát, majd apró, színes, egyenként köszörűvel megformázott kődarabokat beillesztenek a kivésett mintába. Néha milliméter nagyságú, hajszál vékony darabokat. Hasonló módon, ahogy itthon egy intarziás szekrényajtó készül fából. Egy ilyen 30x30 cm-es lapot harminchat nap alatt készítenek el. Gondolom, legalább nyolc órás napi munkával.
Mi is kapunk egy kis vésőt és egy lapot, megpróbálhatjuk, hogy milyen a vésés. Nem könnyű. Nagyon kemény a márvány, alig bírok egy vonalat belevésni.
A műhely után áthívnak az üzletbe ahol töménytelen mennyiségű kész műtárgy található. Gyönyörű látvány a sok színes dolog. Lekapcsolják a villanyt, megmutatják milyenek átvilágítva. Csodaszépek. Persze, arra megy ki a dolog, hogy majd veszünk valamit. Egy ilyen lap ötszázezer forintra jön ki. Udvariasan hárítottuk el a vásárlást, hogy nem tudjuk magunkkal vinni. Persze, ők egyből felajánlottak egy olyan csomagolást amit akár dobálni is lehet, és a szállítást is, nekünk nem kell cipelnünk semmit. Ajánlat ide vagy oda, nem vettünk semmit. Pedig ők mindannyian pontosan végig csinálták szerepüket. Nagyon csalódottak voltak. Viszont érdekes volt látni és hallani a színházi előadást. Tapsolni kellett volna.
Sofőrünk mondta, hogy most egy bőrös üzletbe fog elvinni, de azt már nem akartuk. Most már sokadszor jut eszembe, hogy miért is akarnak mindig pénzköltős helyekre vinni. Kértük, vigyen inkább vissza a hotelbe, kicsit pihenünk aztán elmennénk vacsorázni. Felajánlotta, hogy elvisz vacsorázni, most egy olcsó helyre, nem egy drága étterembe.
Párórás pihenő után a megbeszéltek szerint érkezik a szikh nagy turbánjával. Gyalog indulunk vacsorázni. A sarkon a nő még mindig vasal. Nagy por van az utcán, nincs járda, a porban kell gyalogolnunk. Már sötét van, több jármű mégsem használ világítást. Az út mentén emberek tüzet gyújtva melegszenek, főznek, vagy éppen a gumiműhelyben tűz világítása mellett dolgoznak lámpa hiányában.
Egy út melletti kis étkezdében eszünk, ahol ő is szokott. Sima omlettet kértünk, abból nem lehet nagy baj, és jól is esett. Vagy csak nagyon éhesek voltunk már.
Még nincs kedvünk visszamenni a hotelbe, de már szeretnénk a saját utunkat járni. Megköszönjük az egész napi kalauzolást sofőrünknek, majd reggel találkozunk, ő fog kivinni a vonatállomásra.
Tuk-tukkal bemegyünk a központi bazárba. Félelmetes a sötétben a forgalom a világítás hiánya miatt. Néha az utolsó pillanatban lehet észre venni egy járművet, gyalogost vagy tehenet. A tuk-tukkossal
megbeszéljük, hogy egy órát vár ránk és akkor majd visszavisz a hotelhoz.
Nem volt jó ötlet bemenni a központba, olyan hangzavar van, hogy meg lehet bolondulni. Valami eszetlen hülye zene ordít a hangszórókból, párosulva a forgalom zajával, az eszetlen dudaszóval. Nem lehet egymás szavát hallani olyan zaj van. Szó szerint bemenekülünk egy kisebb bazárba, itt már csendesebb. Ennénk még valami sütit, találunk is egy sütist, de mégse vállaljuk be. Azon túl, hogy fogalmunk sincs mi micsoda, bár kinézetre jól néznek ki, de az árus a sütik mellett ül a pulton török ülésben, mezítláb, és a lábujját fogdossa, masszírozza. Ha kérsz egy sütit, kézzel fogja megfogni és úgy odaadni. Lemondunk a sütiről.
Visszamegyünk a tuk-tukhoz és vissza a hotelbe.
Végre, ma este lehet zuhanyozni, van meleg víz. Az ágynemű állapota is jobb mint az előző hotelben volt, de azért marad a hálózsák. Nehezen alszom el, behallatszik valami hangos zene, aztán meg a majmok visongása. Laci alszik, füldugót használ.
December 30.
Agra-Varanasi
Reggel nyolc óra van, az utcasarkon a vasalónő már vasal.
Megérkezett a sofőrünk, indulunk a vonatállomásra. Tundla településre megyünk, onnan indul a vonat Varanasi felé. Egy óra autózás után érkezünk meg. Az állomáson a szokásos tömeg, többen egyből ugranak, hogy segítenének vinni a táskákat, és eligazodni. Nem akarunk semmilyen segítséget, de erőszakosak, ordítani kell velük mire megértik.
Ők ilyenek. Jönnek, jönnek egész addig, amíg az ember nem húzza meg nekik a határt. Olyan, mintha ők nem tudnák meddig lehet jönni, és elvárják, hogy én szabjam meg nekik. Ijesztő. Mi lesz ha belefáradok ebbe a szerepbe? Akkor milyen közel fognak jönni?
Ez a viselkedés volt az okozója a katonák tegnap látott durvaságának?
Elköszönünk sofőrünktől és elindulunk a vonathoz. Itt is sok majom ugrál mindenfelé. Fel kell menni egy felüljáróra ahonnan lehet lemenni a vágányokhoz. Nehéz kiigazodni, nincs kiírva a lejáratok elé a vágányok száma, csak lent a síneknél. Mikor megtaláljuk a megfelelő lejáratot nem hiszek a szememnek ami elém tárul. Pedig már megszokhattam volna az eszetlen koszt.
A hangosbemondó közli, hogy egy órát késik a vonat. Nehéz a várakozás, nincs hová leülni, mert azt a két-három padot ami van, a nagy tömeg már elfoglalta. A többiek nem zavartatják magukat, leülnek a földre, úgy várakoznak. Még a hátizsákomat is ódzkodva rakom le, de nincs mit csinálni, nehéz. Nem tudunk sokáig egy helyben állni. Egyedüli európaiak vagyunk a környéken, mindenki minket néz. Unatkoznak. Rövid időn belül kisebb kör alakul ki körülöttünk és úgy bámulnak. Többször arrébb megyünk, de jönnek az újabb bámészkodók. Én meg azt bámulom, hogy mennyi patkány szaladgál a sínek között a ledobált szemétben kutatva.
Egy kislány jön kéregetni. Nem tudom mikor fürdött utoljára. Hullahopp karikával és cigánykerekeket hányva ügyeskedik. Főleg Lacinak csinálja a műsort, ő a potenciális vevő. Ha arrébb megy Laci, a kislány megy utána. Ő meg sajnálja is szegényt, meg már unja is tolakodását, ad neki egy kis aprót. Hiba volt, mert abban a pillanatban több kislány jelenik meg, hogy nekik is adjon. Nehéz tőlük szabadulni.
Több mint egy óra késéssel végre megjön a vonat. Most meg azon nem tudunk eligazodni, hogy hova kell beszállnunk, hová szól a helyünk. Mindenki tolakszik, lökdösődik a nagy csomagjaival, alig bírunk felszállni. Előkerül egy kalauz, segít hogy merre menjünk.
Ez egy "sleeper" vonat, hat számozott ágy van egy kupéban amiből a felső négyet nappal fel lehet hajtani és a két legalsó szemközti ágyból hat számozott ülés lesz. Most minden ágy le van hajtva és a négy alsó foglalt, fekszenek rajtuk. A mi ülőhelyünkön is fekszik egy ember. Igaz, a fekvőhelyünk felül üres, de olyan alacsony, még felülni se lehetne rajta, és délelőtt van, nem akarunk feküdni estig. Szólunk a helyünkön tehénkedő férfinak, hogy leszeretnénk ülni. Az ember mutatja, hogy ott a helyünk fent, feküdjünk le mi is. Laci elmagyarázza neki, hogy mi ahhoz vagyunk szokva, hogy az emberek éjszaka fekszenek, nappal ülnek, és ez itt a mi ülőhelyünk, kifizettük a jegyünket és ülni akarunk. Érti, mert kicsit tud angolul, de nem tetszik neki, aztán felül végre. Így se nagyon férünk el, mert csomagjaik az ülések alá vannak berakva, kilógnak, nem fér el a lábunk. A szemben tespedő embernek is a mi lábunknál van a csomagja. Ha nem feküdnének hanem ülnének, a csomagoknak is lenne helyük. Csak egy pár centis hely jut kettőnknek, de ülünk.
Nem nagyon lehet kilátni az ablakon a kosztól. Egyébként az egész vonat ilyen, riasztó. Azért akartunk vonattal utazni, hogy gyönyörködjünk a tájban. Nincs gyönyörködni való. A sínek mellett végig szemét, műanyag flakonok, plasztik zacskók hevernek. Tehenek turkálnak a szemétben. A táj síkság, kopár, csak ott zöld ahol öntözik. Sok termőföld mellett haladunk el, emberek dolgoznak a földeken. Elképesztő falvakat, nyomortanyákat látunk.
Nagyon lassan haladunk, sokat állunk. Lehet tehenek vannak a síneken? Aztán eljön az idő amikor az embernek el kell végeznie szükségleteit. Ettől féltem, hiszen a vonatok vécéje itthon is hagy maga után egy pár kívánnivalót, na de egy indiai vonat mellékhelyiségéről inkább ne is beszéljünk. Persze víz nincs, kezet mosni nem lehet. Van ugyan egy csap, de abból annyi víz jön, hogy még jóindulattal se lehet még csöpögésnek se nevezni. Szerencse, hogy vannak nálam vizes törlőkendők meg kézfertőtlenítő. Egyfolytában járnak árusok a vonaton, vizet, kávét és teát árulnak. Mindig jót mosolyogtam amikor jött a vízárus és kiabált, hogy pani, pani! Olyan vicces hangsúllyal mondta. A pani szó jelentése, víz. Később jönnek ételt is kínálni. Többféle dolgot árulnak, de nem tudjuk mik azok. A mellettünk ülő sráctól kérdezzük meg, hogy mi micsoda, aztán zöldséges tésztát eszünk fóliatálcából. Az íze nem rossz, de nem gondolok bele, hogy hogyan készült. Laci elment megnézni a konyhát, nekem elég volt ahogy elmesélte, nem akarom látni.
Lassan telik az idő, egyre nagyobb késésben vagyunk, szerintem még ötvennel se megyünk. Néha kimegyünk a peronra. Nyitva van az ajtó és az ajtóban lógunk, onnan legalább tudok fotózni a mocskos ablaküveg nélkül. Laci hátulról fogja a nadrágszíjamat.
Mikor visszamegyünk a peronról, el van pakolva a cuccunk az ülésről és végigfeküdve tesped a pasi. Persze, megint szólni kell neki, hogy leülnénk. Mondjuk neki, hogy másszon fel ő és feküdjön ott. Ő oda nem tud felmászni, azt mondta. Mi meg nem akarunk. A szembe lévő ülésen eddig fekvő, de most épp ülő ember felajánlja, hogy cseréljenek helyet, így megoldódik a probléma. Nekem mindegy ki hová fekszik, én csak ülni szeretnék a megvásárolt helyemen.
Egyfolytában járnak az ital és ételárusok. Veszünk főtt lencsét, kis tányérban adják, erős paprikával a tetején. De a paprika nélkül is iszonyú erős az egész. Nem baj, kell az erős, az legalább bélfertőtlenítő. Koldusok mennek végig a vonaton, pár rúpiát remélve. Szörnyű látvány a nyomorék koldus aki a koszos padlón csúszik végig. Egyre nehezebben viseljük ezt a vonatozást.
Jön egy ember aki összeírja hányan akarnak vacsorát. Azt hiszem két különböző étel közül lehet választani. Mi csirkét kértünk rizzsel. Nagyon sok idő eltelik a rendeléstől, már nagyon éhesek vagyunk, attól félek, hogy mire hozzák le kell majd szállnunk. Aztán megtudjuk a mellettünk ülő sráctól, hogy még nagyon messze vagyunk, sokat fogunk késni. Azt mondja, hogy négy-öt óra késés itt teljesen normális, mindennapi dolog. Lassan besötétedik, még unalmasabb és idegőrlőbb lesz az utazás. Türelmetlen vagyok az éhségtől és a körülményektől.
Két óra múlva megérkezik az adagunk, azt se tudom, hogy kezdjek hozzá. Fóliatálcában van, a kanál elmerülve a szaftban. Teljesen tele van az edény, a szaft szinte kifolyik. Nincs asztalka, nincs tálca, nincs semmi, az ölembe teszem. A vonat rázkódik, a szaft lötyög. A mellettem ülő pasi nem eszik, fekszik már megint, a lába fel van húzva az ülésre a combomtól kb. húsz centire, ahol a vacsorám van. A szembe lévő pasi se eszik, ő is fekszik, az ő lába meg előttem van kb. ötven centire. Lenézek a padlóra, csótány szaladgál. Körülnézek, aki eszik kézzel eszik. A kezükkel fogják a rizst és mártogatják bele a szaftba, gusztustalan. Már majdnem "hiszti" jön rám, hogy én így nem tudok enni. Pedig éhes vagyok. Laci nyugtat, hogy szedjem össze magam. Eszembe jut az Indul a bakterház című filmből a jelenet amikor a mosogatórongy a levesbe van főzve, "csukjuk be a szemünket oszt falatozzunk." Hát csendben én is falatozok.
Nagy nehezen lenyeljük az ételt, aztán tanácstalanok vagyunk, hogy hová tegyük az üres edényt. A szomszéd srác mondja, hogy dobjuk ki az ajtón. Csodálkozunk, mondjuk, hogy mi olyat nem csinálunk. Mondja, hogy itt nincsenek szemetesek, mindenki azt csinálja. Laci elindul a szeméttel, hátha talál neki valami helyet, de kiveszik a kezéből és kidobják a vonatból. Mások lerakják a padlóra, aztán jön egy ember egy széles gumis padlólehúzóval és a vagonok közti hézagokon letolja az egészet a vonatból a sínek közé. Estére már iszonyú büdös, koszos lesz a vonat.
Nagyon lassan araszolunk előre. Nincs türelmem se ülni, se állni, fáradt vagyok nagyon. Már késő este van. A peronra nem lehet kimenni, mert a földön alszanak egymás mellett az emberek. Vécére úgy lehet elmenni, hogy átlépem őket, ami nem könnyű feladat, mert többen fekszenek szorosan egymás mellett és egymáson.
A következő állomáson végre le fogunk szállni, majd ha egyszer oda érünk. Én már azon vagyok, hogy itt leszállok és a sínek mentén gyalogolok a célig, lehet előbb odaérek mint a vonat. Aztán eljön a várva várt pillanat, megérkezünk. Hat óra helyett éjszaka negyedtizenkettő van, több mint öt óra késéssel érünk célba. Tizenhárom órát voltunk a vonaton.
Éjszaka ellenére tömeg van az állomáson. Úgy kellene, hogy várjon minket itt egy sofőr aki elvisz a hotelbe. Olyan késő van és annyit késett a vonat, hogy gondoltuk biztos nincs már itt. A peronon megint nehéz a tájékozódás, nem tudjuk merre van a kijárat, itt sincs kiírva. Megszólít két fiatalember, hogy tudnak-e segíteni. Kérdezzük tőlük, hogy merre találunk taxit. Azt nem mondják meg, de elmondják, hogy ötszázat fog kérni a taxis, mi mondjunk neki kétszázat és el fog vinni annyiért is. Mutatnak egy felüljáróra, hogy arra menjünk, majd felugranak a már mozgó vonatra.
Nem megyünk arra, szerintünk nem ott van a kijárat. Elindulunk az ellenkező irányba, az is egy felüljáróra vezet. Jön két férfi szemben, mondják, hogy ők taxisok, hová megyünk, elvisznek. Mutatjuk a hotel címét, kérdezzük mennyi? Mondják, hogy ötszáz. Laci mondja kétszáz. Oké, elvisznek. Aztán meglátjuk szemben az Exit táblát, de ők nem arra akarnak vinni, hanem egy oldalsó lejáraton a sötétbe. Semmi világítás nincs arra, kihalt az egész. Laciban gyanakodó érzés támad, nem hallgat rájuk, megyünk tovább egyenesen. A két férfi próbál finoman a lejárat felé terelni, de nem hagyjuk magunkat. Tovább követnek. Mikor a kijárati ajtóhoz érünk, megpillantok egy embert, kezében tábla Laci nevével. Ő jött értünk a szállodából. Örömömben nagyot kiáltok. A két "taxis" eloldalog, a mi sofőrünk meg megkönnyebbülten sóhajt egy nagyot, már öt órája várt ránk, aggódott, hogy hol vagyunk.
Utólag gondoltunk bele, hogy jó volt Laci megérzése, nem volt szabad elmenni a "taxisokkal." Ki tudja kik voltak és mit akartak? Gyanús volt az egész.
Fáradt, kimerült vagyok a vonatozástól, már az sem érdekel, hogy megint kivilágítatlan járművek hozzák a frászt az emberre a sötétben. Éjfélre érünk a hotelbe, már alig várom, hogy lepihenhessek. Megbeszéljük sofőrünkkel, hogy reggel jön értünk. Kérdezte mikorra jöjjön, mondtuk neki, hogy kilencre. Neki az korai, kéri hadd jöjjön fél tíz felé, és majd feltelefonál a szobánkba. Ebben maradunk, megyünk aludni.
December 31.
Varanasi (Benares)
Ebben a hotelben benne van a reggeli, lemegyünk az étterembe megnézni mit adnak. Van többféle meleg étel, de nem tudjuk, hogy mi micsoda. Pirítóst eszünk meg tojást, kávét, teát. A szobába visszaérve kicsit megijedek, mert hirtelen ki kell adnom gyomrom tartalmát. Csak nem elkaptam valamit tegnap a vonaton? De aztán nincs több probléma, ennyivel megúsztam.
Már tíz óra van, sofőrünk még nem érkezett meg. Fél tizenegykor szólnak a recepcióról, azt üzente negyven perc múlva itt lesz, kórházba kellett mennie. Nem baj, hogy később jön, csak kicsit hamisnak néz ki ez a dolog is. Miért nem mondta este? Szerintünk inkább került egy másik fuvarja is. Ellentétben az Iránban tapasztaltakkal, itt Indiában mindig, lépten-nyomon gyanakodnunk kell. Nincs bizalmunk senki iránt.
Amíg várunk, bemegyünk a hotel melletti üzletbe nézelődni. Nagyon sok szép színes áruja van. Mindenféle ruhanemű, sálak, óriási választékban. Mind selyem, gyönyörűek. Az eladó nagyon sokat kirak elénk, szedi le egymás után a polcról, pedig mondtuk, hogy csak nézelődünk.
Megérkezik az emberünk, persze makkegészséges, ő fog "idegenvezetni" a városban. Elmondja, hogy ő mit gondolt, mit nézzünk meg és az a program mennyibe kerül. Soknak is találjuk, meg nem is akarunk minden helyszínre elmenni amit ő ajánl. Aztán megegyezünk egy más programban amiben az is benne van amit én szeretnék megnézni és még olcsóbb is lesz. Indulhatunk.
Varanasi, csak az angolok hívták Benáresznek, egy nagyon régi város a Gangesz partján. A hindu legenda szerint Benáresz a világ teremtése előtt is létezett, és fent fog maradni a világ pusztulása után is, mert majd Shíva megóvja.
A központig autóval megyünk. Itt is, mint Delhiben, hatalmas a forgalom, tömeg, dugó, zaj. Aztán leparkol a srác és gyalogosan folytatjuk utunkat. Jön két kisfiú, pénz kérnek. Nem adunk nekik, erre röhögve kiabálják, hogy "two monkey", két majom. Bemegyünk a szűk sikátorokba ahol nehéz a haladás a nagy tömegben. Rengeteg tehén van és bivalyok, akik nagy testükkel elfoglalják a szűk járatokat, plusz a motorosok és a sok gyalogos. Kutyák, kecskék fekszenek minden felé, át kell őket lépni. Nagyon sok kutya bőrbeteg, talán rühesek, véres sebek borítják testüket a verekedéstől vagy a vakarózástól. De szeretik őket felöltöztetni, többön látunk ruhát, vagy virágfüzért a nyakukban. Tehenek között lavírozva, tehénlepényt kerülgetve, kutyákat átlépve haladunk az üzletsorok között. A fejünk felett majmok ugrálnak.
Szinte minden ház falában kisebb szentély van, egy isten szobra a sok közül. Ezeket úgy összekenik piros festékkel, szinte már nem is látszik mi van alatta. Virágfüzéreket aggatnak rájuk, füstölőket, mécseseket gyújtanak előttük. Néhányat "etetnek" is. Rizst és más élelmet raknak eléjük amiből aztán széttaposott szemét lesz.
Egy srác kezében kígyó van, pár rúpiáért megfoghatod vagy lefotózhatod magad a kígyóval. A Visnu templomhoz igyekszünk, de mikor oda érünk hosszú sor áll a bejutáshoz. Majd visszajövünk később.
A szűk sikátor végén van egy Nepáli templom. Belépőt kell venni. A templomba csak mezítláb lehet belépni, ezért az épületbe nem megyünk be, kikerüljük és mögötte egy lenyűgöző látvány tárul elénk.
A Gangesz. A szent folyó. A hinduk úgy tartják, hogy a föld legszentebb vize ami képes a lelket a földi bűnöktől megtisztítani. Ezért minden évben milliók zarándokolnak ide, köztük sok beteg és haldokló is, abban a reményben, hogy ha isznak és megmártóznak a vízben akkor megszabadulnak szenvedéseiktől. Azt is hiszik, hogy ha a partján hamvasztják el testüket és a hamvaikat a vízbe szórják akkor nem kell többé újjászületniük, lelkük megszabadulhat.
A templomból lemegyünk egy lépcsősoron a partra. Végig akarunk sétálni a parton. Egy meredek lejtőn, ami fölött lakhelynek használt tákolmányt látunk, gyerekek csúszdáznak le a meredek betonfalon egész a vízig. Odajön az egyik kislány és mondja, hogy "photo, no money". Mert ugye itt mindenki pénzt akar ha lefotózod, de ő nem kér pénzt, csak fotózzam le. Minél közelebb érünk a ghat központi részéhez, annál több ember fekszik szerteszét a lépcsőkön. Mások a parton mosnak, fürdenek, bivalyokat fürdetnek.
Elérünk a csónakosokig ahol csónakot lehet bérelni. Mi is kibérelünk egyet csónakossal együtt. Egy 2 km-es partszakasz két végében vannak a krematóriumok. Csónakosunk először a folyón lefelé evez. Kéri, hogy amikor odaérünk a máglyákhoz, ott ne fotózzunk. Azért messziről még próbálunk néhány fotót készíteni, de nem akarunk pofátlanok lenni, tiszteletben tartjuk a kérését és elrakjuk a gépet. Bevallom engem nagyon érdekel, hogyan történik egy ilyen szertartás. Egészen közel evezünk, jól látom mi történik. Hatalmas farakások vannak felhalmozva amiből majd a máglyákat építik. Több hamvasztás történik egy időben. Most is három vagy négy halottat hoznak le a lépcsőn, aranysárga takaróval vannak letakarva és virágokkal beborítva. A tetemeket vízbe mártják mielőtt rárakják a máglyára. A hozzátartozók fehér ruhát viselnek. Itt nincs sírás, nem siratják halottaikat. Emberek állnak a vízben, egy edénnyel a hamut és a faszén maradékokat meregetik a víz felszínéről, nagy kupacba gyűjtik a víz szélén.
Ezen a ghaton is laknak, a máglyák fölött is. A házak teljesen feketék a máglyákból áradó füsttől, fekete itt minden. Elgondolkodom, hogy hogyan lehet így élni, ebben az állandó füstben? Mások innen pár méterre fürdenek és mosnak, jól megférnek együtt a halottégetéssel, pedig a csontokat és a félig megmaradt tetemet bedobják a vízbe. Nagyon drága a fa, nincs mindenkinek rá pénze, és sokszor nem hamvasztják el az egész tetemet, inkább csak a végtagokat. A törzs megmarad, úgy kerül a vízbe.
Csónakosunk felevez a ghátok felső végébe is. Több kicicomázott kis hajó megközelít, hangos zene, táncolás van a hajón. Némely hajón csak nők vannak, másokon csak férfiak.
A part mentén, a lépcsőkre vannak kiteregetve a mosott fehér lepedők, arrébb kötélen a ruhák. Már tudom, miért csupa kosz az ágynemű a hotelben. Itt mosnak mindent, a bivalyoktól és hulláktól pár méterre, majd a koszos lépcsőkön szárítják. Nagyon vigyázok nehogy rám fröccsenjen víz.
A túlsó part messze volna, de most nagyon kevés víz van a mederben. Nagyrészt a homokos fenék látszik és zátonyok mindenfelé, emberek ácsorognak rajtuk.
Azt mondják, a Gangesz "szent" folyó. Ez nem egy szent folyó, ez egy undorító szennyvízcsatorna. Több mint 420 millió ember, plusz a zarándokok szennyezik, és senki nem tisztítja. Napokkal később olvastuk a Times of India napilapban, hogy Ganga No More. Nincs többet. A napilap szerint olyan, mintha vérének 95%-át vesztett embert próbálnál életre kelteni.
A vízről nézve tetszik némelyik épület, pedig rendezetlenül lettek oda hányva egymásra, minden tervezés nélkül. Régi épületek, színesek, néhány nagyon szép díszítéssel, de vannak köztük nyomorúságos lakhelyek is.
Megnézzük itt is a halottégetést, aztán a csónakos azt kérdezi Lacitól: "You happy?" Furcsa kérdésnek tűnt akkor, ott. De aztán rájöttünk, azt akarja tudni, hogy elég volt-e, mehetünk-e vissza. Mondjuk neki, hogy igen, boldogok vagyunk, ő meg visszaevez a kiindulási pontunkra.
Sofőrünk már a parton vár, messziről integet, mintha sietne. Megkérjük, hogy vigyen el enni valahová. Megyünk felfelé a hosszú lépcsősoron és megint csak döbbentem figyelem mi van körülöttem. A fal és a korlát mellett két oldalt minden lépcsőn ül legalább egy koldus. Nyomorék, leprás, öreg, elhanyagolt fiatal, vegyes a társaság. Egy férfi a hátán alszik, teljesen belepték a legyek.
Nem tudunk normálisan haladni, mert Lacit állandóan megállítják, kezet akarnak vele fogni és masszázst kínálnak neki. Pedig még itthon engem riogattak, hogy a szőke hajam miatt sok gondom lesz majd Indiában. Nekem semmi gondom, Lacira ugranak.
A lépcsősor végén van egy hatalmas sátor, benne a földön szorosan egymás mellé rakott szivacsokkal, takarókkal, vagy inkább csak koszos rongyokkal. Ide jönnek majd be a koldusok éjszakára.
Már elégünk is van belőlük. Lépten-nyomon jönnek csapatostul, adjunk rúpiát. Nukleáris bombája meg interkontinentális ballisztikus rakétája már van az országnak, az éhezői meg hozzánk jönnek baksisért? Röviden: én, vagy mi vegyünk atombombát nekik?
És ahogy a folyó se, úgy az egész életében a ghat-on ücsörgő hapsi se "szent," csak mert bekente magát hamuval és teleaggatta testét plasztik vagy papír dekorációval. Kezében egy rézcsőből készített háromágú Posszeidon-féle szigonyt tart, valami korona vagy taréj is van a fején... Biztos, hogy ő egy szent? Vagy szent az az ember aki odajön, se szó, se beszéd vakító piros festéket ken a homlokomra és azt mondja, ez egy áldás. Kitől? Kinek? Általa?
Bemegyünk az étkezdébe, a sofőr kint vár. Az asztal koszos, és olyan kicsi a hely, alig férünk el. Dahlt eszünk csapatival. A dahl valamilyen hüvelyes növényből készített sűrű levesre hasonlít. Ez sárgaborsó volt. Mellette sűrű szaftban csirkehús, meg egy másik tálkában valami csípős zöld paszta, azt nem tudom mi volt, és rizs. Minden nagyon erős. A csapati egy vékony lepény kenyér helyett. A tálalást itt se túlozzák el, elénk dobják a tál ételt és mellé dobják csupasz kézzel a csapatit, csak úgy le az asztalra, szalvéta nincs. Mi kapunk egy koszos evőeszközt, de a helyiek kézzel esznek. Még ha az étel finom is, nem tudunk jó ízűen enni ilyen körülmények között.
Elindulunk vissza a Visnu templomhoz, de végül nem megyünk be. Nem lehet bevinni a táskákat, a telefonomat, még a napszemüveget is levetették a fejemről, azt se vihetem be. Lacitól megkérdezték, hogy elektromos a karórája, mert ha igen akkor azt is le kell vennie. Bezárták volna egy szekrénybe a dolgainkat amíg bent vagyunk. De mikor közölték, hogy vegyük le a cipőnket is ott az utcán, már nem akartam bemenni. Nem értem, hogy miért nem az ajtóban kell levenni a cipőt. Mire eljutok az ajtóig tehénlepényt kerülgetve a koszos utcán, udvaron át, addigra olyan koszos lesz a talpam mintha rajtam lenne a cipő. Utána meg a koszos lábamra vegyem fel a cipőmet. Sajnálom nagyon, de inkább nem mentünk be.
Úgy látom ennek sofőrünk örül legjobban, már mehetünk is tovább, megszabadult tőlünk. Ez volt a reggel megbeszélt programunk utolsó állomása. Mondjuk neki, hogy nem kell visszavinnie a hotelhez, mi még itt akarunk maradni, majd visszamegyünk egyedül. Búcsúzóul leülünk még meginni egy teát, ő még elmondja, este legyünk itt, buli lesz a parton.
Amerikai dollárt kell találnunk, úgy halljuk csak azt fogadják el majd holnap a határon a nepáli vízumért.
Pénzváltó van sok, az árfolyam is egyforma mindenhol. Átverekedjük magunkat a teheneken és a tömegen, és elintézzük a pénzváltást.
Laci szemüvegéből kiesett az üveg, megkérdezzük a pénzváltót, hol tudnánk megcsináltatni. Beirányít az egyik szűk utcába, ott van egy órás aki tud segíteni. Meg is találjuk. Amíg várakozunk a szemüvegre, odajön egy tehén és elkezdi csipkedni a kabátom szélét. Nagyon aranyos, de olyan ijesztő a nagy testével ahogy jön utánam és csipked, kicsit tanácstalan vagyok mit csináljak. De szerencsére megunja és abbahagyja.
Visszamegyünk a partra, már készülődnek valami szilveszteri mulatsághoz. Hatalmas a tömeg, még több kisgyerek jön koldulni. Ülőhelyet nehéz találni, már minden foglalt. Ülőhelyen a lépcsőket értem. Be lehet fizetni csónakra vagy a kis hajókra is, hogy a vízről nézzük a műsort. Kis kosárkákat gyártanak és árulnak, virágokkal vannak tele rakva aminek a közepén egy mécses ég, és ezeket rárakják a vízre. Szép ahogy a sötétben a rengeteg mécses úszik a vízen. Találunk egy helyet ahonnan rá is lehet látni a színpadra, de rövid idő után elüldöznek, őket nem zavarja hogy ráülnek a másikra, akkor is oda tolakszanak. Inkább felállunk, átadjuk helyünket. Már teljesen besötétedett, régóta nézzük a készülődést, de nem történik semmi.
Nagyon éhesek vagyunk, inkább elmegyünk enni. Még délután fedeztünk fel az egyik sikátorban egy német pékséget, megjegyeztük merre van, most megpróbálunk oda visszatalálni. Reménykedünk benne, hogy tudunk venni valami ehetőt. Sikerül megtalálni és megtudjuk, hogy nem csak pékség van itt, hanem az emeleten étterem is van. Már futunk is felfelé. Nagyon kulturált, tiszta, hangulatos hely. A tetőn vagyunk, a szabad ég alatt, ha nem lenne sötét rálátnánk a folyóra. Petróleum lámpákkal világítanak, és rock zene szól. Már tetszik a hely. Paradicsomleves, pizza, vegyes zöldségsaláta. Rendes asztalnál ülve, abrosz, tiszta evőeszköz és pohárból iszunk. Mióta eljöttünk Európából azóta nem volt ilyen. Napok óta most először lakok jól. A vacsora után hoznak egy kérdőívet, hogy töltsük ki, mennyire vagyunk megelégedve az étteremmel. Minden kérdésre a maximális pontot adjuk. Megtudjuk, német a tulajdonos. A pincér szól, hogy egy emelettel lejjebb élő zene szól, nézzük meg ha van kedvünk. Beülünk kicsit teázni és zenét hallgatni. Két férfi zenél, az egyik szitáron játszik a másik tabla nevezetű dobon. Kifelé menet még veszünk útravalót, nagyon finom, igazi kenyeret. Napokon át kitartott a hátizsákban, a legjobb kaja volt.
Visszamegyünk a partra, de már vége a bulinak. Ha volt egyáltalán. Mécsesekből ki van rakva, hogy Welcome 2016, sokan állnak körülötte, nagy az ujjongás.
Riksával megyünk vissza a hotelba, az a legolcsóbb jármű. Alig férünk bele ketten, pedig nem vagyunk nagy darabok, a riksás szerencséjére. Sajnálom szegényt, néha az az érzésem, hogy nem bírja, olyan nehezen teker ha jön egy kis emelkedő. Vékony alacsony emberke a riksás, de néha úgy begyorsulunk, csak csodálkozom.
Útközben kiderül, hogy nem tudja merre van a hotel, tőlünk kérdezi merre menjen. Mi sem tudjuk, így megkérdez másokat. Mindjárt le is akarják beszélni a tuk-tukosok őt is meg minket is a fuvarról, mondván, hogy riksával az nagyon messze van, majd inkább ők elvisznek. Szegény riksásunk kétségbeesetten hadakozik, hogy nincs messze, fél, hogy elveszti a fuvart. Kicsit összevitatkoznak, hogy kié legyen a fuvar, mi meg csak mosolyogva ülünk a riksán, mi már őt választottuk. Mondják neki a többiek, hogy bolond. Nem baj, ő elvállalta, elindulunk. Hirtelen megáll egy árusnál, odaszalad, vesz egy csomag bételt, gondolom az volt, mindig mindenki azt rágja. Elég gusztustalan, mert pirosat köpködnek tőle és az ínyt, fogat is megszínezi pirosra, ezáltal elég ijesztő és visszataszító néhányuk mosolya. Jó hatással volt rá, mert miután szétrágta úgy begyorsultunk, már lobogott a hajam. Aztán jön egy nagy útkereszteződés és megint tőlünk kérdezi, merre menjen? Mi meg azt se tudjuk hol járunk. Újabb kérdezősködés, aztán kiderül, hogy már túlmentünk, tettünk feleslegesen egy nagy kört. Aztán csak feltűnik a hotel, liheg a hapsi. 100 rúpiára ad egy tízest a Laci, aztán még egy tízest, igazán boldoggá tette az embert.
A hotel éttermében zenés-táncos szilveszteri buli van, de nem nézzük meg, annyira nem érdekel mint amilyen drága. És fáradtak is vagyunk, mozgalmas volt a mai nap is. Inkább felmegyünk a szobába. Végre nem éhesen fekszek le, kiadós volt a vacsora. Nem tudunk elaludni mert felhallatszik a zene, aztán meg a nagy tűzijáték, kiabálás. Hajnal lesz mire elcsendesül minden.
Január 1. 2016
Varanasi-Gorakpúr-Nepáli határ
Még este szóltunk a recepción, hogy kérünk ébresztést reggel fél hétre. Azért én a biztonság kedvéért beállítottam a telefonomat is. Megint a bizalmatlanság, ami megint nem volt alaptalan. Ugyanis nem kaptunk ébresztést, csak a beállított telefontól.
Laci mondja, hogy hajnalban vérzett az orra. Azért mondja, mert tegnapelőtt a vonaton nekem is vérzett kétszer, meg utána a hotelben is. Ekkor még nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. Lemegyünk az étterembe reggelizni. Reggeli csak hét órától van, de elmondom, hogy nekünk hétkor már indulnunk kell a vonathoz, így kapok pirítóst teával.
Hétre megjön a sofőrünk, csoda, hogy nem késik. Lacinak megint vérzik az orra. Papírzsepiből tépünk csíkokat, azzal betömjük. A sofőrünk mondja, hogy ez itt sokszor előfordul a levegő miatt. Közel van a vonatállomás, hamar odaérünk. Háromnegyed nyolckor indul a vonatunk Gorakhpurba. 200 km, délre kéne megérkeznünk. Nem bízom benne, a tegnapelőtti vonatozás után. Ezen az állomáson is nehéz a tájékozódás, semmi nincs kiírva, ez is koszos, elhanyagolt. De időben érkezik a vonat.
Itt jobb helyen kaptunk mint az előző vonaton. A folyóson ülünk egymással szembe. A táj erre is olyan, mint Delhi óta mindig volt, síkság, sok termőfölddel, falvakkal, szeméttel.
Időnként nagyon lassan haladunk, most is sokat állunk. Másfél óra késéssel érkezünk Gorakhpurba. Most meg azon lepődök meg, hogy milyen tiszta és rendezett itt az állomás területe. Még mozgólépcső is van.
Meg kellene találnunk, hogy honnan indul a busz a nepáli határhoz. Körülnézünk az állomás környékén, kicsit arrébb állnak buszok. Éhesek vagyunk, előbb kéne enni. Átmegyünk a túloldalra, ott több étkezdét látunk. Ezzel vége is a rendezett tisztaságnak. A koszos étkezdék egyikébe betérünk. Megint tojásrántottát rendelünk, attól félünk legkevésbé. A hapsi megsüti, aztán kézzel kiveszi a serpenyőből, ráteszi egy újságpapírra és lerakja az asztalra. Nem érti, hogy min csodálkozunk. Evőeszköz nincs, Laci előveszi a saját villáját. Én inkább nem kérek semmit. Mellettünk a földön egy kisfiú mosogat. Az edények a földön vannak, úgy folyik rá a hideg víz, kezével letörölgeti az ételmaradékot a tányérokról, leöblíti és már mehet is a "tisztákhoz". Éhes vagyok, de itt inkább nem eszek. Laci nagyon bátor, vagy éhes, nyeli a tojásrántottáját. Van még a tegnapi német kenyérből, meg a hotelben a reggelinél eltettünk kis dzsemet, így lekváros kenyeret eszek.
A buszokat nézve kicsit aggódunk, hogy milyen utazásban lesz részünk. Aztán jön sok taxis is ajánlkozni, hogy elvisznek a határhoz. Végül megállapodunk az egyik taxissal, mert fele annyi idő alatt érünk oda mint busszal és remélhetőleg kényelmesebb lesz mint a tömött, ócska busz.
Ebben a városban is nagy a forgalom és a por. Lassan haladunk, a taxis egyfolytában dudál amit nehéz elviselni. Laci rászól, hogy nem kell mindig dudálni, inkább haladjunk, most éppen üres az út előttünk. Mondja, hogy mindenki dudál, neki is kell dudálni. Laci elmondja neki, hogy nálunk tilos a dudát nyomni, büntetés jár érte, inkább azt a jobb szélső pedált nyomjuk ahelyett is. Nagyon csodálkozik, az neki elképzelhetetlen. Nagy nehezen bírja rávenni magát, hogy ne nyomja a dudát. Azért néha néha nyomja. Bánjuk, hogy őt választottuk a sok taxis közül, amikor lehetne menni, akkor is csak döcögünk. Megállunk a benzinkútnál és tőlünk kér pénz tankolásra. Furcsállva nézünk rá, de mondja, hogy majd azt levonjuk a fuvardíjból, neki nincs pénze tankolni. Úgy látszik ez itt így normális. De nem csak benzinre költötte a pénzt. Vett még valamit a kutastól, amit elkezdett rágni, amitől aztán állandóan köpködnie kell, a gyomrunk felfordul olyan undorító. A Jóisten tudja mi lehet az. Laci rászól, hogy fejezze be, mert nem lehet elviselni, gusztustalan. Megpróbál nem köpködni, de elég nehezére esik. Szegény, már nem dudálhat, nem köpködhet, mondom Lacinak ne stresszelje mert a végén neki megyünk valaminek. A szokásos poros, szegényes falvakon haladunk keresztül. Errefelé is sok helyen vannak majmok, ugrálnak az út szélén a fákon.
Közeledünk a határhoz, hosszú teherautó sor áll. Tíz km még a határ, itt a teherautó sor vége.
Hát ez volt India. Habár, még Kathmanduból hazafelé lesz egy éjszakánk és egy nappalunk Delhiben. Laci azt mondta, neki semmi sem tetszett ott. Jó, a Taj Mahal biztos szép, sokan mondják, és tényleg mm-es márványdarabokból van kirakva, és impozáns, de csak egy óriási síremlék. És az se indiai, egy mogul sah építette a feleségének.
Hiába a sok szép szári ha az alját a poros, járda nélküli utcán, tehénlepényen keresztül kell húzni. Láttam szépen felöltözött kifestett nőket karjukon könyékig ékszerrel, a körme alatt meg fekete és a lábán is több réteg kosz. Úgy gondolom, hogy ez nem a szegénységnek tudható be, hanem egészen másnak. A higiéniával köszönő viszonyban sincsenek. Nincsenek szemetesek, nincs vécépapír, nincs kézmosási lehetőség, közben meg kézzel esznek, a földön ülnek, a földön főznek, mosogatnak. Mitől lenne tiszta a ruha mikor a tehénfürdetés mellett mossák ki a folyóba, és a poros kerítésekre, fákra vagy épp a földre teregetik ki. Erős immunrendszerük alakult ki, de úgy látom, hogy nem is akarnak tenni semmit azért, hogy szebb, élhetőbb, elviselhetőbb legyen a környezetük. Pedig egy csodálatos ország lehetne.
Fél ötkor érkezünk a határhoz, nagy káosz van. Csak gyalog lehet átmenni. Minden más határállomás le van zárva, így itt még nagyobb a tömeg. Kiszállunk a taxiból és elmegyünk az irodába ahol kilépéskor be kell mutatni az indiai vízumot. Laci orrából megint elered a vér, kezdünk aggódni, kellemetlen így az utazás. Ellenőrzik a vízumot, végre mehetünk a nepáli oldalra.
Átsétálunk a túloldalra, itt már hígabb a tömeg. Bemegyünk az irodába ahol a Nepálba belépéshez szükséges harminc napos vízumot megkapjuk. Nincs gond, van amerikai dollárunk, mert valóban csak azzal lehet fizetni. Kitöltjük a nyomtatványt, amin az egyik kérdésben meg kell adni a címet ahová megyünk. Nekünk nincs sehol hotel foglalásunk, így üresen marad a rublika. A hivatalnok fel is ajánlja, hogy hív egy embert aki elvisz minket a közeli hotelbe, az lesz a címünk. Rendben van, legalább nem kell keresgetnünk, már úgyis besötétedett.
Motorral jön az ember, így nem tudunk egyszerre mindketten vele menni. Előbb elviszi Lacit a hotelhez, utána visszajön értem. Nekem nem nagyon tetszik az ötlet, de Laci megnyugtat, hogy nem lesz baj, hiszen egy hivatalban vagyok, ott várok amíg őt elviszi. Igen, most még a hivatalban vagyok, de ... Megint a bizalmatlanság. De oké, bele egyezek, legyen így.
Nagyon közel van a hotel, így pár perc múlva már jön is vissza az ember. A főútról lekanyarodva egy hosszú sötét földes úton haladunk, kicsit aggódom, pedig láttam a táblát, hogy itt kell lekanyarodni a hotelhez. Aztán megkönnyebbülök amikor meglátom Lacit a kapuban.
Megmutatják a szobát. Jó nagy, de a szokásos koszos ágynemű, a fürdőszobában ott van az előző vendég használt szappanja, borotvája. A szobában nincs áram, de a recepción fel tudják tölteni a fényképezőgép aksiját.
Nincs a közelben semmi csak néhány lakóház, így csak a hotelben tudunk vacsorázni. Már nagyon éhes vagyok a déli kis lekváros kenyér után. Zöldséglevest rendelünk sült csirkével, salátával. Előbb a csirkét hozzák, de kérjük vigyék vissza, mert a levest szeretnénk előbb megenni, aztán a csirkét és akkor ki fog hűlni. Nem érti a pincér, Laci elmagyarázza, hogy a levest is és a csirkét is forrón szeretnénk enni. Lassan megérti mit szeretnénk és hozza a levest. Olyan erős, hogy lángol a szám. Nem baj, az éhség nagy úr. A csirke is erős. Végül hoznak két pohár forró vizet. Mikor kérdezzük mi ez, közli forró víz. Nem köszönjük ezt nem kérjük. Jót mosolygok, gondoltam azért hozta, mert mindent forrón akartunk, így biztos a vizet is. De ezután más helyen is hoztak a vacsora után forró vizet, biztos más oka van, amire még nem jöttem rá.
Elővesszük a térképünket, megnézzük holnap reggel merre kell tovább indulnunk. A Chitwan Nemzeti Parkba igyekszünk. Nem igazán tudjuk eldönteni pontosan hol is vagyunk, a hotelost kérdezzük. Aztán kiderül, hogy nem is ott vagyunk ahol gondoltuk. A taxis másik határátkelőhelyhez hozott, mint ahol mi szerettünk volna átmenni Nepálba. Az most le van zárva, csak ez van nyitva és Lumbiniben vagyunk. Nincs baj, ez még közelebb van Chitwanhoz mint Birgunj lett volna. Úgy mondják az itteniek, hogy ami történik itt a határon, az nem egy India és Nepál közti hivatalos embargo, csak valami indiai eredetű Nepálban élő kisebbség követel magának több jogokat az alkotmányban és ők zárták le az utakat. Mindenesetre, a lakosság szenvedi a nagy üzemanyag hiányt. Áram és gáz csak néha van, a 60 rúpiás indiai benzin itt 350-400 rúpia.
Vacsora után nincs hová sétálni, nincs mit megnézni, gyalog mindentől messze vagyunk, így felmegyünk a szobába, már úgyis későre jár. Örülök, hogy kihalt körülöttünk minden, legalább csönd van. Csak hittem. Egész éjjel kutyák ugatnak, sok a majomvisongás is. Hajnalban nagy a kiabálás, hangos a motorzaj.
Január 2.
Lumbini-Sauraha Chitwan Nemzeti Park
Laci azzal kelt, hogy már megint vérzik az orra, most sokkal jobban mint eddig, nagy vértócsa van a párnán. Azt mondja, még sose járt így. Egyre jobban aggódom, hogy mitől van és mit csináljunk. Zsepi darabokat dugdosunk az orrába.
A hotelben reggelizünk pirítóst, teát, kávét. A hotelos felajánlja, hogy egy riksás elvisz a buszállomásra. De előbb nepáli pénzt kellene váltani. Nagyon segítőkész a hotelos, elviszi motorral Lacit a pénzváltóhoz. Én addig körülnézek, mert tegnap a sötétben nem láttam semmit. Most se sokat. Egy kis szentély van a bejárat előtt, más látnivaló itt nincs is.
Nem férünk be a riksába a két nagy hátizsákkal, így csak én ülök fel rá, Lacit meg hozza a hotelos motorral. Nincs nagy forgalom, elég sokat kell tekerni a riksásnak mire oda érünk. Laciék a motorral már rég lehagytak.
Megnézzük mikor indul a busz és melyik. Egy kis busz lesz, kérjük had üljünk majd legelőre mert onnan tudok fotózni. Meg reméljük, hogy ott kevésbé lesz rázós. Megkapjuk a vezető melletti ülést, meg a mögötte lévőt. Van még idő az indulásig, elmegyünk körül nézni lehetne-e enni valamit. Van egy kis étkezde, de nem merünk mást választani mint tojásrántottát. Ennyi tojást egy hónap alatt nem eszek meg mint amit már itt megettünk. Messze vagyunk a tisztaságtól itt is, de kulturáltabb minden mint Indiában volt.
Azért olyan rossz hely nem lehet ahol ilyen matricák vannak a buszokra ragasztva.
A busz fél órával később indul mint mondták. Csak egy páran vagyunk rajta utasok, örülök, hogy nincs tömeg. Most még. Mert később már a busz tetején is utaznak. Lassan haladunk, sokszor megállunk. Nincsenek megállók, az út szélén állnak az emberek és leintik a buszt. A buszvezető kísérője az ajtóban lóg és kiabál, hogy hová megy a busz. Ha van fel vagy leszálló, megállunk. Néha pár méterenként. Nincs nagy forgalom, ennek ellenére hatalmas a por. Egy ideig autópályán megyünk, egyirányú a forgalom, de aztán rátérünk a normál útra ami keskeny és ha jönnek szembe és még előznek is, le kell húzódni az útról a porba. Itt is teheneket kerülgetünk.
Az első nagyvárosban aztán igazán megtelik a busz. Annyira, hogy már el se férünk. Az én helyem a vezetőfülkében a vezető mellett egy hármas ülésen volt, de már négyen ülünk ott és még oda szeretne ülni egy ötödik is. Mondják, hogy menjek arrébb, de már egy centi hely sincs, szinte kitolnak a szélvédőn. Már a vezető ülés mellett is ülnek hárman, a váltó körül. Csodálkozom, hogy így még lehet vezetni.
A következő megállóban veszekedés kerekedik a nők között ülőhelyért. Már nincs, és még mindig jönnek utasok. Én ülök csendben a szélvédőnek passzírozva. Szóba elegyedünk az egyik hölggyel, elmeséli, hogy ő ápolónő. Elmondja neki Laci ezt az orrvérzést. Azt mondja, az attól van, hogy a por kiszárítja a nyálkahártyákat.
Két rendőr száll fel a buszra és egy pillanat alatt levisznek egy fiatal srácot. Az ápolónő szerint megérezték rajta a hasisszagot.
Lassan araszolunk fel a hegyi szerpentinen, keskeny az út, de mindig jönnek szembe akik előznek, vagy minket előznek. Több balesetet látunk. És ez csak a kezdet, ezek még nem az igazi hegyek. Az útviszonyokat és a közlekedési morált nézve csak reménykedem, hogy mi épségben célba érünk. Úgy tűnik, itt nincsenek szabályok, mindig az erősebb és erőszakosabb járműnek van elsőbbsége. A Laci szerint ez nem igaz. Vannak itt szabályok csak én nem látom.
Nagyon hangosra tekeri a sofőr a zenét, az ő zenéjét, ami már zavaró. Laci odahajol, lehalkítja, aminek a mögötte ülő srác is nagyon megörül. Úgy tűnik mindenkit zavart, csak senki nem mert szólni, hogy vegye halkabbra.
Az út mentén rengeteg favágót látunk, sorba vágják ki, és gallyazzák le a fákat. Biciklivel vagy gyalog viszik le a hegyről a nagy kupacokat, néha szinte alig bírják megtartani a nagy súlyt. Gondolom, ez is a blokád okozta fűtőanyag hiánya miatt van.
Örülök mikor megérkezünk Bharatpurba, itt ágazik el az út Chitwan felé. Már négy óra van, pont elég volt a rázkódásból. Az ápolónő is leszáll, hív menjünk vele bátyja kávézójába, ami szerinte a legjobb errefelé, külföldön tanulta a szakmát, utána majd elvisznek kocsival a buszhoz amivel még tovább kell utaznunk. Nem itt van a kávézó, gyalog messze van, egy "local" buszra kell szállnunk. Ez a busz tulajdonképpen egy kis furgonszerű autó, maximum nyolc személyes. Megszámoltam, kilenc felnőtt, négy gyerek és mi vagyunk bent. Az ajtót már nem lehet becsukni, egy ember félig kilóg, úgy utazik. Alig lehet levegőt kapni, igazán megkönnyebbülés kiszállni. Bemegyünk a kávézóba, eszünk sütit, iszunk teát, kávét. Lehet, hogy tényleg ezek a legjobb sütik a környéken, de nem gondolom, hogy sok konkurenciája volna a srácnak errefelé. Közben az ápolónő sok mindent mesél, többek közt azt is, hogy nevetségesen keveset keres és hogy azt is szétosztja segélyegyesületek között.
Aztán a testvére visszavisz a főútra. Az út szélén megállunk és mikor jön busz, leintjük. Már sokan vannak rajta, épphogy felférünk, szerencsére nem kell sokat utaznunk. Itt is ordít a zene. Kb. húsz perc múlva megérkezünk egy nagy útkereszteződéshez, a Tandi Bazárhoz, ahonnan taxival kell tovább mennünk a Parkig. Közben besötétedett. Megegyezünk az egyik taxissal és elindulunk. A Lonely Planetből néztünk ki egy hotelt Sauraha faluban, ami a Chitwan Nemzeti Park szélén van, oda megyünk. Sokszor földúton haladunk, hatalmas port kavarva, zötykölődve. Itt se használja sok autós a lámpáját, kivilágítatlanul kanyarodik elénk egy teherautó. Ráadásul közvilágítás sincs, teljes a sötétség.
Nagyon nagy a hotel, sokféle szoba van benne. Többet megnézünk, hogy tudjunk választani. Kicsit riasztó a generátorok hangja, minden háznál dübörög legalább egy, iszonyú hangosak. De ígérik, hogy este hét után lesz áram, akkor lekapcsolják a generátorokat és csönd lesz. Jó a hotel, szép nagy kerttel, a szoba is jó, van erkély is ahonnan rálátni a folyóra, de majd csak reggel.
A szomszéd étteremben olasz ételek is vannak, oda megyünk vacsorázni.
Január 3.
Chitwan Nemzeti Park
Sauraha
Napos a reggel, így egyből kimegyek az erkélyre. Szép a hotel kertje, tele fákkal, virágokkal, több hintaággyal, padokkal egészen a folyópartig. A folyó túloldalán már a dzsungel van ahol csak vadállatok élnek.
Laci már körülnézett a környéken, azt mondja nemsokára kezdődik a folyónál az elefántfürdetés. Már öltözöm is, azt mindenképpen látni szeretném.
Lesétálunk a partra, már jönnek az elefántok. Ez az elefántfürdetés igazából arról szól, hogy az elefánt fürdet téged. Fel lehet ülni a hátára és ő lefröcsköl. Nagyon vicces ahogy fröcsköl. A gazdája parancsszavára tud kicsit, nagyot, felülről, oldalról fröcskölni, attól függ mit kérnek tőle. Én is felülök a hátára, de én azt kérem ne fröcsköljön le, nem úgy vagyok öltözve. Volt egy pasi, ő levetkőzött alsógatyára, hogy megfürdesse az elefánt. Én mégse vetkőzhetek le bugyira. Csuda jó volt a hátán a magasban. Letérdelt, hogy fel tudjak ülni rá és amikor leszállok szintén letérdel. 100 rúpiát adok az elefántnak, finoman elveszi az ormányával és hátranyújtja a gazdájának.
Több elefánt érkezik, van amelyik bemegy a folyó közepére és boldogan hancúrozik a vízben. Búvárkodik, fejjel lefelé bukik a vízbe, csak a feneke van kint. Aztán meg tengeralattjárósat játszik, csak az ormánya van ki a vízből. Nagyon aranyos, órákig tudnám nézni.
De Lacinak újból elkezd vérezni az orra, vissza kell menni a hotelbe. Már hiába tömködjük az orrát papírzsepivel, nem áll el, egyre jobban vérzik. Már szinte folyik. Ez már nem tréfa, nem lehet tovább várni, orvost kell keríteni. Lemegyünk a recepcióra és megkérdezzük, hol van orvos. Mondja a hotelos srác, hogy itt van pár percre az utcában egy rendelő, elvisz minket motorral. Felülünk mind a ketten, pár perc múlva ott is vagyunk. Az orvos Lacit lefekteti és alaposan megvizsgálja. Vérnyomás, vércukor, stb. Ő is, mint az ápolónő, azt mondja, hogy a por, a szennyezett levegő kiszárítja az orrnyálkahártyát, plusz valószínűleg kapott egy légúti fertőzést is, azért vérzik az orra. Adott antibiotikumot, aztán Otrivinbe áztatott vattával teletömte az orrát és jöjjünk vissza holnap. Laci majdnem egy órát fekszik mire eláll a vérzés és el tudunk indulni. De nem jutunk messzire, csak egy utcasaroknyit és megint elkezd folyni a vére. Vissza az orvoshoz. Nem boldog mikor meglát. Laci kap újabb Otrivines tömést az orrába, sokáig fekszik megint. Azt mondja az orvos, ha nem áll el a vérzés sehogy, akkor el kell menni Kathmanduba, mert csak ott van komolyabb ellátás, itt nincs felszerelése. Kérdezte van-e biztosítás, akkor vinnék Lacit repülőn, amúgy nyolc órás buszút. Nincs biztosítás. Aztán szerencsére a vérzés eláll, de nem nagyon merünk semmit csinálni, nehogy újra kezdődjön.
Szerintünk nem itt, hanem még Indiában alakult ki ez a probléma, hiszen ott kezdődött a vérzés. Itt Nepálban, az országutakat leszámítva, sokkal tisztább a levegő.
Visszamegyünk a hotelbe pihenni. Az erkélyen nagyon kellemes meleg van a napsütéstől, ott ücsörgünk. A szomszéd ház falán hatalmas kaptárak vannak, később felfedezünk egyet a hotel folyósólyán is. Itt minden tele van élettel.
Nem nagyon merünk elmerészkedni sehová Laci orra miatt. Csak sétálunk a környéken, megnézzük az üzleteket. Már késő este van, egy fafaragó még csodálatos állatszobrokat farag szantálfából a földön ülve törökülésben.
Ma tandori csirkét vacsorázunk salátával és nannal. Már kezdünk hozzá szokni, hogy minden nagyon erős.
Hangulatos étteremben vagyunk, a kertben tűzrakások égnek, azok mellett lehet melegedni, beszélgetni. Én ma nem szeretnék oda menni a tűzhöz, inkább felmegyek a szobába. Laci marad még, az egyik tűz mellett külföldiek vannak, odamegy hozzájuk. Aztán azzal jön vissza a hotelbe, hogy kár, hogy nem maradtam ott, így lemaradtam a látványról. Egy rinocérosz sétált be az étterem udvarába, megállt a tűztől 20 m-re és ott nézelődött. A pincér mondta, hogy ez elő szokott fordulni amikor alacsony a folyóban a vízállás, egyszerűen átgázolnak a túloldalról. Sajnálom, hogy nem láttam.
Január 4.
Chitwan nemzeti park
A reggelt a folyóparton kezdjük, mint tegnap, megint jönnek az elefántok. Leülünk a padra, az egyik odajön, olyan finoman megérint az ormányával mintha emberi kéz simogatna. Hatalmas állat, ha még egy lépést tenne előre, odapasszírozna a korláthoz. Átölelem az ormányát, de alig érem át. Simogatom, olyan a szőre mint a vékony drótszál. A bőre viszont puha, nem olyan érdes mint amilyennek gondoltam. Nem tudok ellenállni, megint felülök a hátára, de most sem kérek vizet. Van akit most is lefröcskölteti magát, azt mindenki nagyon élvezi. Én meg azt, hogy a hátán ülhetek. Aztán a fizetséget megint az elefánt kapja, persze tízesekben, hogy többször lássam a műveletet ahogy ormányába fogja a bankjegyet és hátranyújtja gazdájának. Akarok segíteni nekik. Drága dolog lehet egy elefántot eltartani. Egy elefánt napi táplálékszükséglete 200 kg, amiből 25 kg rizs, 1 kg só. Vízmennyiség 100 liter naponta.
Elefántozás után elmegyünk a folyó felsőbb szakaszára, ott krokodilok laknak. Lehet csónakázni is, közelebbről megnézni őket, vagy átevezni a túloldalra.
Laci orra megint elkezd vérezni, vissza kell mennünk a szobába. Kellemes sütkérezni az erkélyen, melegen süt a nap, jó a levegő, hangos a madárcsicsergés, de a generátorok dübörgése mindennél hangosabb, kicsit zavaró.
Még itthon olvastam, hogy van itt valahol egy elefántnevelde. Mondják, hogy pár kilométerre lefelé a folyón, a túloldalon van. Elmegyünk megnézni. Lovaskocsi áll a hotel előtt, azzal megyünk. Picike a ló, inkább póni szerű, szépen feldíszítve, csengővel a nyakában. Nagyon rázós az út, rugózás nincs, nem túl kényelmes. Sűrű elefántforgalom van az úton, egymás után jönnek mennek. Olyan gyorsan haladnak, hogy a ló kocog és nem tudja utolérni őket. Kis falun megyünk át, szegényes de rendben tartott háztartásokat látunk, nagy kerttel, állatokkal. Meg szalmatetővel, rajta napelemmel és parabola antennával.
Egy kis hídhoz érkezünk, innen már csak gyalogosan lehet tovább menni. Sietni kell, már lemenőben van a nap. A lovaskocsi megvár minket amíg megnézzük az elefántneveldét. A híd mellett, a folyón egy bivalycsorda gázol át. Sok ember is gázolva kel át a folyón. Nem mély a víz, térdig ér. Belépőjegyet kell vennünk. Csalódás volt számomra a látvány. Azt hittem, hogy itt szabadon jönnek mennek az elefántok a bébijükkel, persze kerítések mögött. Ezzel szemben rövid láncra vannak verve, a lábuknál fogva ki vannak kötve egy oszlophoz. Jó ha egy méteres a lánc. Sajnálom őket nagyon. De, ez biztos így van itt rendjén, a nevelők biztos jobban tudják, mint én. A picik nincsenek kiláncolva, hiszen úgysem mennek el az anyjuk mellől. Van egy nagyon kis picike. Éppen szopik, aztán szaladgálni indul, de olyan kis esetlen még, elbotlik a saját lábában. Aztán próbálgatja mire jó az ormány, egy rongydarabot akar felvenni, de nem sikerül neki. Bohóc módjára ugrál, szalad vissza anyjához. Ezt is órákig tudnám nézni, de mennünk kell, vár a kocsis, egy órát beszéltünk meg.
Vacsorázni lemegyünk a folyóparti étterembe. Naplemente van, nagyon szép. Csönd van, gyertyák világítanak, kellemes hely. Este már elég hűvös van, kicsit fázunk. Kutyák szaladgálnak a homokos parton, aztán az egyik gondol egyet és felugrik az asztalunknál lévő egyik üres székre és lefekszik. A másik jön kéregetni.
Furcsa, napok óta nem kaptunk semmit hírt, hogy mi történt a nagyvilágban. Elmegyünk egy internetshopba kicsit olvasgatni. Hát semmi jó. Ha lehet, még pocsékabb a helyzet mindenhol.
A telefonommal nehézkes netezni, a hotelekben sokszor rossz a vétel, akadozik vagy éppen nincs. Örülünk ha áram van és fel tudjuk tölteni az aksikat.
Január 5.
Chitwan Nemzeti Park-Pokhara
Úgy látszik vége van Laci orrvérző bajának. De azért a vattát és az Otrivint a zsebébe rakta.
Reggel a hotelből kivisznek kocsival a buszállomásra. Kilenckor indul a busz Pokharába, 160 km. A szokásos rázós út, nincs túl jó állapotban a busz se, zörög minden darabja, nagyon hangos. A város szélén valamiért megállunk pár percre, kiszállunk. Iskolás gyerekek jönnek csoportokban, itt egyenruhában járnak. Odajönnek, kérdezik hogy hívnak és honnan jöttünk, kérik fotózzam le őket. Aztán megyünk tovább, senki nem szállt se le, se fel.
Hegyi szerpentinen megyünk, de ezek még nem az igazi óriáshegyek. Alattunk a mélyben a Narayani folyó kanyarog. Gyönyörű a látvány, imádom az ilyen tájat, ahol hegy és folyó van. Keskeny az út, néha a kanyarokban nagyon közel vagyunk a szakadék széléhez, sok helyen korlát sincs. Hosszú függőhidak mennek át magas ívben a széles folyón. Az út szélén végig embereket látunk, tüzet gyújtva sütnek, főznek, talán ott is laknak.
Nagy dugóba érünk, hosszú kocsisor áll előttünk, sokáig állunk mi is, csak araszolunk előre. A sofőr félméterekért beindítja és leállítja a motort. Rossz jel! Kiszállunk, gyönyörködünk a tájban. Amíg állunk a sorban, a buszosok egymás között üzemanyaggal seftelnek, csövön szívják le az üzemanyagot a buszból és cserélgetik a kannákat. Szerintem itt mindig dugó van, mert árusok kínálnak vizet, mogyorót, gyümölcsöt a fejükön cipelt kosarakból.
Három órakor érkezünk Pokharába, nagyon elfáradtunk a hatórás rázkódástól. A buszpályaudvaron rengeteg taxis van, egyből oda ugrik vagy öt. Nincs sok külföldi, úgy néz ki, csak mi, minden taxis egyből ott tolakszik körülöttünk. Egy kicsi ember gyorsan elhadarja, hogy neki van egy hotelje, saját veteményeskerttel, csendes helyen, olcsó. Jól hangzik, meg akarjuk nézni. Most nem mindegy nekünk, egy hetet tervezünk itt tölteni. Beültet egy taxiba és követ a motorján.
Valóban, egy csendes utcába érkezünk, kivesszük a szobát. Itt is megkérdezzük, hogy van-e forróvíz, mert az eddigi helyeken mindig gond volt a vízzel, egyszer sem tudtam rendesen fürdeni, mindig csak langyos volt. Állítja, hogy van, azaz lesz. Délután ötkor van a legjobb esélyünk. A délben kapott árammal addigra felmelegszik a tartály, de ne késsünk, mert hamar elfogy. Mi már csak akkor hisszük ha látjuk is. A forrótól most messze van, de el kell fogadni, úgysem találnánk ennél jobbat. Áram inkább nappal van néhány órára, éjszaka elemlámpát kell majd használni. Van egy tévé a szobában, de minek?
Elmegyünk felfedezni a környéket. A közelben van egy nagy tó, a Phewa tó. Itt végre csönd van. Úgy tűnik, ki vannak tiltva a motorcsónakok, csak evezősöket látunk.
Csodálkozva nézem, hogy mennyi hotel van, szinte minden épület az. Hatalmas nagyok, ahogy az éttermek is, de mind üres, vendég nincs. És építik az újabbakat. Végigsétálunk a főutcán, aminek mindkét oldala egy üzletsor, tele hotelekkel, éttermekkel. Rengeteg selyem, kasmír dolog van, gyönyörű sálak, kendők, ruhák megszámlálhatatlan mintában és színben. Szobrok is vannak bőven, rézből, fából, egészen apró minitől az óriásokig. Vannak itt ékszerüzletek, táskás, teás, van üzlet amiben minden áru kenderből készült. Azt hittük, hogy majd minden olcsó lesz, aztán kiderült, hogy egyáltalán nem az. Igaz lehet alkudni, de akkor sem lesz olcsó.
A főútról, az éttermek kertjein át, le lehet menni a tópartra. Végig a part éttermekkel, kisebb étkezdékkel van teli. Nagyon szép, hangulatos helyek, tele fákkal, virágokkal, madarakkal. Este tűzrakások égnek, gyertyák világítanak.
A tópartról, és igazából már mindenhonnan kéne látnunk az Annapurna hegylánc havas csúcsait. Ha tiszta lenne az idő. A hegyláncban több 8000 m feletti csúcs van, A1, A2, egész A5-ig vannak elnevezve, mint például a híres, a legnehezebben megmászható K2 a Karakorumban. De sajnos ködös, párás a levegő, így csak a közelebbi, kisebb hegyeket látjuk. Csak reménykedni tudunk.
Közben naplemente lett, nagyon szép a tó és a szemben lévő hegy tetején a World Peace Pagodával. Sokan csónakáznak, vagy vízibicikliznek. Itt nincs por, tiszta a levegő, kipihenhetjük az út fáradalmait.
Este az éttermekből hangos zene hallatszik. Az utcán sétálva ez zavaró, mert egymás mellett vannak az éttermek és mindenhonnan más hallatszik, így nagy a hangzavar. Sok helyen jó rock zenét játszanak, általában élőben. Máshol élő nepáli zene van, táncos műsorral a színpadon. Néző nem sok van, egy-egy asztalnál ülnek csak.
És általában, nagyon kevés turista van a városban. Több teljesen, vagy nagyrészt üres szálloda van mint turista.
Este már hideg van, kell kabát. Visszamegyünk a szobába, ott is hideg van. Ráadásul nincs meleg víz, éppen csak langyos, ezért még a zuhanyozással se tudom átmelegíteni magam. Itt nem a koszos ágynemű miatt kell a hálózsákunkat használni, hanem azért mert olyan hideg az ágy, hogy belefagyok.
Január 6.
Pokhara
Az "utcánkban" van egy borbély, de nem olyan, mint amiket Indiában láttunk az utcákon, szabad ég alatt. Itt van rendes szék, asztal, tükör, és a srác is szimpatikus. Laci beül egy hajvágásra meg borotválkozásra. Azért neki sincs hajnyíró gépje, megértem, áram úgyse lenne, de ollóval ugyanolyan gyorsan levágja pár milliméteresre a haját, utána még fejmasszázst is ad neki. Én addig megreggelizek a mellette lévő kávézóban. Aztán én is befizetek egy nyak-váll masszázsra.
Biciklijüket toló juice-árusok járják a környéket. A biciklire szerelt nagy darálóval préselik ki a friss gyümölcsöket.
Sok utazási iroda kínál számtalan programot. Trekking, rafting, siklóernyőzés, lovastúra, "zipline", (ez egy csigán lógva egy közel függőleges drótkötélen lezuhanás, 1600 m hosszú, 600 m szintkülönbség). A srácok képtelenek a z hangot artikulálni, nagyon vicces. Laci szerint csak a trekking és a rafting igazi nepali buli, a többi nudli. Elég borsos ára van mindegyiknek, de a rafting-ot azért majd nem fogjuk kihagyni.
Lesétálunk a tópartra, kezd melegedni az idő. De reggel és este hideg van. Sajnos, most is telítve van párával a levegő, nem látszanak a havas csúcsok.
A tó túlsó partján van egy Gellérthegy formájú hegy, a tetején egy nagy, fehér pagoda, oda akarunk felmenni. Ehhez be kell mennünk a központba ahonnan állítólag indul egy "local" busz ami a hegy aljában megy el és onnan gyalog vagy taxival feljuthatunk a World Peace Pagodához. És a központba is busszal juthatunk el.
Megállunk az útszélén, leintünk egy buszt. A szokásos roncs állapotban lévő, tömött busz a zötykölődős út. Nem pont arra megy amerre többen mondták, még kell gyalogolunk mire a központba érünk. Itt nincsenek fix buszjáratok, a sofőr tetszőlegesen arra kanyarodik, amerre épp gondolja a jobb fuvart, sokszor ellentmondva kollégájának, aki az útirányt kiabálja az ajtóban lógva. Az út széle poros, járda nincs. Mindenki ránk dudál, meg mindenki mindenkire, kicsit idegesítő. Azért dudálnak, mert figyelmeztetnek, hogy vigyázz, jövök! Ez egy nagy hülyeség, mert dudaszó nélkül is látom, hogy jön. Habár... lehet, hogy ők tudják jól. Én csak egy hete vagyok itt. Tehenek, kecskék, bivalyok, legelésznek az út szélén. Végre beérünk a központba, aztán kiderül, hogy már nincs is busz a hegy felé. Naponta egy-két busz megy csak arra, azok már elmentek. Taxi volna bőven, de azt nem szeretjük. Majd kitalálunk valami mást.
Gyalogolunk vissza. Útközben bemegyünk egy étkezdébe, frissen sült samosat eszünk csatnival. A samosa fűszeres zöldségek, főleg krumpli, tésztába töltve és olajban kisütve, a csatni pedig sűrű szószféleség. A csatni forró és nagyon erős. Ízlik mindkettő.
Bejött az étkezdébe egy koldus, az apróját váltotta be. Kapott egy ezerrúpiást és még maradt is a markában. Nepálban egy napszámos havi tízezer rúpiát keres. Mialatt a pincérnő a pénzt számolta ő már jött az asztalunkhoz és kért pénzt. Laci mondta neki erősen gesztikulálva, hogy itt az alkalom, most ő adjon nekünk. Nem értette a viccet, totál értetlenség volt az ábrázata. Egyszerűen ismeretlen volt számára a gondolat, hogy ő ad.
Visszarázkódunk busszal a tópartra. Lakeside-nak hívják Pokharának ezt a részét. Át lehetne csónakázni a másik oldalra és onnan felgyalogolni a sztúpához, de majd inkább holnap bérelünk egy motort és felmegyünk azzal. A tóparton van egy motorkölcsönző, az utcánkban egy másik.
Az egyik étterem pultjában nagyon szép sütiket, tortákat látunk, kiülünk a kertjébe. Kellemes kerthelyiség, szemben a tó, nagyon jó rock zene szól, finom a süti. Sokan sétálnak a sétányon. Nincs nyugtunk a juice-árusoktól, percenként jönnek. Itt nem bringát tolnak, hanem a hátukon egy kosárban cipelik a gyümölcsöt. A kosarat egy pánt köti homlokukhoz, úgy egyensúlyozzák a terhet.
Este olyan hideg van, hogy fel kell venni télikabátot. Sokan mégis mezítláb vannak vagy papucsban, nekem meg bakancsban is majd lefagy a lábam. Vacsorára valami jó forrót szeretnék, a buff tukpát választom az étlapról. Laci zöldséges tukpát, csapatival. A tukpa egy sűrű leves, tésztával, hússal vagy zöldséggel. A buff (buffalo) bivalyhúst jelent. Az íze és az állaga a marhahúshoz hasonlít. Nagyon jól esik a forró leves, átmelegít, ami jól jön, mert a hotelben megint csak langyos víz lesz és átfagyva fogok lefeküdni a jéghideg ágyba.
Január 07.
Pokhara
A reggelt Laci a közeli péknél kezdi. Ott a kormos kemence és meleg a péksütemény. Friss joghurtot vesz hozzá a sarki boltban és mellette a kávézóban megeszi. Utána kap tejeskávét is. "Igazi" a tej meg a joghurt is. Én lusta vagyok felkelni korán, nagyon hideg is van, maradok még az ágyban.
A szállodás azzal a kijelentéssel köszönt, hogy mostantól fogva ez a hely az otthonom. Lehet, hogy jól tudja? Mindenesetre, jól hangzott.
Megnézzük az árusokat. Lacinak jól jönne esténként egy sál, vesz egy nagyon finom kasmír sálat magának. Az eladó rengeteget kipakol elénk, tényleg nehéz választani. Bizonygatja, hogy igazi kasmír, meggyújtja a sarkát, áthúzza egy gyűrűn. Gyönyörű szőnyegei is van. Meg is akad az egyik selyem csodán a szemünk. Nem kell neki több, már szedi is elő és sorban teríti le őket a földre. Hiába mondjuk neki, hogy nem veszünk szőnyeget, csak gyönyörködünk, ő csak pakolja le a földre. Házhoz szállítást is felajánl, ha nem tudnánk magunkkal vinni. Vásárló híján unatkozik is, angolját is akarja gyakorolni, meg hát azért el szeretné adni a szőnyeget.
Bemegyünk a szomszéd utazási irodába megtudni részleteket egy kezdőknek való rafting túráról. A rafting itt egy nyolcszemélyes plusz kormányos gumicsónakot jelent. Fehér vízen. Nem mindegy, hogy melyik folyó, melyik szakaszán próbálkozunk. Én még úszni se tudok. De ezt nem mondjuk meg nekik.
Aztán elmegyünk a sarki motorkölcsönzőhöz, megbeszéljük vele, hogy holnaptól befizetnénk két napra. Majd reggel a hotelhoz fog hozni egyet. Sokkal jobb lesz, mint a taxikat és a sofőröket elviselni. A végén azt is mondta a kölcsönzős ember: "I have petrol." Nekem van benzinem. Akkor még nem tudtuk mekkora nagy dolog ez.
Lemegyünk a partra, a szokásos ködös idő van. Nem is igazán köd, inkább csak párás a levegő, de pont nem engedi látni a hegyeket. A szállodás szerint nem is fog kitisztulni csak egy kiadós eső után. Pedig azért a látványért jöttünk.
Csónakjavítók dolgoznak előttünk. Kicserélik az elhasznált, sérült részeket, pamutból sodornak kötelet és beleverik a palánkok közé aztán lefestik a műtárgyat.
Kár, hogy nincsenek padok a parton, kellemesebb lenne kényelmesen ülve tölteni az időt. Leülünk a fűre, ami elég kitaposott, és sajnos kissé szemetes is. Nem tartják rendben, pedig sokkal szebb is lehetne.
A túlsó partról felpúpozott csónakokban hozzák asszonyok a tűzifát, aztán a kötegeket egy pánttal a fejükre rögzített kosárban cipelik a partra.
Később látjuk, hogy építkezéseken is fizikai munkát végeznek a nők.
Ma az egész napot a tóparton és környékén töltöttük. Jó volt a sok utazás után pihenni, nem indulni sehová.
Tegnap este annyira ízlett a tukpa, hogy ma is fogok enni egyet, főleg azért, hogy megint átmelegítsen. A hideg és sötét ellenére is lemegyünk a partra, de ilyenkor a kis étkezdék már zárva vannak, a part üres. Világítás nincs a sétányon, csak egy-két gyertya ad kevés fényt amik az éttermek bejáratainál égnek.
A pincér megint hozott egy pohár forró vizet a vacsora mellé. Azzal mit kell csinálni?
Január 08
Pokhara
Reggel kilencre hozza a motort a kölcsönzős. Egy choppert hoz, de Laci azt nem szereti, kéri hozzon valami mást. Nem gond, szívesen hozza, pár perc múlva megjelenik egy másik motorral. Itt csak a vezetőnek kötelező a sisak, az utasnak nem. Nem is bánom, mert elég koszosak a sisakok. Majd én bekötöm a fejem egy kendővel, Laci meg muszlim sapkájára teszi a sisakot.
Nincs túl jó állapotban a motor, reméljük bírni fogja. Laci azt mondja olyan érzés mintha nem gurulna szabadon. Hát igen, "bömcsihez" van szokva. Nekem is furcsa ezen a kis motoron ülni. Se nem kényelmes, se nem biztonságos. Nagyon rosszak az utak, rázkódunk mindenfelé. Kicsit leengedünk az első gumiból, hogy puhább legyen a menés. Lehet, most meg túl lapos lett, de kényelmesebb, így hagyjuk.
A térképünk egy vízesést mutat a közelben, a Devi's Falls, elmotorozunk oda.
A lépcsősor felső végében egy szentély található beton szobrokkal. Ganésa, az elefántfejű isten, meg lingam a yonival és a tehén. Ezek is össze vannak mázolva piros festékkel.
A vízesés után felmotorozunk a hegyre a World Peace Pagodához. Miután kiérünk a városból, egy elágazásnál a hegycsúcsra felvezető szerpentinre kanyarodunk. Egyre magasabbra küzdjük magunkat, hát egész más élmény, mint az Alpokban volt, de élvezem. A meredekebb részeknél olyan érzésem van, hogy mindjárt leáll a motor, nem bírja az emelkedőt. Sajnálom, hogy nem tiszta az idő, gyönyörű lenne a táj. Ahogy haladunk fel a hegyre, egyre rosszabb lesz az út. Elfogy az aszfalt, a sóderos homok is, nagy kövekből kirakott út jön. Ide egy "bömcsi" GS kell, nem ez a motor.
Én inkább leszállok, gyalog folytatom az utat. Nem könnyű felkaptatni a meredek emelkedőn. Nagyon meleg lett, túl vagyok öltözve. Laci felér egy nagyobb emelkedőre és kiabál lefelé, hogy szerinte nem jó irányban jövünk. Táblák nincsenek. Még szerencse, hogy nem sokat gyalogoltam felfelé, fordulhatunk vissza. Rátérünk a helyes útra, alig kapok levegőt, lehet vissza kéne ülni a motorra? Aztán elfogy az út, egy parkolóba érkezünk. Innen már csak a lépcsők vannak hátra, nem lehet tovább menni motorral, Laci nem is jön. Ott marad egy kávézóban, én meg elindulok a végeláthatatlan lépcsősoron felfelé.
Minden lépcsőfordulóban van egy étterem vagy kávézó, persze mind üres, nincs vendég. Lakóházak is vannak a hegyoldalban, szegényes kis házak, lépcsőzetes kertekkel. Itt is sokan vágják a fákat, nők férfiak egyaránt. Gyerekek jönnek, csokit kérnek, de sajnos nincs semmilyen édesség nálam amit adhatnék nekik. Sajnáltam, hogy nincs, csúnyán is néztek rám.
Már látom a tavat aminek a túlsó partján szoktunk üldögélni. Csodálatos látvány innen fentről a hegyek és a tó. Csak sajnos az Annapurna hiányzik, az a ködbe van burkolózva. A hegyoldalban végig mikulásvirág fák vannak, hatalmas virágaikkal.
Végre felérek a Pagodához, teljesen ki vagyok fulladva. A Pagoda előtt egy buddhista templom található, éppen nyitva van, bemegyek. Le kell venni a cipőt, de szép tisztaság van. Egy szerzetes dobol éppen, mikor meglát cukorkával kínál.
A Pagoda körül van kerítve, nem lehet bemenni. Gyönyörködöm még kicsit a kilátásban aztán elindulok lefelé.
Laci már biztos unatkozik egyedül. De nem, már egy órája egy helyi férfivel társalognak. Laci épp mondja neki, hogy szerinte a mai világban minden "gazdag" bűnöző. Először meglepődik a nepáli, aztán nagy készséggel hamar meglátja benne az igazat.
Egy darabig inkább gyalog folytatom lefelé a hegyről, Laci araszol a motorral. A városban megállunk az étkezdénél ahol tegnap is ettünk, de még nincs kész a samosa, a szakács még csak most rakja a tüzet. Örömmel üdvözölnek mikor meglátnak. Jalebit eszünk. Ez egy búzalisztből készült perec alakúra formázott és cukorsziruppal átitatott, olajban kisütött tészta. Nagyon édes, nem lehet belőle egynél többet megenni. Tegnap észre se vettük, hogy bent a falon a falióra mellett egy fecskefészek van, beköltöztek a fecskék az étterembe.
Még csak kora délután van, így van még idő felmotorozni a másik, a nagyobb hegyre, a Sarangkot-ra, mielőtt besötétedne. Állítólag innen lehet a legjobban látni az Annapurnát, mikor tiszta az idő. Nem könnyű megtalálni az oda vezető utat, nincsenek útjelző táblák, kérdezősködnünk kell. Egyébként nincsenek közlekedési táblák se és jelzőlámpák se. Közvilágítás sincs. Szerintem szabályok sincsenek, mindenki megy össze-vissza. (A Laci szerint azért ez nem egészen így van). Baloldali közlekedés van, de egyfolytában jönnek a saját sávunkban szemből is. Mindenki előz valakit, az nem számít, hogy valami jön szembe, majd lehúzódik az út szélére. Ha meg tehén jön, akkor az jól feltartja a forgalmat, mert az nem húzódik sehova, azt kerülgetni kell mindenkinek.
Ezen a szerpentinen talán kicsivel jobb az aszfalt mint az előzőn volt. Néha félelmetes, hogy nincs az út szélén korlát, kanyarodunk a szakadék felé és sok helyen laza az útfelület. Errefelé is van néhány lakóház az út mentén, építkezések is folynak. Biztos nagyon jó lehet itt fent lakni, jó a levegő, gyönyörű a látvány. De ma nem szakadozik a pára. Hiába megyünk egyre feljebb, akkor sem látunk el a havas hegyekig. Olyan párás az idő, hogy még a közelebbi hegyeknek is csak halvány körvonalait látjuk. Megállunk egy kanyarban a csúcs előtt pár száz méterrel, nem megyünk tovább, onnan se látnánk többet. A tó túloldalán halványan mutatkozik a Pagoda ahol délelőtt jártunk.
Kicsit csalódottan indulunk lefelé, bár így is gyönyörű látványban volt részünk. Visszamegyünk a hotelbe, elfáradtunk az egész napi motorozásban. Nem kell vissza vinni a motort a kölcsönzőbe, még holnap is nálunk lesz. Elkezd csöpögni az eső, aminek örülünk, mert utána kitisztulhat az idő és végre látnánk a havas csúcsokat. De csak pár csepp esett, még vizes se lett a föld és maradt a pára.
Délután lemegyünk a partra a megszokott helyünkre panírozott zöldségeket enni frissen és facsart gyümölcsléket inni. Itt is mindig örömmel üdvözölnek ha meglátnak.
Utána bemegyünk az utazási irodába is, befizetjük a raftingozást. Ez a program össze lesz kötve a Kathmanduba utazással. Busszal megyünk Mugling-ig ahol a Trisuli-n fogunk rafting-ozni fehér-vízen, és utána tovább folytatjuk majd az utat busszal Kathmanduba.
Este végigsétálunk az üzletsoron, mindig van új látnivaló. Nézegetjük az éttermeket, hol vacsorázzunk. Az egyik étterem előtt az utcán nyárson sütnek csirke és vaddisznó saslikot. Nagyon jól néz ki, de nem azt választjuk. Egy másik étteremben eszünk mo-mot. A mo-mo tésztába töltött hús vagy zöldség. A húsost gőzön párolják, a zöldségest sütik. Sűrű csípős szósszal tálalják. Nekem nagyon ízlik.
Január 9
Pokhara
Laci a törzshelyén, a péknél kezdi a napot, én szokásosan maradok az ágyban. Nehéz kiszállni az ágyból a jéghideg szobába. Mikor visszaérkezik Laci, akkor szedem össze magam és indulunk motorral a Begnas tóhoz. Innen tíz kilométerre van a Kathmandu felé vezető úton. Reménykedünk, hogy ma már kitisztul az idő.
Megtudtuk, hogy mivel híján van az ország az üzemanyaggal, így csak bizonyos napokon lehet tankolni bizonyos járműveknek. Van motoros nap, autós nap, van amikor csak dízelt lehet tankolni. Ma van a motoros nap. De ilyenkor sem adnak bármennyi benzint, maximum öt litert és csak motorba tankolva. Este a boltos srác mondta, hogy ő volt a hatszázadik a kútnál és hét órát állt sorban benzinért. Most már értjük miért mondta a motorkölcsönzős, hogy neki van benzinje és a buszosok miért seftelnek az út szélén az üzemanyaggal. A kútnál száztíz rúpia egy liter, a feketepiacon 350-400 rúpia egy liter.
A motorkölcsönzőnél se az történik, hogy tele tankkal kaptuk és adjuk vissza a motort. Az ember megkérdezte hova tervezünk menni a két nap alatt, és a felbecsült mennyiséget öntötte a tankba, literjét 350 rúpiáért. Hogy mennyi volt benne és mennyi fog megmaradni, azt nem tudjuk. Volt is izgalom, sose tudtuk mikor fog kifogyni.
Tehát, ha egy motoros egész nap sorban áll és kap öt liter benzint a motorjába 550 rúpiáért, amit közel 2000-ért tud eladni, akkor 1500-at keresett. Ez több, mint egy napszámos keresete. Azt gyanítom, valakiknek érdekükben áll ezt az országon belüli viszályt és a kisebbség által létrehozott üzemanyag blokádot mesterségesen fenntartani. Őrület ez a hely!
Már dél felé jár, gyönyörűen süt a nap, meleg is van, de nem szakadozott fel a pára, így nem lesz csodalátványban részünk. A Begnas tó vizében tiszta időben visszatükröződnek a szemközti hegyek, nagyon szép fotókat láttunk róla. Sajnos, ezt élőben nem sikerült látnunk. Így is szép a tó, de nem látszanak a hegyek.
Kiránduló csoportok jönnek, sokan csónakáznak vagy a tóparton piknikeznek, sütnek, főznek. Itt sincs rendben tartva a környék, kecskék legelnek az eldobált szemét között.
Az öböl egy részét betongát zárja el, az egy halnevelde. Pár méterre kis étkezdék vannak, a frissen fogott halat sütik, halászlét főznek. Egy öreg néninél eszünk is egy adag sült halat krumplival. Itt Nepálban mindig mindenhol jó a kaja, még nem ettünk semmi rosszat. Minden friss, ízletes, illatos és a konyhájuk is megfelel a mi ízlésünknek. A "fejlett" országokban az ilyennek már régóta nyoma sincs.
Visszamotorozunk a városba. Rendőrök igazoltatnak több helyen motorosokat. A kölcsönzős is figyelmeztetett, hogy a vezetőnek kötelező a sisak, mert megbüntet a rendőr. Még a forgalmit is ide adta.
Minket is leint egy rendőr, de mikor meglátja fehér ábrázatunkat, már legyint, menjünk tovább. Leadjuk a motort, gyalogolunk a hotel felé. Le akarunk dőlni kicsit a szobában, nagyon elfáradtunk.
Már az utcánkban vagyunk mikor felnézek az utca végébe, és hirtelen felkiáltok: Ott a hegy! Nem hiszek a szememnek, ezek nem felhők, ezek havas csúcsok!
El sem tudom mondani milyen gyönyörű látvány. Meg se próbálom. Nyolcezer méteres havas hegyláncot látok, amit megvilágít a lemenő nap. Csupa narancs. Káprázatos.
Végre, látjuk az Annapurnát!
Hat napja erre várunk. Ezért jöttünk.
A fotók nem képesek átadni a látványt.
Január 10.
Pokhara
Korán reggel izgatottan sietek a teraszra, vajon látszik-e a hegy. Laci már volt kint, mondja látszik, de egyre kevésbé. Gyorsan fogom a fényképezőgépet, halványan, még látszik. Én ehhez semmit nem tudok hozzáfűzni, nincs hozzá szókincsem.
Lemegyünk a tópartra, onnan akarjuk látni a csodát. De egyre párásabb a levegő, lassan eltűnik.
A kölcsönzős azt mondta szerencsések vagyunk hogy láttuk.
Milyen érzés lehet egy hegymászónak aki felmászik több ezer méteres magasságba és az időjárás miatt nem lát semmit csak ködöt meg párát. Napokig esetleg hetekig kell egy sátorban szobroznia mire kitisztul az idő. Mert különben minek menne?
Én is szívesen várnék még itt hetekig, de holnap már indulnunk kell tovább, letelik a szabadság.
De láttam az Annapurnát!
Így most nem is érdemes felmotorozni a Sarangkot-ra.
Elmegyünk az üzletsorra, veszek magamnak néhány pólót emlékbe, egy Annapurnásat is. Fogytán a rúpiánk, pénz kell találni. De okosan meg kellene saccolni, hogy mennyit, hogy ne maradjon fölösleg mert ahogy mondták befelé a határon, azt nem lehet visszaváltani, és egy országban se fogadják el. Izgalmas, mert nehéz tudni mennyire lesz szükségünk a következő két-három napban. Először bankkártyával próbálkozunk, nem sok sikerrel. Az egyik automata nem működik a másik meg elnyeli a kártyát. Igaz, Laci rossz pin-t használt, többször is. Még jó, hogy hivatali órákban vagyunk! Bemegyünk a bankba, szerencsére nincs messze. Kijön az automatához egy ember és visszaadja a kártyát. Ezek után már nem merjük használni, elmegyünk a pénzváltóhoz. Ott kiderül, jól mondta a vámos, hogy ők ott nem váltanak vissza pénzt, de mégse baj ha marad rúpia, mert a repülőtéren kifelé visszaváltják a fölösleget. De csak a repülőtéren. Ez így rendben is van, elszámíthatjuk magunkat, mert Kathmanduból Delhibe repülővel fogunk menni.
Ma egész nap a tóparton maradunk. Odamegyünk a megszokott helyünkre, nézzük mit együnk. A pani purit nézzük, de nem tudjuk mi az és hogy kell megenni. Előttünk pont azt kértek, az egyik lány odanyújt egyet, hogy kóstoljuk meg. Ízlik, így most pani purit eszünk. Ez egy kerek, üreges ropogósra sütött tészta. A belsejét csatnival, joghurttal és mézzel töltötték meg, hagymát szórtak rá. Nagyon kiadós, laktató, alig bírtam megenni egy adagot.
Most sem hagynak békén a juice árusok, állandóan jönnek egymás után. Ugyanaz az árus már sokadszorra jön, hogy kérünk-e amíg a parton üldögélünk. Egy idő után elég zavaró. Aztán jön egy nő nagy batyuval, kedvesen megszólít, kérdezi hogy hívnak, honnan jöttem. Sejtem, hogy nem csak barátkozni szeretne, más szándéka van. Jól sejtem, bemutatkozik, mondja, hogy ő Tibetből jött és ékszereket árul, nézzem meg. Nagyon meglepődik, hogy azt mondom nem nézem meg. Kicsit sajnálom is, de nincs kedvem hozzá, nem lehet egy perc nyugta se az embernek az állandó árusoktól. Pedig biztos szép ékszerei van, de miután nem szeretnék vásárolni, ha elkezdem nézegetni még nehezebb lesz lerázni. Később látom, hogy svéd lányoknak mutatja portékáját egy földre kiterített nagy kendőn. Azért oda settenkedek megnézni, így nem nehéz tőle szabadulni. Valóban szép darabok.
Kellemes itt a víz mellett üldögélni, csak hiányzik egy kényelmes pad. Bemehetnénk a tóra csónakázni, de lusták vagyunk evezni. És senki nem "csónakázik." A helyiek használnak csónakot, hogy átjussanak a túloldalra a tó megkerülése helyett.
Este egy új helyre megyünk vacsorázni ahol még nem voltunk, nepáli tálat rendelünk. Sűrű csípős szaftban csirkehús, mellette főzelékszerű szósz, főtt krumpli, currys rizs. Ez is ízlik és jól is lakunk.
Január 11.
Pokhara-Kathmandu
Fél nyolckor indul a busz, megyünk raftingozni, utána meg Kathmanduba. Az iroda elé, ahol befizettük a raftingot, érkezik egy taxi ami elvisz a buszhoz. Még egy utolsó pillantást vetek hátra, hátha látom a hegyet, de talán ma reggel van a legnagyobb köd mióta itt vagyunk.
A buszon a vezető melletti ülésen kapunk helyet, innen jól tudunk majd fotózni. Azaz, tudnánk, ha látnánk valamit a sűrű ködben. Kicsi a látótávolság, tejfehér ködön keresztül buszozunk. A járművek többsége most sincs kivilágítva.
Aztán egy szerpentinen kapaszkodik felfelé a busz sűrű fehérségben. Kicsit aggódom, hogy fogunk így raftingozni a ködben, nem fogunk látni semmit és még fázni is fogunk mert hűvös van. A következő városban teljesen megtelik a busz, megint többen ülünk az ülésen mint ahányan elférnénk. Borzasztó kényelmetlenül ülök a nagyon kicsi helyen, ráadásul annyira jön valahonnan a hideg a lábamra, hogy már el van fagyva. A kis hátizsákomat próbálom oda tömködni, hogy felfogja a hideget. Ahogy megyünk egyre magasabbra, úgy tisztul az idő, már a nap sugarait is látjuk. Az út egy folyót követ.
Közeledünk Muglinghoz, onnan fog indulni a rafting. Itt már napsütés van és melegszik az idő. Mégse fogunk megfagyni a vízen. Aztán észrevesszük, hogy a folyó, ami mellett most halad a busz, velünk szembe folyik. Ez egy másik folyó, ez már a Trisuli. Meg vagyunk lepődve, mert mi azt hittük, hogy a 15 km raftingozással Kathmandu felé fogunk haladni, de nem, távolodni fogunk tőle, mert hát ilyen a Trisuli. Így nem nyerünk 15 km-t, azt majd még egyszer meg kell tenni busszal. Nem jó hír, mert nagyon kényelmetlen és lassú a buszozás, minden méter számít. Örülök mikor végre megérkezünk, el van zsibbadva mindenem. Már négy órája ülünk a buszon és csak 80 km-t tettünk meg.
Négy srác vár ránk, elkísérnek egy raktárszerű helységbe ahol át tudunk öltözni. Kapunk sisakot, vízhatlan kabátot és mentőmellényt. A gumitalpú cipő megfelel nekik. A nagy hátizsákjainkat hozzák majd utánunk autóval, a kicsit tudjuk magunkkal vinni, az befér a vízhatlan hordóba.
Hatan leszünk a csónakban, plusz a két vezető. Egy nepáli pár és egy kínai pár a másik négy pancser. Még ők sem raftingoztak, nekik is ez az első alkalom. Majd kiugrik a szívem a helyéről, úgy izgulok. Mert, mint már említettem, nem tudok úszni, de evezni se nagyon. Azt ígérték kezdőknek való ez a pálya, csak nem fogok kiesni a csónakból, de ha mégis, akkor majd fenntart a mentőmellény amíg ki nem húznak. És úgy látszik, fog kísérni minket egy kajakos is.
Lemegyünk a vízhez, a vezetőnk megmutatja hogyan kell fogni az evezőt és majd ő diktálja, hogy mikor hogyan kell evezni. "Team forward" és "team backward." Nem nehéz. Megmutatja hogyan kell ülni a csónak szélén, hogyan akasszuk lábfejünket a keresztpántokba. Ha valaki beesik a vízbe, háton kell maradni, a mellény úgy tart fent amíg kihúznak. Ha elsodorna a víz, akkor bedobnak egy kötelet ami húsz méter, azt fogjuk meg és azzal kihúznak. Nagyon kalapál a szívem. Beülünk a csónakba, azaz a szélére, táskáinkat berakják egy vízhatlan hordóba, a telefonokat és a fényképezőgépet egy kisebb hordóba. Vezetőnk kiadja az utasítást, "forward!" Rögtön kiderül, hogy nem csak én nem tudok evezni, a többiek se. Össze vissza evezünk, összeakadnak az evezők. Tényleg kezdő a csapat. De haladunk, az biztos, visz a víz. Kéne még több sebesség hogy vezetőnk képes legyen kormányozni a csónakot. Jön az első fehér víz. Megdobja a csónakot, betódul a sok víz, elhangzik a "forward" vezényszó, de nem evez senki, mindenki azzal van elfoglalva, hogy a csónakon maradjon, sikítunk, nevetünk, dőlünk össze vissza. Túljutunk a sodráson, jön egy sima szakasz. Itt elő lehet venni a fényképezőgépet, lehet fotózni. Nagyon szép a víz, a táj. Függőhidak alatt, kisebb vízesések mellett haladunk. Jön a következő sodrás, fel kell gyorsulni, eltesszük a fényképezőgépet. Kezdünk szinkronban evezni, lehet belejövünk. Rámegyünk a következő sodrásra, ez nagyobb mint az előző, nagy adag vizet kapunk megint, most már mindenünk csurom vizes. Repül, forog a csónak, hiába a vezényszó, hogy "backward!" csak kapaszkodunk. A sodrásoknak mindegyiknek van neve, az első volt a "Butterfly", a második az "Electricity." Sok fehér vízen rohanunk át, mint egy mozdony, egyre jobban tetszik. Már nem félek, nagyon élvezem. Néha akkora vízmennyiséget kapok, hogy majd lelök a csónakról. Azon a szakaszon haladunk ahol az előbb busszal jöttünk. A forgalmat is beleszámítva, gyorsabb a csónak, mint a busz. Két és fél órát töltünk a vízen. Nagyon gyorsan repül az idő, mintha most indultunk volna. Szívesen mennék még tovább.
A kajakos srácnak kellett volna odaadni a kamerát. Ő tudott volna igazán jó képeket csinálni a csónakon kívülről. Így sajnos nincs fotónk a fehér vízről.
Megérkezünk, kihúzzuk a csónakot a partra. Aztán a srácok felkísérnek egy szobába ahova táskáinkat már felvitték és át tudunk öltözni száraz cuccokba. Nincs közel, fel kell menni egy hegyre ahová nagyon sok lépcső vezet. Csurom vizesek vagyunk, kicsit fázok is. Szörnyű magas a lépcsősor, alig kapunk már levegőt, kifulladva érünk fel a szobába.
Malekhuban vagyunk. Jár itt nekünk egy ebéd is, ki van fizetve. Nepáli tálat kapunk, elég szegényes, nem lakunk jól vele. Nem is hasonlít a tegnapi kiadós nepáli tálra amit vacsorára ettünk.
Ebéd után a fiúk kikísérnek a buszmegállóhoz, vagyis az út másik oldalára ahol majd leintjük a buszt. Rövid időn belül jön is egy ami Kathmanduba megy, de annyira ócskának néz ki és olyan sokan vannak rajta, hogy nem szállunk fel, inkább várunk egy másikat. 106 km-t kell még buszoznunk Kathmanduig. Ennek a srácok nem örülnek, mert amíg nem szállunk fel egy buszra, addig velünk kell maradniuk. Próbálnak meggyőzni, hogy nem fog jönni jobb busz. Igazuk lehet. De mi nem szállunk fel, csodára várunk. Már régóta ácsorgunk, nem jön semmi, csak helyiek. Mondják a srácok, ha jön egy, mindenképpen menjünk el vele, mert minél később lesz, annál kevesebb busz fog érkezni, és egyik sem lesz jobb a másiknál. Erre Laci gondol egyet, odébb megy és stoppol. Meg is áll rögtön az első kocsi, egy nagy 4WD, Kathmanduba megy. "Ketten vagyunk, how much?" Ezer rúpia. A busz hatszáz lett volna, igazán megéri, fele annyi idő alatt érünk oda és tudom, nem bírtuk volna ki a hosszú buszozást. A srácok ujjonganak. Végre megszabadultak tőlünk.
Ahogy látom a megtett utat, egyre jobban örülök, hogy nem szálltunk fel a buszra. Hegyi szerpentin végig, egyenes nincs, az átlagsebességünk 40 km/ó, de sokszor csak hússzal megyünk. A busz még ennél is lassabban döcögne fel a meredek emelkedőkön.
Több halárust látunk fent a hegyen az út szélén. Egy botra vannak felfüggesztve a halak, úgy árulják. Biztos friss, most fogták itt lent a folyóban.
Magasra kapaszkodunk a szerpentinen felfelé, elképesztő lenézni a mélységbe. Nagyon fáradt vagyok, alig tudom nyitva tartani a szemem, de nem merek elaludni. Félelmetes ez a szerpentin, de a látványról sem szeretnék lemaradni az alvás miatt.
Itt nincsenek alagutak és viaduktok, minden út a hegy oldalában, a felszínen kanyarog. Nincs egyenes egy méter se. Pár kilométeres út is több órát vesz igénybe. Sok szakaszon egészen keskeny az út, alig fér el két jármű egymás mellett, de azért mindig előznek. Nem alaptalan a félelmem. Errefelé is látunk több balesetet.
Csendben autózunk, nem beszélgetős a sofőrünk. Aztán megkérdezi, hogy akarunk-e zenét. Nekünk nem hiányzik, de biztos ő szeretne, így udvariasan mondjuk, hogy igen. Hiba volt, valami divatos műzenét rakott fel ami elég borzalmas, és még hangos is. Tűrjük, mégse szólhatunk neki, hogy kapcsolja ki. Lassan besötétedik. Még itt, ezen a veszélyes útszakaszon is világítás nélkül közlekednek a járművek. Nagy dugóba érkezünk, áll végig a kocsisor a hegyen, csak araszolunk. Már két és fél órája zötykölődünk a kocsiban de mégse haladunk, pedig igyekszik az emberünk. Bele se merek gondolni, hogy hol járnánk a busszal. Még az út negyedét se tettük volna meg.
Kathmanduhoz közeledve egyre nagyobb a dugó, a zaj és a por. A város szélén már úgy tűnik lehetetlen lesz oda bejutni, nagy káosz, tolakodás. Rendőrök próbálják irányítani a forgalmat, nem sok sikerrel. Akkora a por, hogy a kocsik fényszórói alig világítanak át rajta, mintha sűrű ködben lennénk. A rendőrök és sokan mások maszkot viselnek. Nem jó hír ez a nagy por. Lacinak lélegzési problémája van és az orrvérzéstől is fél. Én is.
Nagy nehezen bekeveredünk a városba, innen taxival megyünk tovább. Mikor szállunk kifelé, a sofőr többször mondja: Money, money, money... Pont mint a koldusok. Nagyon kellhet neki. Pedig ez egy drága autó.
Kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy merre induljunk a nagy forgatagban. Sikerül keríteni egy taxit, de nem érti mit szeretnénk, hová mennénk. Mindig valami étteremről beszél, de mi a központba szeretnénk menni, ahol több hotel van, tudunk választani melyikbe maradjunk. Aztán jön egy másik taxis, ő már érti hová akarunk menni. A Thamel városrészbe, minden turista ott kezdi.
Mikor kiszállunk a taxiból én a járdán maradok a hátizsákokkal amíg Laci körülnéz a hotelekben. Nincs már erőnk cipelni a zsákokat. Persze nem hagynak békén, pillanatonként jön valaki, hogy taxi, riksa, ez az. Nagyon unom már, főleg, hogy erőszakosak, nem értik hogy nem kell. Amíg nem kezdesz kicsit emelt hangon erőteljesebben beszélni velük, azaz üvölteni, addig nem hagynak békén. Hihetetlen, hogy miért nem értenek a szép szóból.
Több hotelt megnézünk, nehéz választani, egyik sem tökéletes. Ha van meleg víz és áram, akkor zajos a szoba, ha csendesebb akkor nincs meleg víz vagy áram, vagy egyik sem, vagy nincs ablak a szobán, de mindig van valami hiányosság. És mellette még elég drágák is.
Mindegy, fáradtak vagyunk, nem akarunk már tovább keresgélni, bemegyünk az egyikbe ami csendesnek tűnik. Áram éppen nincs, de ígérik, hogy egy óra múlva lesz. Elemlámpával felmegyünk az emeletre megnézni a szobát, hogy valóban van-e meleg víz. A szobába belépve megcsap egy erős dohos szag, elég kellemetlen, de miután csönd van és lesz víz, jobbat meg úgysem találunk, maradunk. Kiszellőztetnénk, de nem lehet kinyitni az ablakot. Kiteregetjük a vizes holminkat, nem sok esélyt látok, hogy reggelig meg fog száradni.
Elmegyünk vacsora után nézni. Nagyon zajos az utca, nagy a forgalom. Itt is szűk utcák vannak, tele árusokkal, tömeggel. Az egyik utca végében a rendőrök minden járművet megállítanak rózsaszínen világító gumibotjukkal és szondáztatnak minden vezetőt.
Vacsorázunk aztán visszamegyünk a hotelbe. Nem jó a szoba, de legalább le tudok zuhanyozni forró vízben, igaz félhomályban mert az ígért áram nem jött meg és a szobában csak egy izzó ég elemről.
Nehezen alszom el, nagyon hideg és büdös van, ráadásul hangos zene hallatszik, hiába a füldugó.
Január 12.
Kathmandu
Este csendes volt a szoba, de később mikor aludtunk volna nagyon hangos "zene" kezdődött és hajnalig tartott. Kinek? Alig pár turista lézeng a környező utcákban, a sok étterem és bulihely mind üres. Nem is zene ez, csak valami dübörgő, monoton, mély hangok 1,000 dB-el, elviselhetetlen volt. Ahogy később megtudtuk, ez megy itt minden éjszaka. Olyan az egész, mintha el akarnának üldözni innen a Thamel-ból. Nem csak minket, azt a maradék kevés külföldit is. Maguk alatt vágják a fát. Megölik egyetlen jövedelmüket, a turizmust. Ki csinálja ezt? Kinek? Miért?
Ez az egész Nepál érthetetlen számomra. Egy hegyekkel körbezárt ország, csak India felé van kijárása. Egyike a világ négy legszegényebb országainak. A királyi család ki van irtva, a parlament nem működik, minden energia és fűtőanyag ára sokszorosa mint bárhol máshol, 5 USD egy liter benzin. Aztán még a földrengés okozta károk is... Aggódok értük. Hogyan fognak ebből kilábalni? És közben elriasztják a kevés turistát?
Később, csak elmesélem itt, már az új hotel lépcsőházában felfelé Laci motyogta is magának: "...they're like a suicidal nation..." öngyilkos nemzet. Egy hang megszólalt a sötétben: "I agree!" egyetértek. Egy német hapsi volt, aznap az egyetlen külföldi.
Szóval, semmit nem aludtunk az éjszaka. Nem maradunk itt, még egyet nem lehet itt kibírni. Összepakolunk, a ruháink semmit nem száradtak a dohos szobában. Egész éjjel nem volt áram, most sincs, így a fényképezőgép akkumulátorát se sikerült feltölteni. A hátizsákokat a recepción hagyjuk és elindulunk másik hotelt keresni. A recepciósok nem kérdezik mi a problémánk. Tudják. Kérjük őket, addig töltsék fel az akkumulátort. Most képtelenek rá, ők is elemlámpával világítanak. És nem tudják mikor lesz áram, már kéne lenni.
Elmegyünk a Durbar Square-re, ez le van zárva, ide nem engednek be autókat, motorokat, biztos csendesebb lesz itt, és nem is annyira poros. Tömeg van a szűk utcákon, és a sok riksa, motor, alig lehet haladni. A térre csak belépővel lehet bemenni, ami számunkra nem olcsó, sokszorosa a helyi árnak. Szerintem, mi vagyunk az egyetlen balekok a nagy tömegben, akik jegyet vettek. Egy irodában névre szóló igazolványt állítanak ki amivel korlátlanul jöhetünk mehetünk.
Hotelt keresünk, de itt se könnyű a választás. Szoba mindenhol van bőven. Vendégek nincsenek. Egész nap két külföldivel találkoztunk a téren, pedig Kathmandu közepén vagyunk. Olcsó árakat mondanak a szobákra. A következő kérdésünk az, hogy van-e meleg víz. Meleg? Hideg sincs. És áram se. Még két hotelbe bemegyünk be, mire választunk. Itt megkérdezik, hogy mikor akarunk meleg vizet, este hatkor, tizenegykor vagy reggel, mert addigra csinálnak. Áram itt sincs, csak időszakonként. Nem értem, hogy este nincs áram, pont amikor kellene, de éjszaka tíz után hajnalig van. Aztán amikor reggel megint kellene, akkor megint nincs. A tulaj mutat egy táblázatot, három kategóriába vannak sorolva a fogyasztók. Ő a másodikban van és az is látható, hogy a nap melyik óráiban lesz áram ebben a hotelben.
Visszamegyünk a hátizsákjainkért. Áram még mindig nincs, így nincs feltöltve az akkumulátor se. Hogy ne keljen cipelni a zsákokat, riksával megyünk vissza a térre. Alig férünk be a pici ülésbe a nagy zsákokkal. Az úttesten sincs hely, alig bír tekerni a riksás. Olyan tömeg van, hogy néha azt hiszem átmegyünk valakin, vagy valamelyik autós rajtunk. Útközben látunk egy sztúpát, majd visszajövünk megnézni.
Elhelyezkedünk a szobában. Nagyon kicsi, szinte csak két ágy, se asztal, se szék, semmi. A fürdőszobában "elájultam", hogy milyen koszos, rozsdás a kád. De legalább itt csönd van, nincs büdös, ki lehet nyitni az ablakot és van egy kis erkély is ami a térre néz. Sok árus kínálja különböző portékáját lent a téren. Szobrok, ékszerek, tőrök, maszkok, ezerféle kütyü. Biztos van ott sok értékes dolog is.
Sok helyen látszanak a tavalyi földrengés nyomai. Gerendák támasztják a falakat, még a törmelék sincs eltakarítva. A leomlott vagy károsodott templomok romjai mellett táblákon fotók vannak, amik megmutatják az épületet a földrengés előtt. Sok megrepedezett építmény körbe van kerítve és alá van dúcolva.
Mégis, én úgy látom, a kár nagy részét nem a tavalyi földrengés okozta. Nem az jellemző a térre. Hanem a sok évtizedes elhanyagoltság, a karbantartás teljes hiánya. Mikor ezeket a gyönyörű, színes templomokat építették a 16.-18. században, itt tökéletes rendnek, szervezettségnek, tisztaságnak kellett lennie, aminek most nyoma sincs. Minden mállik, hullik szét, minden be van mocskolva. Hát azt vesztették el a nepáliak.
Mindenhol a városban, ahol semmi nyoma nincs a földrengésnek, ugyanazt az elhanyagoltságot, nemtörődömséget láttuk.
A tér bejáratánál zöldségpiac van, nagyon jó friss zöldség és gyümölcsillat van a levegőben. Mellettük a fűszer, utána a halárusok következnek. Igazán, itt becsukott szemmel is lehetne tájékozódni.
Az egyik templom épületei között rengeteg galamb van. Egy nő kukoricát árul, lehet etetni a galambokat. Félelmetes ahogy a sok ezer galamb egyszerre felszáll hangos szárnycsapásokkal mikor megzavarja őket valami. Hatalmas porfelhőt csinálnak. Tiszta Hitchcock. A galambok között szoborszerűen áll egy monk kis edénykéjével egész nap.
Khal Bhairab előtt folyamatosan égnek a mécsesek, időnként nagy tömeg van előtte. Káli istennő nagy jelentőséggel bír a hindu mitológiában. Ő a halál, az átalakulás és újjászületés istennője. Abba most ne menjünk bele, hogy melyik isten megnyilvánulási formája, mert nagyon bonyolult, nehéz követni. Neve jelentése kala, azaz fekete. Ezért teste fekete, sokszor kilógó nyelvvel és lángoló szemekkel ábrázolják, feje körül koponyákkal, testére kígyók tekerednek, minden karjában valami fegyvert vagy emberi testrészt tart, miközben lába egy testre vagy koponyára tapos. Káli istennő szereti a vért, így hindu ünnepek alkalmával áldozatot mutatnak be neki. Levágott kecskefejeket dobálnak elé, vérrel locsolnak le mindent. A kecske testét feldolgozzák, ebéd lesz belőle.
Nem túl szép látvány ahogy minden össze van maszatolva piros festékkel. De legalább nem vér. A mécsestartó állvány nekem kimondottan visszataszító a sok faggyútól és ráégett kosztól.
Kali mellett ott ül Ganésa, az elefántfejű isten összemaszatolt szobra. Ganésa szintén nagy jelentőségű hindu isten, ő a bölcsesség istene és az akadályok elhárítója.
Hogy ezeknek minden alkalomra van egy istenük!... Akkor ki az Istenük? Nem értem.
Bemegyünk a Kumari-Ghar palotába. Ez az élő gyermekistennő palotája. Valóságos személy, akit Kumarinak neveznek. Kumari, Taleju istennő egy reinkarnációja. Kumari még kisgyermek amikor kiválasztják és a pubertáskorig, az első menstruációig marad istennő. A megfelelő kislány kiválasztása bonyolult feladat, asztrológusok, vallási vezetők keresik a kiválasztottat. Több megfelelő testi adottsággal kell rendelkeznie, mint például a sötét haj és szem, kecses végtagok, hosszú lábujjak, és még sok más. Félelem nélkülinek kell lennie, ezért számtalan kecskét és bivalyt áldoztak, amiknek fejét levágták és egy terembe vitték, majd a jelölteket magukra hagyták. A hatást démonmaszkos táncosokkal, félelmetes hangokkal fokozták. Az istennő reinkarnációjának félelem nélkül kellett tűrnie a megpróbáltatást. Mikor megvolt a kiválasztott, akkor fehér ruhában, mezítláb átsétált a Gumari-Ghar palotába ami a lakhelye lesz. Később nem érinthette talpa a talajt, mindig gyaloghintón vagy ölben hordozták. Mivel lába szent, így az őt meglátogatók megcsókolták. Cipőt nem hordhatott, csak egy piros zoknit. Piros ruhát is kapott, a homlokára festették az erejét jelképező tűzszemet és fejdíszt is kapott. Régen nagyon szigorú napirend szerint élt, a szülei csak ritkán látogathatták. Hivatalnokok vittek neki ajándékokat, áldását kérve. Tömegek várták az ablakok alatt, hátha megjelenik, és a viselkedéséből jósoltak. 2007 óta Nepál nem királyság, így emberi jogi szervezetek petíciót nyújtottak be a bíróságra, mert úgy érezték, hogy a hagyomány kizsákmányolja a fiatal lányokat és súlyos lelki károsodást okoz nekik. A bíróság elutasította a beadványt, a hagyomány vallási és kulturális jelentőségére hivatkozva. Viszont változásokat vezettek be, ma már a lányok tanulhatnak közösségben vagy magántanulóként és családjuk velük élhet a palotában. A beavatási szertartás is megváltozott mert megszűnt a királyi legfőbb pap tisztje. Amikor elérik a pubertáskort és kikerülnek a palotából, már úgy élnek mint egy átlag nepáli nő. Férjhez mehetnek, de sokat ront az esélyeiken, hogy azt tartják, aki egy volt Kumarit vesz feleségül, az hat hónapon belül meghal.
Mikor belépünk a kapun a kertbe, többször figyelmeztetnek, hogy tilos fotózni, de erre táblák is figyelmeztetnek. Nemsokára megjelenik az istennő az ablakban. Felnézünk és meg is pillantunk egy erősen kisminkelt kislányt fejdísszel a fején, nem mosolyog, komolyan néz az ablakból. Lefotózni nem szabad, de számos nyilvános helyen kint van a fotója.
A téren sétálva megpillantunk egy szádhut. Szerintem inkább bohóc, mint szent ember. Szádhunak álcázza magát, hogy így jusson néhány rúpiához. Mert nem lehet lefotózni, csak pénzért. Nincsenek külföldiek a téren, így nem nehéz minket kiszúrnia és már messziről figyel, hogy lefotózom-e. Mindig arca elé teszi a kezét, ha közelebb megyek. Pénzt kér a fotózásért. Nem akarok neki adni, messziről próbálom bezoomolni, nem sok sikerrel. Jön egy másik aki mondja is: "Photo no problem money." Ebből élnek, fotóztatják magukat.
A teret körülvevő utcák járdáin és az üzletek között a falakon sok kis szentély található, mindegyik elé mécsesek, füstölők és virágfüzérek vannak kirakva. Nagyon szép faragások díszítik a házak ablakait, erkélyeket, csak sajnos minden el van hanyagolva, omladozik, esik szét.
Megállunk egy étkezdénél, itt nan-t sütnek és azt szeretjük.
Olyan alacsonyak a régi épületekben az ajtók, hogy állandóan beverjük a fejünket. Lacinak már csupa seb a feje teteje. A legutóbb a földön ült mire utolértem. Pedig nagyon óvatos, azt mondja.
Sötétedés után összepakolnak a téren az árusok és hordárok beviszik éjszakára az árujukat raktárakba. Csak az üzletek maradnak nyitva, de azok is csak este tízig, mert akkor körbejárnak a rendőrök és ellenőrzik, hogy tényleg minden be van-e zárva.
Sok helyen tüzet raknak, köré ülve főznek, melegszenek az emberek. És ez egyben a világítás is, mert közvilágítás nincs, a tűz nélkül teljes lenne a sötétség.
A templom előtt rengeteg mécses világít. Egymást érik a hívők. Mécsest gyújtanak a kihelyezett mécsestartókba a szent patkány szobor előtt, virágszirmokat szórnak rá, aztán megkerülik a templomot és a háta mögött lévő csengősort kongatják.
Elég volt mára.
Január 13.
Kathmandu-Delhi
Reggel az erkélyről nézem az életet a téren. Most kezdenek kipakolni az árusok, rengeteg katona vonul valahová, kislányok ugróiskolát játszanak, egy kisfiú kormány nélküli biciklin teker.
Visszamegyünk a Thamel városrészbe megnézni a Kathesimbhu sztúpát. Olyan mint egy mesebeli kis város, a nagy sztúpa körül a sok kis sztúpákkal.
Ez a legnépszerűbb tibeti zarándokhely. Az óriási Swayambhunath Épületegyüttes egy 1650-ben készült másolata. Egy eldugott udvarban található, csak kis mértékben sérült a földrengésben.
Füstölő illata terjeng a levegőben, sokan mennek reggeli imádságra a szentélyekhez.
A hotelben találkozunk egy amerikai férfivel aki meséli, hogy harminc éve itt él. Egy kastélyt bérel havi 250 USD-ért.
Nincs már túl sok időnk a nézelődésre. Fél tizenkettőre jön értünk a taxi a hotelhez, visz a repülőtérre. Megyünk Delhibe.
Nagy a dugó a repülőtér felé, a taxis meg sétakocsikázást csinál, akkor se megy mikor lehetne. Szól is neki Laci, hogy menjen, mert nem városnézésre megyünk hanem repülőhöz igyekszünk. Kicsi a repülőtér, de forgalmas. Visszaváltjuk a megmaradt rúpiánkat, aztán átesünk a biztonsági ellenőrzésen, ami elég hosszadalmas. Laci táskájában megtalálják az én svájci bicskámat és elkobozzák.
Persze, már nincs hely ablak mellett, gondolom, azok kelnek el először. A felhők fölé érve ragyogó napos a kék ég, látjuk a repülőből a fehér csúcsokat. Ahogy távolodunk délnyugat felé, együtt az egész Himalája látható lesz. Gyönyörű látvány, nem is tudom szavakkal leírni. Egy indiai hapsi ölén áthajolva nyomom a kamera gombját, aztán megkérem nyomogassa ő is. Sajnálom, hogy nem ablaknál ülök, jobb fotókat tudtam volna csinálni, bár a látványt egyik fotó sem tudja igazán visszaadni.
Délután négy órakor érkezünk Delhibe. Nagyon sokáig tart mire túljutunk a biztonsági ellenőrzésen. Megint, mint előző érkezésünkkor, az egyik taxis több mint duplájáért akar bevinni a városba mint a másik.
Egy taxisnak megadjuk a hotel címét, nem kell hotelszobát keresni, ezt a szobát már kifizettük az utazási irodában még amikor a repülőjegyet vettük. A szokásos kérdést tesszük fel, van meleg víz? Van. Aztán este amikor oda kerül a sor, hogy használnám, semmilyen víz nem jön a csapból, se meleg se hideg. Adnak egy másik szobát, de az nekünk nem felel meg, nincs ablaka. Aztán megtaláljuk végre a megfelelő szobát, van ablak is, víz is.
Riksával vitetjük el magunkat az egyetlen pékségbe, Lacinak a mániája a friss meleg kenyér. De itt sincs. Veszünk helyette sütiket. Minden sütemény nagyon édes, gej. Sokat tekeregtünk az utcákban mire a riksás megtalálta a péket. Aztán meg sokat tekergünk mire egy másik visszatalál a hotelbe. Az utca zajos, poros, koszos, ahogy kell. Vacsorázni csak a sarki étterembe megyünk.
Január 14
Delhi
Utolsó napunk, este fog indulni a repülőnk Bécsbe.
Nem nagyon merünk kimenni a szobából a poros, szmogos utcákba, Laci fél az orrvérzéstől. Valami zöld, tiszta park kellene. A hotelben mondják, hogy nem messze van egy szép park. Riksával oda vitetjük magunkat.
A park nem nagy, akkora lehet mint Pesten a Hősök tere. Rengeteg fa van benne, sok mókusnak ad otthont. Mindenhol ugrálnak, etetik őket, így van bőven élelmük. A park közepén van egy tó is, a vize zöld, teli van algával. Néhány kacsa úszkál benne. A fák levelei szürkék a portól. Mint minden más is. Hamar körbejárjuk, aztán megyünk is. Se nem zöld, se nem tiszta, hely sincs leülni és itt sincs levegő.
Egész nap a szobában maradunk. Felhozatunk kaját, kávét, teát. Heverészünk az ágyon, próbáljuk megemészteni a Nepálban begyűjtött élményeket.
Állítólag szép a Delhi Airport, plakátok hirdetik, hogy mindenféle díjakat nyert. De nagyon sok és lassú a biztonsági ellenőrzés. Legalább öt vállpántos ellenőrizte útlevelünket mire a kapukhoz jutunk.
Január 15.
Reggel hatkor landolt a gép Scwehatban, hétkor már buszon ültünk és 9.30-kor megérkeztünk a Népligetbe.
Teljesült a vágyam. Voltam Indiában és találkoztam elefántokkal.
És láttam az Annapurnát.
Budapest 2016. február 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése